2015/01/20
Richard Matheson neve itthon legfeljebb a megszállott Galaktika-rajongók számára ismerős, hiszen a 90-es években a szerkesztőség elég sűrűn mazsolázott az amerikai író rövid rémszösszeneteiből. Sajnálatos módon nagyobb lélegzetvételű műveinek magyar fordítása máig várat magára, hazai mellőzöttségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Csodás álmok jönnek című szerelmi regényét itthon papírfedeles ponyvaként árulták, 1954-es Legenda vagyok című regényére pedig csak a Bob Marley-t dudorászó Will Smith sármja miatt figyeltek fel könyvkiadóink. Holott korábban már Vincent Price kellemes orgánuma is meggyőző erőként szolgálhatott volna, nem beszélve a rapperből lett színészfiút egy félmosollyal rendre utasító, ex-Ben Hur Charlton Hestonról.
Szóval ha a könyvtárban nem is, de a moziban és a tévében egész biztosan találkoztunk már Matheson történeteivel. Hiszen miatta menekült ’71-ben Dennis Weaver egy sofőr nélküli rejtélyes kamion elől, de Robin Williams is az ő története révén kezdeményezett túlvilági kutatást pokolba taszított felesége után. Stílusához passzoló módon Matheson összedobta néhány Corman-féle Poe-mozi forgatókönyvét, és részben neki köszönhetjük a Cápa 3 című örökbecsűt is.
remek novellái pedig többször képezték alapanyagát a tengerentúlon nagy népszerűségnek örvendő The Twilight Zone című sorozat egyes epizódjainak.
A most következő – eredetileg 1951-es – történetet sajnos Rod Serling sosem konferálhatta fel, de ettől függetlenül a sorozat stílusához remekül illeszkedő novelláról van szó, amely a 2000-es évek utáni Alkonyat-őrület lecsengése után talán újra felkelti a vágyat néhány tinédzserben, hogy a gimit hanyagolva vámpírként rója az éjszakát.
Amikor a szomszédok hallottak Jules iskolai fogalmazásáról, biztosra vették, hogy a fiú őrült. Gyanakodtak már egy ideje. Üres tekintetével a frászt hozta az emberekre. Durva torokhangja természetellenesen szólt törékeny testből. Sápadt bőrének látványa felkavarta a gyerekeket. Mintha csak lazán lifegne a húsa körül. Jules gyűlölte a napfényt.
A házbéli lakók kissé elrugaszkodottnak találták a fiú ötleteit is. Jules ugyanis vámpír akart lenni. Köztudottan egy olyan éjszakán jött a világra, mikor a szél gyökerestül tépkedte ki a fákat. Azt beszélték, három foggal született. Arról is keringtek pletykák, miszerint ezeket arra használta, hogy odaerősítse magát anyja melleihez, és így szipolyozzon vért a tej mellett. Sötétedés után állítólag sátánian vihogott és ugatott a bölcsőjében. Sokak szerint két hónapos korában már tudott járni, és gyakorta látták, amint a ragyogó holdat bámulja. Efféle dolgokról beszéltek az emberek.
A szülei állandóan aggódtak érte. Mivel pedig Jules egyedüli gyerek volt, elég korán észrevették a rendellenességeit. Úgy gondolták, fiuk vakon született, míg az orvos meg nem állapította, hogy csupán üres a tekintete. A doktor azt is közölte velük, hogy Jules ilyen nagy fejjel valószínűleg zseni vagy idióta lesz. Hamarosan kiderült, hogy inkább az utóbbi.
Ötéves koráig egyetlen szót sem szólt. Egy este aztán felbukkant, hogy vacsorázzon, leült az asztalhoz, és azt mondta: „Halál.” Szülei nem tudták eldönteni, gyönyörködjenek-e csemetéjükben, vagy undorodva forduljanak el tőle. Végül valahol a két érzés közt állapodtak meg. Úgy gondolták, Jules még nem tudja, mit jelent ez a szó. De Jules tudta.
Attól az estétől kezdve szókincse olyannyira rohamosan kezdett kiépülni, hogy mindenki megdöbbent rajta, aki korábban ismerte a fiút. Nemcsak hogy minden olyan szót elsajátított, amiket másoktól hallott, hanem táblák, magazinok, könyvek szókészletét szívta magába, valamint saját szavakat is alkotott.
Olyasmiket, mint Éjrintés, vagy Vérománc. Ezeket valójában két különálló szóból olvasztotta össze. Olyan dolgokat fejeztek ki, melyeket Jules érzett, de más szavakkal képtelen volt körülírni. Míg a többi gyerek ugróiskolázott, stickball-t,1 vagy egyéb játékokat játszott, Jules csak ült a verandán. Csak ült ott, bámulta a járdát, és szavakat alkotott.
