A Sight & Sound 2010 februári számában jelent meg az a harminc filmből álló válogatás, amely az elmúlt évtized legjelentősebb alkotásait kívánta összegyűjteni. A listához Nick James, a lap főszerkesztője írt bevezetőt,  amelyben az összeállítás által kirajzolt filmművészeti tendenciákat írja le. A listához kapcsolódóan további öt írás olvasható a lapban, amelyek mind az évtized filmművészeti jelenségeit tárgyalják. Az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon Horváth György fesztiváligazgató moderálásával és a közönség részvételével Tiina Lock, a tallini Fekete Éjszakák Filmfesztivál igazgatója, Vincze Teréz, a Metropolis filmelméleti és filmtörténeti folyóirat szerkesztője és Nick James beszélgetett a Sight & Sound által felvetett témákról.

Horváth György: Mi volt az összeállítás koncepciója, és milyen módszerrel válogattátok a filmeket?
Nick James: Először is szeretném elmondani, mennyire örülök ennek a kerekasztalnak, a lista célja ugyanis éppen az ilyen beszélgetések elindítása volt, és sajnáljuk, hogy mennyire kevés érdemi kritikai vitát tudtunk elindítani vele. A listaállítás mindig arra világít rá, hogy a kánonformálás mennyire gyanús és ambivalens dolog, és ez alól természetesen a Sight & Sound sem vonhatja ki magát. Amiről jó ideje híres a lap, az egy másik lista: tízévente megkérdezzük a világ általunk fontosnak tartott kritikusait minden idők tíz legjobb filmjéről. Utoljára akkor csináltuk meg ezt a válogatást, amikor 2002-ben a lap élére kerültem – egyben ez volt a főszerkesztői pályafutásom legdicsőségesebb pillanata, ugyanis a lista miatt egész álló nap benne voltam a tévében – és érdekes módon ekkor került negyedszer a lista első helyére az Aranypolgár. Idén azonban úgy döntöttünk, hogy nem szavaztatjuk meg a kritikusokat. Mégis úgy éreztük, valamivel elő kell hozakodnunk, ezért öt szerkesztőtársammal írtuk meg ezt a listát az elmúlt tíz év harminc legfontosabb filmjéről, hogy rajtuk keresztül megkíséreljük felvázolni az évtized legfontosabb filmművészeti tendenciáit.
Maga a módszer talán annyiban érdekes, hogy mind az öten nagyon különböző ízlésvilággal rendelkezünk, és néhány kollégámmal tényleg megállás nélkül vitatkozunk azon, hogy mi a jó mozi. Meglepő módon azonban a mindössze kétórás vita – amelyre mindenki húsz-húsz filmet hozott – nagyon élvezetes és kedélyes volt, egyáltalán nem esett nehezünkre a döntés, már csak azért sem, mert körülbelül tizennégy film nagyon sokunknál szerepelt. Nem döntöttük el előre, hogy a lista harminc elemből fog állni, egyszerűen végül ez tűnt ésszerűnek, elégnek ahhoz, hogy a számunkra fontos jelenségeket leírjuk. Ez a harminc film viszont legalább százat reprezentál: a fontosabb rendezőktől csak egy-egy filmet választottunk ki, de természetesen ezek a munkák az alkotójuk többi művét is képviselik. Így például A fiú című film a Dardenne-fivérek összes többi munkája helyett is áll a listán.
Ez az összeállítás mindössze öt ember szubjektív értékítéletét türközi, ezért is volt nehéz a belőle kirajzolódó jelenségek mellett mélyrehatóan érvelni, és ezért van az, hogy bizonyos tendenciák óhatatlanul kimaradtak belőle. Nem említjük a nagy filmiparokat, mint amilyen az iráni vagy az indiai, hiszen nem tudunk úgy tenni, mintha rajongói lennénk Bollywoodnak, még ha a hatását tagadhatatlannak is tartjuk. (Amúgy én kifejezetten szeretem a bollywoodi filmek táncjeleneteit, csak az a baj, hogy amikor nem táncolnak, az elviselhetetlen.)
