2010/10/08
Az amerikai avantgárd hatvanas évekbeli korszakának egyetlen külföldi figurája a svéd Gunvor Nelson (sz.: 1931) volt. Ösztöndíjas diákként érkezett a nyugati parti művészvilágba az ötvenes évek végén, és egészen 1993-as végleges hazaköltözéséig dolgozott tanárként San Franciscóban. Generációjának egyik legeredetibb női filmrendezőjeként gyakran próbálta a filmkritika a feminista skatulyába gyömöszölni, annak ellenére, hogy mindig elhatárolódott minden mozgalomtól. Még az avantgárd (vagy kísérleti filmes) jelzőt sem szívesen használta filmjeit illetően, jobban preferálta a „személyes film” megfoghatatlan és ebből adódóan támadhatatlan kategóriáját.
A nyugati parti avantgárd irányzatok természetessége és természet-szeretete illetve azok líraisága állt hozzá a legközelebb, mindközül Bruce Baillie filmjei hatottak leginkább munkáira.
Az 1969-ben forgatott My Name Is Oona a lírai film (szerintem) egyik legfinomabb darabja. Amos Vogel, a Cinema 16 nevű, New York-i avantgárd filmes mozi és archívum alapítója szerint ez a legszebb filmvers, amit a hatvanas években forgattak.
Nelson hipnotikus hatású filmballadája a kislányáról szóló, a repetítiv montázs egyszerűségével megfogalmazott fekete-fehér gyöngyszem. A fekete kép-szünetek versszakok közötti lélegzetvételekre hasonlóan tagolják a filmet. Az ismétlődő gyerekhang és a kislányról készült közvetlen képsorok olyan természetességet sugároznak, ami nagyon kevés rövidfilmről mondható el. Alkotásában ezt a közvetlen, keresetlen egyszerűséget – ami szimpatikus őszinteséggel sugározza a lánya iránti szeretetét – finom stilizációval emeli lebegően álomszerűvé. A hang ismétlődésének mantra-szerű dallamossága, a fekete háttérről leváló félmeztelen gyerek fehér alakja elindít a nézőben egy félelmetes, egyszerre ismerősnek ható, egyszerre az elmúlt emlékek nosztalgiáját felelevenítő érzést.
Brakhage a gyerekkort a nyelv-előtti állapotában próbálta ábrázolni. Filmjeivel olyan látványt adott a nézőknek, mintha ők maguk is csecsemőként tekintenének egy ismeretlen világra. Nelson filmje abban különleges, hogy nem egy gyerek-szemre kalibrált szubjektív-kamerán keresztül látjuk a világot, hanem egy gyereket látunk a felnőtt játékos tekintetével. Itt a gyerek-tekintet formája és a téma, vagyis a gyerekkor felelőtlen, reflexivitásoktól és magyarázatoktól mentes állapota egybeforr egymással. A lovaglós képsor mintha egy gyerek lázas elalvás előtti fantáziálása lenne: ahogy Oona hangja megsokszorozódik, fenyegetően körbevesznek minket a gyerekszellemek. Gunvor Nelson filmje szinte egy dokumentumfilm pontosságával segít emlékeznünk a gyerekkor álomvilágára.
Címkék: kísérleti film, KÍSÉRLETI VETÍTŐ
Partnereink
Szólj hozzá!