Tizenkét éves koráig Jules nemigen keveredett bajba. Persze, egyszer rajtakapták, amint Olive Jonest vetkőztette egy sikátorban. Máskor meg rányitottak, miközben épp egy kismacskát boncolt az ágyán. Ám sok-sok év eltelt közben, botrányos tettei lassan feledésbe merültek. Gyermekkora jóformán úgy telt el, hogy a körülötte lévő emberek a puszta undoron kívül semmi mást nem éreztek iránta.
Járt iskolába, de sosem tanult. Két-három év alatt végzett el egy osztályt, emiatt minden tanár a keresztnevén ismerte. Néhány órán – mint például az olvasás és az írás – kiválóan teljesített. Más tárgyakból viszont reménytelen volt.
Tizenkét éves korában egy szombati napon Jules elment a moziba, és megnézte a Drakulát. Mikor a film véget ért, lüktető ideggombócként sétált keresztül a moziban ülő kislányok és kisfiúk sorain. Hazament, majd két teljes órára bezárkózott a fürdőszobába. Hiába kopogtattak szülei kitartóan az ajtón és hiába fenyegették, Jules nem jött elő. Végül mégis kinyitotta az ajtót, és az étkezőasztalhoz ült. Hüvelykujján egy kötés éktelenkedett, ábrázatán pedig elégedett vigyor terült szét.
Másnap reggel Jules a könyvtárba ment. Vasárnap volt. Egész nap a grádicson üldögélve várta, hogy a könyvtár végre kinyisson. Végül hazament. Ám a következő reggel iskola helyett ismét a könyvtár felé vette útját. Rögtön megtalálta a Drakulát a könyvespolcon, de kikölcsönözni nem tudta, mivel nem volt olvasójegye, ahhoz pedig, hogy beiratkozhasson, magával kellett volna hoznia valamelyik szülőjét. Így egy óvatlan pillanatban a nadrágjába rejtette a könyvet, sietősen távozott és többé nem is jelentkezett vele.
Ezután a parkba ment, leült, és rögtön hozzákezdett a regény elolvasásához. Késő este volt már, mire a végére ért. Aztán hazafelé menet újra kezdte az elejéről: egyik utcai lámpától szaladt a másikig, hogy fényüknél olvashasson. Otthon hiába szidták, amiért nem jelent meg sem az ebédnél, sem a vacsoránál, elengedte a füle mellett. Evett, majd a szobájába ment, és végigolvasta a könyvét. Amikor megkérdezték, hol szerezte, azt felelte, találta.
Ahogy teltek a napok Jules újra és újra átrágta magát olvasmányán, az iskolának pedig még csak a közelébe se ment. Mikor késő éjjel kimerülten álomba zuhant, anyja a nappaliba vitte a könyvet, és aggódva mutogatta férjének.
Egyik éjjel arra lettek figyelmesek, hogy fiuk sötét, kusza ceruzavonásokkal aláhúzta a könyv bizonyos mondatait. Olyanokat, mint: „Van Helsing megemelte lámpása ernyőjét, és rávilágított Lucy friss vértől vöröslő ajkaira – az állán végigcsorduló vér jól láthatóan rá is csöppent fehér halotti köntösére.” Vagy: „Azzal feltépte ingét és fejét leszegve, akár az Egyház gödénye a szószékek hangvetőjének hegyében, eret nyitott a mellén, majd nyakamat ütötte át a fogával és belém eresztette!”
Mikor anyja ezt meglátta, fogta a könyvet és bedobta a szemétledobóba. Másnap reggel, miután Jules kétségbeesetten szembesült a ténnyel, hogy kedvenc olvasmánya eltűnt, sikoltozni kezdett, és addig sírt anyjának, míg az elárulta neki, hova tette a könyvet. Jules rögtön lerohant a pincébe, majd addig turkált a szemétkupacok között, amíg meg nem találta elvesztett kincsét. Csuklója és kézfeje ragadt a kávézaccal keveredő tojássárgájától, de kiment a parkba, és ismét elolvasta a Drakula-históriát. Egy hónapig falta mohón a regényt. Aztán mikor már szinte az egészet kívülről fújta, félredobta, a továbbiakban pedig már csak elmélkedett róla.
Időközben egyre több értesítő levél érkezett az iskolából, melyek szerint Jules túl sokat hiányzott. Az anyja ordítozott. Jules eldöntötte, hogy egy kis időre visszatér. Már úgyis akart írni egy fogalmazást.