Tisztában voltunk vele, hogy ez a válogatás arrogáns húzásnak tűnhet, de csak annyit akartunk mondani vele: tessék, mi így látjuk az elmúlt tíz évet, szerintünk ezek voltak a legkiemelkedőbb filmek és tendenciák. Ezzel lehet egyetérteni vagy vitázni, mi sem vagyunk tévedhetetlenek. Nem bocsátkozunk jóslatokba, nem kívánunk irányt mutatni. Ez a lista csak azt mutatja meg, szerintünk mi történt az elmúlt években, hol tartunk most. Újságírók vagyunk, pontosan látjuk, hogy egy ilyen válogatásnak mi az értéke: nem több egy pillanatfelvétel-szerű, vitaindító provokációnál.

H.Gy.: Levonható bármilyen átfogó következtetés egy ilyen listából?
N.J.: Azt reméljük, hogy igen, erről szól a lista bevezetője és a többi kapcsolódó cikk. Kiderül például a válogatásból, hogy a hollywoodi sztár vonzereje meggyengült, és figyelemreméltó, hogy csak egy amerikai film szerepel benne, ami a korábbi évtizedekben elképzelhetetlen lett volna. Véleményem szerint ez azt bizonyítja, hogy az amerikai film nem hozott létre sok izgalmasat az elmúlt években. Amint az egyik kollégám rámutatott, kiderül belőle az is, hogy a filmbefogadás ma, az internet és a letöltés korában leginkább a különböző ételek kóstolgatásához („cinema-snacking”) hasonlít. Az ember, miközben megnéz egy filmet, olvashat róla, vagy miközben olvas róla, bele-belenézhet. Ez teljesen újfajta filmnézési szokásokat jelent. Hangsúlyosan kiolvasható továbbá a listából a nemzeti – argentin, román, mexikói – filmgyártások megerősödése. Jia Zhang Ke munkássága a dokumentum és a fikció elválaszthatatlanságának és bonyolult egymásba játszásának bizonyítéka. Rávilágít arra, hogy az elmúlt évtizedben nagyon sok „hibrid” alkotás jött létre a különböző formák találkozásából, keveredéséből. Angliában ilyen összefonódás történik a televíziós és a mozifilmek között. Például az Egy kis gubanc nagyjátékfilm-változata, annak ellenére, hogy az eredeti vígjáték-sorozathoz hasonlóan formailag is jellegzetesen tévés volt, nemzetközi mozisiker lett. Vagy ott van a Red Riding című gengszterfilm-trilógia, amit 35 mm-re vettek fel, nagyon magas gyártási költséggel, és végül mégis csak a tévében mutatták be. Mindez véleményem szerint a televízió és a mozi összekapcsolódását reprezentálja.

Tiina Lock: Vitatkozhatok egy kicsit a listával? Szerintem az elmúlt tíz év legfontosabb tendenciái még a kilencvenes évek végén születtek. Sok kritikus – beleértve engem is – már akkor úgy látta, hogy az amerikai film megrekedt, de az európai film hatása talán majd előremozdítja. És valóban, Európában itt volt a Dogma, ami önmagában is rengeteg filmet hozott létre, és a mai napig nagy hatással van rengeteg alkotóra, például az amerikai függetlenfilmesekre. Amit Nick említett, hogy elfogynak a sztárok az amerikai filmekből, mindenki a természetes színészvezetésre törekszik, satöbbi – ez részben szintén a Dogma hatása.
