„Ez nem a CSI: Louisiana” – Beszélgetés a True Detective írójával

Roboz Gábor

2014/02/21

Örömmel jelentjük, hogy furcsamód van élet a Breaking Bad után: az ötödik epizódjánál járó, összesen nyolc részes True Detective-től is máshogy vesszük a levegőt (magyar címen: A törvény nevében). Alább az HBO-sorozat agyával, Nic Pizzolattóval készült laza mélyinterjú fordítása.

Kezdjük Matthew McConaughey-vel. Rust Cohle szerepe talán eddigi karrierje csúcsa.

Matthew hibátlanul elkapta a figurát, különösen a szövegeit, pedig elég barokkosak. Erősködött, hogy „Ez a fazon igenis így beszél.” És a 2012-es cselekményszálon látott Cohle egészen máshogy kommunikál, mint az 1995-ös. Matthew-nak a forgatás során volt egy elképesztően részletes térképe arról, hogy Rust Cohle hol tart érzelmileg és fizikailag a 17 éves periódus során.

Egy igazi térképe?

Igen, a karakter mentális és érzelmi állapotáról. Nem véletlenül beszél a két idősíkban máshogy. És ha egy Matthew-nál gyengébb képességű színész kapta volna Cohle szerepét, át kellett volna írnom. Nem mindenki tud hitelesen előadni ilyen összetett szövegeket, és még kevesebb színész érti meg, milyen gondolatok rejlenek ezek mögött. És ha ilyen tehetséggel találkozunk, szabadjára kell engednünk. Ha valaki elbírja a párbeszédeket, én aztán nem fogom egyszerűsíteni őket. Pazarlás lett volna ilyen Matthew- és Woody-kaliberű színészekkel biztonsági játékot játszani – pakolni kellett a szájukba a húst, hadd rágják.

Szerintem a True Detective részben azért olyan izgalmas, mert még inkább szerzői sorozat, mint a Deadwood, amit egy írócsapat írt, és több rendező forgatott. A True Detective-nél egy író és egy rendező van, és egy sztori per szezon. Így teljes a kontroll.

Végig ott voltam a forgatáson. Szorosan együttműködtem a színészekkel. És teljesen elégedett vagyok azzal, ami sugárzásra került. Szerintem az, hogy egy írócsapat dolgozik valamin, nem zárja ki, hogy szerzői legyen, és ugyanez vonatkozik arra is, ha valamit több rendező forgat. Számomra inkább az volt a kérdés, hogy ezt végig egyedül akarom-e csinálni úgy, hogy fejben tényleg létrehozok dolgokat, vagy inkább egy asztalnál ülök, ahol csak beszélek erről. Aztán az írás során annyira elkapott a hév, hogy olyan messzire jutottam, ahol már nem volt értelme bevonni mást a munkába. Lehet, hogy a jövőben ez változni fog, de az is lehet, hogy nem. Most például ott tartok a második évad cselekményével, hogy a) ezt mégis hogyan tudnám elmagyarázni más embereknek?, és b) tényleg akarom, hogy más is hozzányúljon?

Ezek szerint írod a második szezont.

Igen, de az még nem biztos, hogy leforgatjuk.

Azt hittem, az HBO-nál zöld utat kapott.

Szerződésem van velük, és úgy látom, mindenki azt reméli, hogy a következő közös munkánk ez lesz. De ha olyan forgatókönyveket írok, amiket senki se szeret, akkor ez nem a True Detective lesz. Soha semmit nem veszek biztosra. A True Detective-et is úgy írtam, hogy ez lesz életem egyetlen televíziós munkája. Úgyhogy mindent beleraktam. Annyi rétegre, annyi apróságra kellett figyelnem, hogy teljesen kikészültem. Néha zsinórban 48 órán át írtam, aztán 20-at aludtam.

Hogyhogy ennyire megszállt az ötlet?

Tényleg úgy gondoltam, ez az egy dobásom van. Akkor meg hadd szóljon. Ebben a szakmában összetöri az ember szívét, ha kitalál valamit, ami olyan, amilyennek ő szeretné, és az emberek nem jól reagálnak rá. De az még inkább összetöri, ha valami nem olyan lesz, amilyennek ő szeretné, ráadásul nem jól reagálnak rá. Mert akkor felteheti magának a kérdést, hogy mégis mi a fenét csinál.

Szóval, mondhatjuk, hogy a saját sorozatod egészben lenyelt.

Beszéltem más kreátorokkal. Ha van elhivatottabb nálam ezen a vonalon, még nem találkoztam vele. Az épelméjűségem érdekében ki kell találnom, hogyan fogjam vissza magam. Gondolj bele, napi 24 órában zajlottak a fejemben a párbeszédek. Érted: Maggie, Marty és Rust vakerált a fejemben non-stop.