Az egyik tanórán készítette el. Amikor mindenki befejezte az írást, a tanár megkérdezte, hogy akad-e olyan önként jelentkező, aki felolvasná művét osztálytársai előtt. Jules szinte azonnal jelentkezett. A tanárnő elsőre egy kicsit meglepődött. De mivel jóindulatú volt, biztatni akarta a fiút. Az állán lévő apró gödröcskét összehúzva rámosolygott.
– Nos, rendben – mondta barátságosan. – Figyeljetek gyerekek! Jules fel fogja olvasni nekünk a fogalmazását.
Jules felállt. Izgatott volt. A papír remegett a kezében.
– Terveim a jövőre. Írta…
– Gyere ki az osztály elé, Jules drágám!
Jules kiment az osztály elé. A tanárnő szeretetteljesen rámosolygott. Jules újrakezdte.
– Terveim a jövőre. Írta Jules Drakula.
A tanárnő arcára ráfagyott a mosoly.
– Ha nagy leszek, vámpír akarok lenni!
A tanárnő mosolygó ajkai összerándultak, szemei kikerekedtek.
– Örökké akarok élni, elégtételt akarok venni mindenkin és az összes utamba kerülő lányt vámpírrá akarom változtatni! Érezni akarom a halál szagát!
– Jules! – szólt rá a fiúra a tanárnő.
– Halott földtől, sírkamráktól és drága koporsóktól bűzlő leheletre vágyom!
A tanár megborzongott. Kezei megrándultak a zöld kötésű osztálynaplón. Nem hitt a fülének. A gyerekekre nézett. Azok tátott szájjal hallgatták az előadást. Néhányan kuncogtak is. De nem a lányok.
– Jéghideg akarok lenni, azt akarom, hogy rothadjon a húsom, amiben másokból szipolyozott vér kering!
– Azt hiszem… khmkhm! – a tanárnő heves torokköszörülésbe kezdett. – Azt hiszem, ebből ennyi elég lesz, Jules!
Jules azonban tovább beszélt, egyre hangosabban és megátalkodottabban:
– Védtelen áldozataim nyakába akarom mélyeszteni borzalmas fehér metszőfogaimat! Azt akarom, hogy…
– Jules! Azonnal menj a helyedre! – parancsolt rá üvöltve a tanárnő.
– Azt akarom, hogy fogaim könnyedén hatoljanak bele a vértől duzzadó nyaki ütőerekbe, ahogy a borotvapenge szántja fel puhán és finoman a húst! – olvasott Jules egyre vadabbul.
A tanárnő lábai remegni kezdtek. A gyerekek reszkettek. Már egyikük sem kuncogott.
– Aztán szép lassan kihúznám fogaimat a húsból, hagynám, hogy a vér gyengéden folydogáljon a számban, és forrón lecsorogjon a torkomon, és…
A tanárnő megragadta a fiút, Jules azonban kitépve a karját egy sarokba szaladt. Eltorlaszolta az utat egy székkel és üvöltve olvasott tovább:
– És hagynám lágyan lecsöppenni a nyelvemről, leperegni az ajkaimról, le egyenesen az áldozataim torkába! Inni akarok a lányok véréből!
A tanárnő ekkor a fiúra vetette magát, és kivonszolta a sarokból. Jules erre megkarmolta, majd őrült visítozásba kezdett. Végigüvöltötte az egész utat az ajtótól az igazgatói irodáig:
– Ezek a terveim a jövőre! Ezek a terveim a jövőre! Ezek a terveim a jövőre!
Hátborzongató volt.
Jules szobafogságot kapott. A tanárnő és az igazgató behívatta a fiú szüleit. Síri hangon tanácskoztak. Alaposan megvitatták a történteket. Eközben a hír futótűzként terjedt a környéken. A legtöbb szülő elsőre nem vette komolyan a dolgot. Azt hitték, csupán gyerekeik találták ki az egész históriát. Aztán arra gondoltak, milyen fényt vetne rájuk, ha kiderülne, hogy olyan gyerekeket neveltek eddig, akik képesek kitalálni valakiről efféle dolgokat. Úgyhogy inkább hittek nekik.
Ezt követően mindenki árgus szemekkel figyelte Julest. Az emberek igyekeztek kerülni a vele való érintkezést, de még a pillantását is. A szülők sietve húzták át gyermeküket a másik oldalra, mikor közeledni látták az utcán. Legendák kaptak róla szárnyra. Állandó távolléte miatt egyre több értesítő érkezett az iskolából. A fiú közölte anyjával, hogy többé nem hajlandó betenni a lábát abba az intézménybe. Ettől a szándékától pedig semmi sem tántoríthatta el. Nem is tért vissza soha többé. Mikor a jegyző végül kijött a lakásukra, Jules lélekszakadva rohant a háztetőkön keresztül mindaddig, míg úgy nem érezte, hogy elég messzire jutott az otthonától.