A másik dolog, amivel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, az a különböző alapítványok és filmalapok hatása a filmkészítésre. A kisköltségvetésű film, aminek a virágzása ebből fakad, véleményem szerint nem egyszer a professzionalitás hiányát eredményezi. A kis országokban, mint amilyen Észtország is, egyre kevesebb szakembert alkalmaznak a filmkészítéshez. Ugyanakkor természetesen ez egy óriási lehetőség, hiszen nagyon sok friss, új gondolat van ezekben a munkákban. És azt is eredményezi, hogy olyan országokból – Malajziából, a Fülöp-szigetekről – kerülnek ki érdekes filmek, amelyekről azelőtt nem hallottunk, vagy hogy elindulhattak az újhullámok Argentínában, Mexikóban, Törökországban. Arról nem is beszélve, hogy a dokumentumfilm és a játékfilm keveredése is innen, és a televíziós reality-showk hatásából ered.
Ezek a változások nagyon izgalmasak, mégis hangsúlyozom, hogy van negatív aspektusuk is, hiszen az átalakulást nagyrészt a filmalapok diktálják. Néhány éve figyeltünk fel rá, hogy a latin-amerikai, argentin és török, sőt, sok esetben az ázsiai filmeket sem nagyon lehet stilisztikai értelemben megkülönböztetni egymástól, éppen azért, mert ugyanazon filmalapok – például a Hubert Bals Fund – határozzák meg, milyenek legyenek. Ezért gondolom, hogy ami manapság az európai moziban történik, az meglehetősen unalmas, és a közép-európai filmek nagyon egyformák. Tudom, hogy ez egy arrogáns kijelentés, de a filmalapok funkcionáriusai ezekben az országokban nagyon szűklátókörűek, nem hagynak „másfajta” filmeket megszületni.
N.J.: A Hubert Bals Fund hatásával kapcsolatban nem értek egyet, szerintem azért változatosak a munkák, amiknek a létrejöttéhez hozzájárulnak. A Dogmával kapcsolatban teljesen igazad van, valóban említenünk kellett volna a listán. De ők főleg olyan filmesekre hatottak, akiket nem tartunk fontosnak. Például a Mumblecore-filmeket, bár a Dogma közvetlen leszármazottai, nem említettük, mert szerintünk nem valósítanak meg többet intellektuális maszturbációnál.
Amivel szintén egyetértek, az a kilencvenes évek hatása. Én ekkor lettem filmes újságíró, és emlékszem, milyen lenyűgöző volt az olyan szerzők hatása, mint Kitano és Kiarostami. Úgy is mondhatnám, volt a kilencvenes évek aranykorának egy panteonja, aminek természetesen a Dogma is a része volt. Emellett ekkor még jelen volt egy olyan kritikus-generáció, akik számára a hatvanas évek rendezői voltak az abszolút filmkészítők. Izgalmas volt felfedezni, hogy a kilencvenes években ugyanolyan nagy rendezőegyéniségek voltak porondon, amilyennek korábban az ő idoljaik, Bergman, Fellini és a többiek számítottak. Ezzel szemben a huszonegyedik század első évtizedében nem léptek fel ilyen filmkészítők, inkább volt ez a folyamatos változás és átalakulás időszaka.

H.Gy.: Úgy tűnik, mintha nagyon „egyfajta” filmeket választottatok volna ki, amelyek leginkább egymásra reflektálnak. Vajon ezek a filmek ennek ellenére valóban kijelölik a különböző tendenciákat?
N.J.: Az, hogy a filmek egymásra reflektálnak, abból fakad, hogy a nemzetközi fesztivál- és művészfilmben igenis vannak egyértelmű kapcsolódási pontok: a fesztiválok és a finanszírozási hátteret biztosító alapítványok összekötik őket, ezért gyakran esztétikai és stilisztikai értelemben is összekapcsolódnak. A francia tőke nemzetközi szintű áramlása például erősen hat a különböző nemzeti filmgyártások stilisztikai alakulására.