Regényírói háttérrel érkeztél a televízióhoz. Mindig is író akartál lenni?

Mondjuk. De a tévén nevelkedtem. Az volt az első kulturális ablakom.

Milyen műsorokat néztél?

Kissrác koromban még nem volt kábeltévénk. Csak három csatornánk. Emlékszem, akkor főleg az Aranykor klasszikus sorozatai érintettek meg. Például a Playhouse 90s, az Alkonyzóna és a The Untouchables, amiket állandóan ismételtek. De az írás előtt sokáig vizuális művészetekkel foglalkoztam.

Festettél?

Festettem és rajzoltam. Főleg történetcentrikus dolgokat. A filmet autodidakta módon tanultam meg. Mindig is fejben gyakoroltam a párbeszédek, jelenetek ritmusát. Egyvalami mindenesetre sosem tetszett: hogy beleteszed szíved-lelked valamibe, aztán valaki más elcseszi. Persze nem mondom, lehet így is pénzt keresni, de egy olyan anyagot, ami alkotóként igazán fontos nekem, a büdös életben nem adnék oda másnak.

Miért nem kezdtél egyből a tévénél?

Tévézni olyan osztályháttérrel, ami nekem van? Ez jópofa. Ennyi erővel azt is fontolgathattam volna, hogy filmsztár leszek.

Akkor mesélj az osztályhátteredről.

Dél-Louisianában nőttem fel, állami főiskolára jártam, és két munkahelyen dolgoztam. Négy évet csaposkodtam a texasi Austinban. Soha nem volt pénzem vagy lehetőségem bekerülni a tévébe.

Akkor végül is hogy jött össze?

Az írásban egyrészt az a jó, hogy nem kell hozzá se pénz, se más ember. Csak papír és toll. És ha valaki elég jól megtanulja, hogyan kell…

Te hol tanultad meg?

2004-ben, főiskolás koromban a Deadwood, a Drót és a Maffiózók ment az HBO-n. Ezek még jobban kielégítették a fikció iránti éhségemet, mint az aktuális olvasmányélményeim. Ezek mind szerzői sorozatoknak tűntek – de szerzőinek az írói, és nem rendezői értelemben. Aztán megtanultam, mit is jelent egy sorozat házigazdájának [showrunner] lenni, és arra gondoltam: ezt a munkát rám szabták. De az ötlet kivitelezhetetlennek tűnt, úgyhogy maradtam a hagyományos írásnál.

Miket írtál?

Novellákat, amiket később kötetbe rendeztem. Mivel ennek a megjelenése semmilyen visszhangot nem keltett, gyakorlatilag kezdhettem elölről. Volt egy regényem, amit ugyanennek a kiadónak írtam, de végül elzárkóztam a megjelentetés elől. Aztán megírtam a Galveston című regényt, úgy három hónap alatt, amikor a feleségem a terhessége utolsó trimeszterében volt. Ez jelentette nekem az áttörést.

Azért kemény lehetett kidobni egy teljes könyvet.

Igen, de az alatt a két év alatt, amit a rossz regénnyel töltöttem, megtanultam, hogyan kell megírnom a Galvestont. Ehhez úgy álltam hozzá, hogy olyan könyvet írjak, amit én is szívesen elolvasnék. Könnyebb is volt megírni, hitelesebb lett, és gyorsabban elérte a közönségét.

A tévé hogy jött a képbe?

Egy aspeni konferencián összeismerkedtem pár tévés arccal. Mivel nem volt tapasztalatom, kérdezősködtem, hogyan kell betörni a tévébe. Azt mondták: „Ha nagyon jó, egyedi forgatókönyvet adsz le, és van egy erős pilot epizódod, akkor elkezdhetsz dolgozni ebben a szakmában.” Amikor hazamentem, megmondtam a feleségemnek, hogy amint lesz lehetőségem beszélgetni valakivel Los Angelesből, odaköltözünk, és elkezdek tévézni, nem akarok tovább tanítani. Tudtam, hogy képes leszek rá.

Szóval, amikor nézted a Deadwoodot és a többi sorozatot, megfogalmazódott benned egy gondolat…

Hogy ilyesmit kéne csinálnom. Hogy nem csak a forgatókönyvírás érdekelne, hanem az egész kreátori szerepkör. Mert fontos tudni, hogy gyakran nem azt forgatják le, ami a szkriptben áll, én viszont teljes kontrollt akartam. Amikor végre sikerült beszélnem két tévés ügynökkel, megkérdezték, vannak-e sorozatötleteim. Én meg mondtam, hogy persze, kábé harminc. Erre ők: „Oké, akkor meg kéne írnod a forgatókönyveket – írtál már ilyet?” Mire én: „Nem, soha.” Láttam rajtuk, hogy nem vesznek komolyan. Úgyhogy rákapcsoltam, és egy héten belül küldtem nekik két szkriptet: egy előzetes forgatókönyvet és egy pilot epizódét. Az egyiket két, a másikat három nap alatt írtam.

