A néhány hónapja elhunyt James Graham Ballard olyan kivételes életművet hagyott maga után, amely nem csak az írások mennyiségét tekintve lenyűgöző teljesítmény, hanem a munkákat átható gondolatiság és személyesség okán is. A közel húsz regényt és több tucat novellát, valamint kritikákat, esszéket és egy önéletrajzi kötetet eredményező karrier évei során a brit író végig egysávos országúton haladt: a szerző túlnyomórészt az emberi pszichét feltáró, különös elbeszélései egyfelől Ballard nem titkolt magánmegszállottságairól árulkodnak, másfelől azonban a korunk technologizált világában tapasztalható, módosult tudatállapotra reflektálnak. Nem meglepő tehát, hogy a körülbelül fél évszázadon átívelő életmű tömegfilmes közelítésmóddal gyakorlatilag feldolgozhatatlan, a hiteles adaptációhoz ugyanis nem egyszerűen markáns mozis szerzőre van szükség, hanem olyan rendezőre, akinek gondolkodásmódjával közös érintkezési pontokat találhat a ballardi poétika. Az író talán legjelentősebb teljesítményeként üdvözölt, magyarul idén megjelenő Karambol (Crash, 1973) címá munkájának Cronenberg-féle feldolgozása tulajdonképpen a kanadai és az angol alkotó között felfedezhető szellemi rokonságot igazoló bizonyíték, amely bár bravúros és meglepően szöveghű adaptációja a megfilmesíthetetlennek tartott forrásműnek, egy az alapregénytől valamelyest eltérő hangot üt meg. A könyv és a filmváltozat összehasonlítása, az egyezések és eltérések feltárása során, ezt a különbséget vizsgálja meg közelebbről, mivel azonban Ballard a hazai könyvkiadásban (kettő kötetével és néhány novellájával) jócskán alulreprezentáltnak számít, az elemzés első része felvázolja a szerző világát, áttekinti a Karambol írásos illetve filmes előzményeit, valamint röviden bemutatja magát a regényt.

Ballard és az autogeddon

A science fiction-irodalom 1960-as évek közepén formálódó – elnevezését a fiatal francia filmesek nyomán elnyerő – ún. „új hullám” irányzatának tagjaként Ballard, a műfajban alkotó társaihoz hasonlóan, a zsáner kereteivel kísérletezgetve a külső (világűr) helyett a belső (elme) felé mozdult el, még mai szemmel is különösnek tetsző írásaiban. Bár messze nem szerencsés a szerző érdeklődését egyetlen területre leszűkíteni, annyi talán kijelenthető, hogy akár a Földet sújtó világméretű kataklizmákról illetve furcsa jelenségekről ír (Vízbe fúlt világ [The Drowned World], The Burning World, The Crystal World), akár nagyvárosi robinzonádot mesél (Concrete Island), akár zárt emberi közösségekről fest nyugtalanító portrét (Cocaine Nights, Super-Cannes), Ballardot mindig a tudat (ill. az érzékelés) és annak módosulása érdekli.[1] A felfokozott szubjektivitásnak köszönhetően nála egy alapvetően sci-fi- vagy kriminarratíva is sajátos fénytörésben kerül az olvasó elé: jórészt magányos és megszállott hőseinek történetei valójában egy különös szituációra, jelenségre vagy világállapotra adott mentális reakció bemutatásai. A Karambol maga kétségtelenül központi helyet tölt be az életműben: Ballard egyfelől (részben) ezzel a regénnyel hagyta maga mögött a poszt-apokaliptikus tematikát, hogy a későbbiekben a technologizált városi közeg, illetve a benne élő, torzult közösségek tanulmányozásának szentelje az életét és fikcióját, másfelől ebben a történetben csapódott le a (valószínűleg felesége váratlan halálának következtében is) megváltozott világszemlélet, ami lényegében a szerző egyediségének foglalata.