Tény, hogy esztétikai értelemben kissé perfekcionista lett a lista. A Sight & Sound egy furcsa határmezsgyén áll az akadémizmus és a populárzsurnalizmus között, és ez a válogatás elsősorban arra mutat rá, hogy nekünk a lapnál milyen filmek tetszenek. Szinte kivétel nélkül olyan alkotások szerepelnek rajta, amelyek nem vonzottak tömegeket a mozikba. Ezzel együtt azt is be kell látnom, hogy a lapnak azért sikerült olyan leegyszerűsítő, újságírói fogalmakat is bevezetnie a köztudatba, mint amilyen a „lassú mozi” (slow cinema). Őszintén szólva én meglehetősen tartózkodó vagyok ezzel a filmtípussal kapcsolatban, ugyanis bármilyen filmes megközelítésmód, ha túl sokan kezdik alkalmazni, kifejleszti a maga kliséit. Mozibolondként az ember szeretne hinni abban, hogy a művészfilm nincsen tele közhelyekkel, de ez sajnos nem igaz, és a legtöbb lassú mozi is ezt bizonyítja.
A filmkritikusok körében jelenleg furcsa közhangulat uralkodik: olyanok, mint egy nemzetközi szerzetesrend, amit egyes filmek kétségbevonhatatlan imádata, felmagasztalása jellemez. A cinephilia szerzetesei összeülnek, és kinyilatkoztatják, melyek a kiváló alkotások. Minden egyes szerzetes küldetése, hogy valahol egy zsenire leljen, akinek aztán hírét viszi a világban. Fontos, hogy te fedezd fel az illetőt, és hogy utána azonnal szoros baráti kapcsolatot alakíts ki vele. Nagyon sokan csinálják ezt, és azt kell mondjam, én sem vagyok kivétel, még akkor sem, ha az általam preferált polemikus kritikaírás elsősorban változást kíván előidézni, és ha szerintem küzdenünk is kell a zsenihajhászás ellen. A listával éppen ez ellen a jelenség ellen akartunk fellépni: ha úgy tetszik, szerettünk volna felidegesíteni bizonyos embereket. Elszomorító, hogy ez mennyire kevéssé sikerült. Nem értem, hogy a filmkritikusok miért nem akarnak vitázni, miért teszi őket ilyen hihetetlenül boldoggá, hogy mindenben egyetérthetnek egymással.
Itt van például Lisandro Alonso. Miért van mindenki annyira oda a filmjeiért? Miért nincs senki, aki megkérdezné: most akkor ez miért is olyan fontos nekünk? Vagy említhetném a tavalyi cannes-i fesztivált is, ahol mindannyian áhítattal néztük végig A fehér szalagot. Ez egy gyönyörű film, gyönyörűen beleillik Haneke életművébe, de szerintem Cannes-nak nem ilyennek kell lennie. A cannes-i filmeknek vitákat kellene gerjeszteniük. Az Antikrisztus vagy a Becstelen Brigantyk, sőt, még az a rettenetes Gaspar Noé-film is megtette ezt, A fehér szalag viszont nem.

H.Gy.: Tiina, kiknek a véleménye van rátok hatással, amikor filmeket válogattok a fesztiválotokra? Fontos a kritikusok, újságírók, a többi fesztivál, vagy éppen a Sight & Sound véleménye?
T.L.: Hát, azt hiszem, a fesztivál programigazgatói nevében is mondhatom, hogy nem nagyon adunk a filmkritikusok és újságírók véleményére, ahhoz ugyanis azért elég arrogánsak vagyunk, hogy úgy gondoljuk, jobban értünk a filmekhez, mint ők. Ma egyébként is nagyon könnyű filmkritikussá válni, az ember megír három cikket, és máris annak nevezheti magát. Úgy gondolom, sok esetben a fesztiválok munkatársai mélyebb tudással rendelkeznek, mint az újságírók, jobban ismerik a különböző tendenciákat, hiszen évente vagy hatszáz filmet látnak. Még ha nem is olvassuk az összes szaklapot, és talán még a Sight & Sound és a Screen kritikusainak véleménye sem a legfontosabb a számunkra, máshonnan informálódunk, hogy mi folyik a világban. A filmválogatásnál két dolgot tartunk szem előtt: egyrészt a közönség érdekeit, másrészt, hogy a fesztiválunk a szakmabeliek, lehetőleg a külföldi szakmabeliek számára is érdekes legyen.