2010 nyaráról beszélünk, amikor végül hat szkriptet hoztál össze.

Három pilotot különböző sorozatokhoz. Az egyik a True Detective volt.

Honnan jött a True Detective alapötlete?

2010 május-júniusa körül a következő regényemen gondolkodtam. Valami nagyszabásút akartam. Azt terveztem, hogy a procedurális krimi egyes sablonjait használom majd. Szeretem a konvenciókat. A jól kitalált cselekményeket is. Egy irodalmi igényű bűnregény lebegett a szemem előtt, aminek a cselekménye Dél-Louisianában játszódik, és 17 évet fed le.

Rengeteget írtál.

Lehet, de elég eltökélt voltam. Nagyon meg akartam változtatni az életem. Amikor apa lettem, úgy kezdtem komolyan venni az életem, ahogy korábban soha.

Úgy érezted, korábban jól elvoltál magadban, és kész?

Igen. Nem voltam elég komoly. Nem voltak igazi ambícióim, könnyen eljutottam arra a pontra, hogy szarok az egészbe.

A tanítás ezek szerint nem motivált.

Nem. Az ilyesmibe sokan csak belecsúszunk, mert máshoz nem értünk.

Akkor alaposan hozzászoktál a csalódottság állapotához.

Hajjaj. Harminc évnyi tapasztalatom van, öreg.

Frusztráló, amikor az emberek azt feltételezik, hogy a sikered egyik napról a másikra jött?

Úgy érzem, muszáj ideraknom egy lábjegyzetet. Ne felejtsük már el, hogy harminc évig szar kajákat ettem, és csóró voltam. Aztán évekig publikáltam, és senki se vett észre. Nem fair, hogy ezt az emberek hajlamosak figyelmen kívül hagyni.

Milyen volt megélni azt, hogy sokat dolgozol valamin, és nem veszik észre?

Szerintem a művészet elsődlegesen nem az önkifejezésről szól, hanem arról, hogy valahogyan kapcsolatba lépjünk embertársainkkal. Úgyhogy baromi frusztráló, ha csinálunk valamit, és fel se tűnik senkinek. Ha a színpadra állítunk egy darabot, de senki se jön el az előadásra, tényleg színpadra állítottuk? De nem szabad megadni magunkat, muszáj tovább csinálni, ezek a frusztrációk ebben a szakmában teljesen mindennaposak.

Mit gondolsz, a televíziót is azért kedveled annyira, mert könnyebben el lehet érni vele embereket? Tévéje mindenkinek van, könyveket nem mindenki olvas.

Jó észrevétel. Én a vidéki Louisianában nőttem fel, ahol a tévé volt az emberek egyetlen közös nevezője. És az, hogy egy alkotó egy tévés produkcióba ugyanúgy belerakhatja szívét-lelkét, mint egy regénybe – számomra ez nagyon vonzó volt.

Amikor megírtad a True Detective pilotját, tudtad, hogy ezzel szakítani fogsz?

Igen. És addig ültem rajta, amíg úgy nem éreztem, hogy tényleg olyan, amilyennek szeretném. Tudtam, hogy pár producert már érdekel a koncepció. És elméletben franchise-osítható. Lehetne True FBI, True DA [District Attorney, kerületi ügyész – R. G.]. De nem adnám el franchise-nak. Mindenesetre akkor tudtam, hogy tényleg sínen vagyunk, amikor Matthew McConaughey elolvasta a forgatókönyvet, és rábólintott.

Kezdettől fogva tudtad, hogyan ér véget az első évad?

Azt tudtam, mi az utolsó jelenet, de azt nem, hogy pontosan hogyan jutunk el odáig.

Az eddigi reakciókról mit gondolsz?

Örülök, hogy sokan próbálják kitalálni, mi lesz a sorozat vége, mert ez azt jelzi, hogy rákapcsolódtak. Viszont meglep, hogy többen azt hiszik, át akarjuk verni őket. Bár ennek talán az az oka, hogy a közönséget több mint 20 éven át hülyének nézték. Ez a sorozat nem akar okosabb lenni náluk. És ha valaki figyelmesen nézi az első epizódot, ha tényleg odafigyel, akkor már meg is kapja a hat rész 85%-át. És még valami ehhez: ha valaki megszereti a True Detective-et az első három rész alatt, garantálom, hogy nem fog csalódni. Ha nem, akkor még most szálljon ki. Lehet mást is nézni a tévében.