A botránykönyv mindazonáltal a Ballard főbb gondolatait-elméleteit koncentráltan tartalmazó The Atrocity Exhibitionnel együtt jelöli ki a fordulópontot az író karrierjében: az 1969-ben kiadott kísérleti regény nehezen megközelíthető szövegkollázsában a szerző érinti minden jelentősebb témáját az elme tájaitól kezdve az autóbalesetben elhunyt sztárok jelentőségén át a média szerepéig. Ballard a főleg korábban publikált anyagokból összeállított kollekcióval párhuzamosan, egy még az előkészületi fázisban leállított színpadi előadás fiaskóját követően, „Crashed Cars” címen kiállítást is szervezett, amelyet egyfajta pszichológiai tesztként arra használt, hogy felmérje a karambolokban összeroncsolódott autók hatását a közönség tagjaira.[2] A fent említett The Atrocity Exhibition pedig tartalmazza azt a „Crash!” címmel ellátott fejezetet, amelyből a pár évvel később kiadott Karambol kinőtt (igaz, maga Vaughan figurája a regény egyik korábbi epizódjában jelenik meg először).

Kevéssé ismert tény, hogy a „Crash!” alig néhány oldalas, a karambolok által felszabadított libidó alapgondolatát tárgyaló szövegének 1971-ben készült egy rövidfilm-verziója, amely egyszerre jelenti az első Ballard-adaptációt és az egyetlent, amiben maga a szerző vállalta a főszerepet. A karrierjét BBC-s dokumentumfilmekkel indító Harley Cokliss közel húsz perces munkája, a The Atrocity Exhibitionhöz igazodva, töredékes szerkezetű kísérleti film. Az archív – természetesen gépkocsi-karambolokat megörökítő – képanyagokat dokumentarista felvételekkel és stilizált közelikkel elegyítő adaptációt valójában maga Ballard személye uralja: az író nem csak fizikai megjelenésével köti magához a filmet (amiben rajta kívül egyedül Gabrielle Drake szerepel), hanem a szinte végig hallható narrációjával is, amelyben a szerző az alapszövegből olvas fel részleteket. A Cronenberg filmjét több ponton is (például az autómosó-jelenetnél) megelőlegező, a narratív- és az esszéfilm határán egyensúlyozó munka lényegében Ballard gondolatvilágának különböző stílusértékű képekkel történő illusztrálása, ahol a szerző többek között beszél az automobil korunkban betöltött szerepéről és identitásáról, a karambolok jelentőségéről, valamint a sokemeletes parkolóházak különös természetéről.[3]

A profetikus remekműként és perverz pornóregényként egyaránt emlegetett Karambol (amit a szerző maga, huszonhárom évvel a megjelenés után, „pszichopata himnusznak” nevezett[4]) főhőse egy középkorú férfi, aki egy autóbalesetet követően ráébred, hogy a halálközeli élménynek köszönhetően egy másik világba nyert belépést, ahol új távlatok nyílnak meg az évek során erejét és jelentőségét vesztett nemi élete előtt. A James Ballard nevet viselő narrátor ráadásul nem sokkal a karambol után megismerkedik Vaughannal, aki megszállott ceremóniamesterként újfajta szemléletmódot kínál a főhősnek, így az erőteljesen poétizált beavatás-történetben a reklámfilmrendezőként dolgozó férfi felismeri az autóbalesetekben rejlő különös potenciált és saját szexualitásának ezidáig feltáratlanul hagyott mélységeit.

A szürrealista festőket (különösen Paul Delvaux-t és Max Ernstet) nagy becsben tartó Ballard egymásra kopírozott (szó)képekkel, az időről-időre felbukkanó, katalógusszerű balesettípus-felsorolásokkal, illetve magával a delejező narrációval egészen egyedi regényvilágot teremt. Az ismétléses logikára épülő cselekmény nem fordulatokra vagy a hagyományos értelemben vett akciókra támaszkodik: a karambol sorsfordító eseménye már a második fejezet elején bekövetkezik, innentől a megváltozott tudatállapothoz való alkalmazkodás, illetve a rádöbbenés hozta újfajta tapasztalással való érzékeny kísérletezgetés zajlik. Ballard hipnotikus elbeszélése párbeszédet alig használ, dialógusra ugyanis itt nincs is igazán szükség: a regény valójában sajátos eszméléstörténet, amelyben egy elidegenedett ember kapaszkodót talál a karambolok (tágabb értelemben a szerző által autogeddonnak keresztelt „jelenség”[5]) szexuális energiát felszabadító természetének felismerésében, aminek folytán újra (és új módon) átélhetővé válik az elérhetetlennek hitt gyönyör. A kifulladással fenyegető szexuális konvenciók közé szorult főhős számára tehát a szilánkosra tört szélvédő túlsó felén új világ formálódik, a radikálisan megváltozott érzékelésnek (a férfi sajátos röntgentekintetének) köszönhetően egy tökéletesen átszexualizált valóság nyílik meg előtte, amelyben az őt körülvevő emberek, helyszínek és autók egészen más megvilágításba kerülnek. Mindazonáltal a Karambol pornóregény helyett inkább olyan könyv, amely a főhős naturálisan bemutatott megismerés-történetének érdekében pornográf elemeket használ, ugyanakkor nyoma sincs például a Szodoma százhúsz napjából ismerős vulgaritásnak és perverziónak: a következetesen orvosi műszavakat és egy autószerelő szókincsét vegyítő írás egyedülálló érzékenységgel és érzékiséggel közelít végtelenül intim témájához.