Így ment veszendőbe egy év. Jules az utcákon csatangolt, kutatva valami után, amiről maga sem tudta, mi az. Bekukkantott a sikátorokba, belesett a szemeteskukákba, és még ki tudja, hány helyre. Tűvé tette az egész várost, de képtelen volt megtalálni azt a bizonyos dolgot, amire vágyott. Keveset aludt. Sosem beszélt. Folyton a földet bámulta. Még különös szóösszetételeiről is megfeledkezett. Mígnem…
Egy nap, mikor a parkban lófrált, véletlenül átsétált az állatkerten. Villámcsapásként hatott rá, amikor az egyik ketrec mögött egy vámpírdenevért vett észre. Szemei kitágultak, széles mosolyra húzott szájában tompán csillogtak megfakult fogai.
Attól a naptól kezdve Jules naponta járt ki az állatkertbe, hogy figyelhesse a denevért. Beszélt is hozzá, úgy szólította, a Gróf. Szíve mélyén úgy érezte, a denevér valójában egy ember, aki épp alakot váltott. Julest izgatni kezdte az újjászületés kultúrája. Így hát egy újabb könyvet csent el a könyvtárból, mely minden fontos tudnivalót tartalmazott a vadállatokkal kapcsolatban. Az egyik oldalon megtalálta a vámpírdenevért, kitépte a lapot, a könyvet pedig elhajította.
Kívülről megtanulta a kiválasztott részt. Tudta, a denevér miként ejt sebet áldozatán. Hogy úgy lefetyeli fel a vért, ahogy a kiscica a tejfölt. Hogy összecsukott szárnyain és hátsó lábain a földön mászva cserkészi be áldozatát, akár egy fekete, szőrös pók. És hogy a véren kívül miért nem táplálkozik semmi mással.
Hónapok teltek el, Jules továbbra is csak bámulta a denevért az állatkertben, és beszélt hozzá. Ez lett nyomorult életének egyetlen vigasza. Az egyetlen jel, ami arra utalt, hogy az álmok valóra válhatnak.
Egy nap Jules arra lett figyelmes, hogy a ketrecet a szemlélődőktől elválasztó drótkerítés alsó része igencsak meglazult. Körülnézett, éjfekete szemével jobbra és balra sandított, de senkit sem vett észre, aki figyelte volna. Az idő borongós volt. Nem sokan őgyelegtek aznap az utcán.
Jules megrángatta a drótkerítést. Egy kicsit meg is mozdult. Ám ekkor Jules meglátott egy embert, aki épp a majomházból lépett ki. Gyorsan visszahúzta a kezét, majd egy rögtönzött dallamot fütyörészve továbbsétált.
Késő éjjel, mikor már réges-rég aludnia kellett volna, Jules mezítláb elsuhant szülei hálószobája előtt. Hallotta, ahogy apja és anyja kórusban horkolnak. Kisietett, felhúzta a cipőjét és az állatkertbe rohant.
Minden alkalommal, amikor az éjjeliőr nem volt a közelben, Jules rántott egyet a kerítésen. A drót folyamatosan lazult. Amikor a fiú végzett, és haza kellett mennie, visszaigazgatta a drótkerítést. Így senki sem tudta volna felfedezni a hibát.
A következő napokban Jules egész álló nap a ketreccel szemben állt, és bámulta a Grófot. Olykor még kuncogott is magában, és reményteljesen suttogta az állatnak, hogy nemsokára ismét szabad lesz.
Jules egyébként mindent elmondott a Grófnak, amit csak tudott. Elmondta, hogy gyakorolni fogja a fejjel lefelé való lemászást a falakról. Majd biztatni kezdte újdonsült barátját, hogy ne aggódjon, hiszen hamarosan kint lesz. Azután pedig együtt mehetnek mindenhova, és együtt szipolyozhatják az ártatlan lányok vérét.
Egy este Jules ismét kihúzta a drótkerítést, majd óvatosan bekúszott alatta a denevér ketrecébe. A ketrecben teljes sötétség uralkodott. Jules négykézláb lopódzott a kis faházhoz. Fülelni kezdett, hogy meghallja a Gróf furcsa vijjogását. Óvatosan bedugta karját a sötét ajtónyíláson. Közben folyamatosan suttogott. Majd felugrott, mert éles, tűszúrásszerű fájdalmat érzett az ujjában. Jules sovány arcán öröm áradt szét, magához húzta a veszettül csapkodó, szőrös denevért. A fiú, kezében az állattal kimászott a ketrecből, majd sietve maga mögött hagyta az állatkertet és a parkot is. Végigszaladt a kihalt utcákon.