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy nem érdekelnek a sorozatgyilkosok, mégis egy olyan szériát írtál, ami egy sorozatgyilkosság utáni nyomozásról szól.

Szerintem az én sorozatgyilkosom személyes patológiája kulturálisan nagyon is releváns szimbólumokon keresztül válik láthatóvá, még ha ez elsőre nem is annyira egyértelmű. Nem csak a vadászatra gondolok, hanem arra is, hogy a nő itt trófeaként jelenik meg, ami kitömhető és közszemlére tehető. Az imádkozás aktusa és a térdeplő áldozat bekötött szeme is lényeges: annak érdekében, hogy valaki érdemben imádkozzon, muszáj figyelmen kívül hagynia a világ egyes alapvető tényeit.

Éreztél valamikor nyomást, hogy egyszerűsítsd McConaughey monológjait? Egyes kritikusok bírálták ezeket a szövegeket.

Aha, mondták páran, hogy dobjam ki a monológokat, és legyen a True Detective olyan, mint amilyen az összes többi sorozat, amihez az első rész premierje előtt hasonlítgatták. De én kitartottam, mert amikor leszerződtem, nem erről volt szó. Ez nem a CSI: Louisiana. Ez nem az Esküdt ellenségek: McConaughey és Harrelson. Az olyasmihez én nem adom a nevem. Ehhez persze muszáj makacsnak lenni. De ha dönteni kell aközött, hogy végignézem, amint valamit elpuskáznak, vagy megkockáztatom, hogy szerzek pár ellenséget – legyen az utóbbi, örömmel kezet fogok velük. Az embernek néha jó diplomatának és harcosnak kell lennie.

Nehéz úgy írni a második évadot, hogy mindent beleraktál az elsőbe?

Most úgy érzem, elég jó pozícióba kerültem, ahol megengedhetem magamnak, hogy írói értelemben elboruljon az agyam. Szereztem magamnak egy kis tekintélyt. Az egyik célom a második szezonnal az, hogy még hitelesebb, gyorsabb tempójú és furcsább legyen.

Annyit viszont még hozzátennék ehhez, hogy ha kapok még két szezont, utána valószínűleg lehúzom a rolót. Mert gyakorlatilag minden új évadnál újra fel kell találnom a kereket. Minden első rész egy teljesen új pilot. Újra meg kell vennem az embereket.

Nehéz olyan új karaktert teremteni, aki felveszi a versenyt Cohle-lal?

Már megvan.

Nem mondod.

Mindig olyankor tudom, hogy kezdődik a buli, ha beleszeretek valamibe. És most nem egy ötletbe, hanem egy karakterbe szerettem bele, de fülig. A figurának egyszer csak volt egy húzása a papíron, amitől egyből hátradőltem, és azt mondtam: „Na jó, most lettél hús-vér ember, elkezdtél érdekelni.”

Ez Cohle-nál mikor történt meg?

Szinte azonnal, amikor elkezdtem dolgozni a hangján. Amikor a helyszínelésnél Marty meghívja vacsorázni, ő csak a saját lányára gondol, és arra, hogy ez a vacsora aznap este valószínűleg nem jön össze, és talán a következőn se, viszont sok mindent úgyse tehet, szóval inkább iszik egyet. Azt hiszem, Cohle itt kezdett el érdekelni.

Mesélj egy kicsit, milyen figurákba szerettél bele a második évad írásakor.

Már három is van.

Nem is hasonlítanak Rust Cohle-ra?

Egy kicsit se. De semmit se mondhatok a továbbiakról, amíg az HBO-nál rá nem bólintanak. Egyébként már két éve együtt élek ezzel a sorozattal. Most, hogy bemutatták, vissza tudok nézni. Csak fogom a fejem, és arra gondolok: „Ezt mégis hogy képzeltem?” Ha tudtam volna, hogy ez a projekt ilyen iszonyú mennyiségű munkát igényel majd, azt mondtam volna: „Kell ez a francnak, inkább keresek még pár írót, egy jó producert, meg ezt és azt…”

Mégis, ugyanúgy dolgozol a második évadon.

Igen, és mivel a nézők eddig szerették az elsőt, a másodikkal se okozhatok csalódást. Más lenne a helyzet, ha a True Detective-re senki se figyelt volna fel, vagy csak nagyon kevesen. De ha olyan kerek és sűrű második szezont akarok, mint az első, akkor… Nincs mese: megint gyűrnöm kell, amíg össze nem áll.

_____

Az író egyébként cameózik a sorozat negyedik epizódjában, egy csapost játszik, és a pólóján az alábbi felirat szerepel: Kiss Me I’m An Asshole. 

_____

A szöveg ennek az interjúnak a rövidített változata.

Címkék: interjú, LÁNCREAKCIÓ, true detective