2013/07/29
Az önironikus retró erősödő divathullámait hibátlanul meglovagoló Expendables két felvonása várakozásokon felül teljesített a kasszáknál, ráirányítva a figyelmet a nyolcvanas évek akciófilmjeiben szunnyadó esetleges potenciálokra. Sorra érkeznek a műfaji újrázások és a korszak sztárjai is megpróbálják gyorsan kiaknázni a fellobbanó nézői érdeklődést. Az egykori acéltestek között egyértelműen Sylvester Stallone volt az, aki először hallotta meg az új idők szavát. A filmtípus egyik legfontosabb ikonja már a népszerű zsoldoscsapat összetrombitálása előtt életre keltette karrierje két kulcsfiguráját, sikerrel mutatva be az öregedő Rocky és Rambo kalandjait. Az eddigiek alapján úgy tűnt tehát, számos visszatérő kollégájával ellentétben Sly valóban ismeri az összekacsintós nosztalgia, a lazaság és a bölcs komolyság bombabiztos arányait. A Fejlövés izzadságszagú múltidézése azonban egyértelműen megtöri az eddigi impozáns trendet, ráirányítva a figyelmet arra a megkerülhetetlen törvényszerűségre, hogy méltósággal visszatérni tényleg csak néhányszor lehet. Hiába dobogtatja meg egy vérbeli VHS-rajongó szívét a Walter Hill, Sylvester Stallone, Joel Silver felállás, a végeredmény sajnos fényévekkel marad el a Kormányzó pénzügyileg elhasaló, mégis jóval szórakoztatóbb és tökösebb geronto-akciójától.
A Fejlövés legkínosabb problémája, hogy szorgalmasan elismétli ugyan a megidézett zsáner jellemző paneljeit, de egyúttal azt is világossá teszi, mindezek miért mentek ki úgy jó két évtizede a divatból. Ha hőseink nem használnának mobiltelefont és netes keresőt, illetve ha nem szembesülnénk Stallone egyre merevebb és ijesztőbb izomzatával, akár azt is hihetnénk, hogy az előttünk pergő mű valamikor 1989 magasságában készült. Szó se róla, az akció-specialista Walter Hill hibátlanul varázsolja elénk a régi képletet, már-már tankönyvszerűen felsorakoztatva a kötelező motívumokat. A kitartó koreai zsaru és a zord külsejű, ám alapvetően becsületes bérgyilkos politikailag korrekt párosa az írott és íratlan szabályokat áthágva szembeszáll a nagyvárosi korrupcióval. A két mogorva férfi kezdetben nem bízik egymásban, az állandó zsörtölődés és az értékrendi különbségek dacára azonban egyre jobban megkedvelik egymást, ami elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy sikerrel szálljanak szembe a mindenre elszánt gazemberekkel. Minden a helyén van tehát: a fékevesztett autózásra, kőkemény bunyóra és látványos pisztolypárbajokra épített minimál-cselekmény alatt folyamatosan duruzsol a gitáros-harmonikás aláfestő zene, állandóan köröz a kamera és szigorúan néznek a szereplők.
Nagy kár, hogy a stílusos múltidézés mellett csak pont arra a bizonyos pluszra nem maradt energia, ami miatt egy ilyen film érdekes lehet 2013-ban. Idézőjelek, műfaji önreflexiók és az alkotóelemek újragondolása nélkül egy üzembiztos újrázás ma már egész egyszerűen kevés a dicsőséghez. Walter Hill ugyan folyamatosan mozgásban tartja a beállításokat, látványosan vág és próbál feszültséget csiholni, mégsem tudja érdekessé varázsolni az eredetileg képregényként megálmodott, fájóan egyszerű történetet és a lagymatag akciószekvenciákat. Még a nyolcvan perces játékidő is túlságosan hosszúnak tűnik, az enervált tempót a lapos figurák és a kimódolt beszólások nem képesek ellensúlyozni. Igaz, a New Orleans-i helyszín kellemesen frissíti fel a szokásos nagyvárosi kulisszát, illetve kifejezetten jó látni az aprócska mellékszerepében eszelősen domborító Christian Slatert is. Igazán széles mosolyra talán csak a raktáros végeharc baltás leszámolása ingerli a nézőt: mire belemelegednénk azonban a jó és a rossz epikus csatájába, hirtelen vége szakad a kellemes tűzijátéknak.
A Fejlövés száraz kiszámíthatósága mögül nem feltétlenül az okos szarkazmus, hanem úgy általában a humor és az invenció hiányoznak. Az írók megpróbálják árnyalni a főszereplők jellemvonásait és szeretnék néhány emlékezetes poénnal gazdagítani a sablonos párbeszédeket, de ezek a kísérletek egy-két kivételtől eltekintve kifejezetten hervasztó eredményekkel járnak. Ahogyan erőlködve nem lehet könnyed aranyköpéseket szórni, úgy egy hetven felé közeledő színésznek sem feltétlenül hisszük el, hogy az ütéseivel tényleg képes komolyabb sérüléseket okozni. Igaz, a film harmincadik percében igazolásként kapunk egy tetkós-feszítős meztelenkedést (money shot Sly-módra), ám mikor hősünket a kirobbanó formában verekedő Jason „Khal Drogo” Momoa püföli, a néző önkéntelenül is aggódni kezd Stallone testi épségéért. Ez a disszonáns érzés ráadásul frappánsan rímel a Fejlövés rezignált önellentmondására, hisz bármennyire jó emlékezni a tékák letűnt világára, azért mégiscsak örömteli dolog, hogy már nem kell visszapörgetni azokat a bumfordi műanyag kazettákat.
Címkék: akciófilm, filmkritika
Partnereink
Szólj hozzá!