Maga az autó Ballard munkájában egyrészt hálószobává válik, amely így még szűkebb, még bensőségesebb teret jelent, másrészt szexuális segédeszköz is lesz, amely többek között műszerfalával és üléshuzatával elengedhetetlen kellékévé válik a szereplők számára újra kielégülést nyújtó aktusoknak. Mindemellett a gépkocsi, a karambolok során keletkezett testi sérülések okozójaként, egészen új potenciállal (és jelentéssel) ruházza fel a különböző vágásokat és torzulásokat, a narrátor és a többi szereplő sebfetisizmusa tehát tovább bővíti a testi szerelem kiürültnek hitt lehetőségeit.

A Karambol egy módosult tudatállapot – a változáshoz illeszkedően retorizált – leírását vállalja magára, és egyúttal az elbeszélő-főhős átalakult szemléletmódjának köszönhetően elnyert gyönyör-lehetőségeket térképezi fel: a Ballard főművének tekinthető regény tehát egészen sajátos feszültségtől vibrál, ami nagyrészt a tartalom és forma különös összhangját megteremtő nyelvezetben gyökerezik.

Hivatkozások:
1.  Ez a vonzalom az írónál ráadásul gyakran összefügg a testek ill. a terek sajátos geometriájának vizsgálatával. A The Enormous Space című novellából készített BBC-verzió (Home, 2003) például éppen ezt a szubjektivizált tér- és időérzékelést tematizáló munka, a kertvárosi otthonába bezárkózó főhős önként vállalt elmebörtön-büntetésének történetét pedig az adaptáció rendezője, egy tévéfilmhez képest, impozáns formai játékkal formálja képekké. (Ballard tudat és tér viszonyát körüljáró elbeszélései mellesleg a Guy Debord által az 1950-es évek közepén útjára indított pszichogeográfia tudományának homlokterébe is beemelik a szerzőt.)↑
2.  A kiállításról illetve annak előzményeiről lásd: http://www.slashseconds.org/issues/001/001/articles/13_sford/index.php↑
3.  A rövidfilm aprólékos bemutatását és elemzését nyújta a szerző világát rendkívüli részletességgel körüljáró ballardian.com főszerkesztője: http://www.ballardian.com/crash-full-tilt-autogeddon. Maga a film megtekinthető az alábbi linken: http://www.vimeo.com/4187511↑
4.  Ballardot idézi: Self, Will: Junk Mail, London: Penguin, 1996, p. 369.↑
5.  Bár Ballard a Karambolban egy nyilvánvalóan személyes történetet fogalmaz meg (amit, természetesen, azzal visz a végletekig, hogy a saját nevét adja a narrátornak), talán nem túlzás egy a szerző által felismer(ni vél)t jelenségről beszélni: az autóbalesetek illetve a karambolban összeroncsolt gépkocsik emberi pszichére gyakorolt hatását Ballard a már említett „Crashed Cars” c. kiállításban és a The Atrocity Exhibitionben is megvizsgálta. Az író ráadásul több novellájában (pl. The Reptile Enclosure, Now Wakes the Sea) is eljátszott egy amolyan „ősi kollektív tudattalan” gondolatával: ezekben az írásokban a cro-magnoni előemberben is meglévő, a tenger iránti vonzódás felszínre törését tematizálja a kortárs környezetbe helyezett hősei segítségével. A karambolok libidó-felszabadító hatásának vélt felismerése mindenesetre nyilvánvalóan a huszadik század egy groteszk sajátosságát leíró elképzelés, ami persze pontosan illeszkedik a modern technológia és az ember kapcsolatát vizsgáló ballardi életműbe.↑