Későre járt az idő, már majdnem hajnalodott. A kora hajnali fény szürkés csíkokat festett a koromfekete égboltra. Jules nem mehetett haza. Találnia kellett maguknak egy megfelelő helyet valahol.
Befordult egy sikátorba, és átmászott egy kerítésen. Szorosan tartotta a denevért. A megszöktetett állat buzgón nyalta fel a fiú ujjából csöpögő vért. Jules átvágott egy kerten, majd beszaladt egy kis, elhagyatott kunyhóba. Bent vaksötét volt, az egész helyet átjárta a nyirkos, dohos szag. Minden tele volt kőtörmelékkel, konzervdobozokkal, átázott kartonpapírral és ürülékkel. Jules meggyőződött róla, hogy a denevér semmilyen módon nem tud elszökni. Erősen berántotta az ajtót, majd a rajta lévő fémkarikán átcsúsztatott egy viszonylag vastagabb gallyat.
A fiú érezte, hogy szíve vadul kalapál, végtagjai pedig remegnek. Elengedte a denevért, az pedig egy sötét sarokba repült, és fejjel lefelé belekapaszkodott egy korhadt gerendába. Jules hevesen tépte le ingét, ajkai remegtek az idegességtől. Arcán eszelős mosoly terült szét. Belenyúlt a nadrágzsebébe, és egy kis zsebkést halászott elő, melyet nemrég lopott az anyjától. Kinyitotta, majd lassan végighúzta az egyik ujját a pengén. Húsa azonnal felszakadt. Jules reszkető ujjakkal döfte nyakába a kést. Görcsösen hörgött. A vér végigcsorgott ujjain.
– Gróf! Gróf! – kiabált féktelen örömében. – Idd hát meg vörös véremet! Igyál belőlem! Igyál belőlem!
Jules megbotlott a konzervdobozokban, majd a földre zuhant, és tapogatózva keresgélni kezdte a denevért. Az állat ekkor ellökte magát, körberepülte a teret, majd egy gerendához rögzítette magát a kunyhó másik oldalán. Jules állán könnycseppek gördültek le. A fogait csikorgatta. A vér patakokban ömlött végig a vállán, egyenesen rá vézna, szőrtelen mellkasára.
Teste lázasan rázkódott. Visszatántorgott a másik irányba, ám hirtelen ismét megbotlott, és érezte, hogy oldalát felszakítja egy konzervdoboz éles széle. Egy hirtelen mozdulattal megragadta a denevért. A saját torka felé fordította. A hátára zuhant, és elterült a hideg, nyirkos földön. Mellkasára szorítva a kezét nyögdécselni kezdett. Gyomra felkavarodott. A nyakán csimpaszkodó, fekete denevér csendesen nyaldosta vérét.
Jules érezte, hogy az élet lassan kiszáll belőle. Az elmúlt évekre gondolt. A várakozásra. A szüleire. Az iskolára. Drakulára. Az álmaira. És erre. Erre, a váratlan dicsőségre. Remegtek a szempillái. Úgy látta, mintha a bűzlő kunyhó belseje szétfolyna körülötte. Nehezen lélegzett. Szélesre tátott szájjal, zihálva fuldoklott, majd mélyet szippantott a dohos levegőből. Köhögnie kellett. Vézna teste rázkódott a hideg földön. Agyát elfedte a köd. Újabb és újabb fátylak borultak rá, majd hirtelen elméjét iszonyatos világosság járta át. Megérezte oldalában a kínzó fájdalmat. Ráeszmélt, hogy félmeztelenül fekszik a szemétben, és hagyja, hogy vérét egy repdeső denevér szipolyozza. Elfojtott kiáltással megragadta, majd letépte nyakáról az állat lüktető, szőrös testét. Messzire hajította magától.
De a denevér nem tágított, vibráló szárnyaival legyezte a fiú arcát. Jules feltápászkodott. Tapogatózva keresni kezdte az ajtót. Alig látott valamit. Közben minden igyekezetével azon volt, hogy valahogy megállítsa a torkából patakokban ömlő vért. Végül sikerült kinyitnia az ajtót, kitántorgott a sötét udvarra, majd arccal előre a földre zuhant a hosszú, gondozatlan fűben.
Megpróbált segítségért kiáltani, de furcsa, bugyborékoló hangfoszlányokon kívül semmi más nem jött ki a száján. Tompán hallotta a felette csapkodó szárnyakat. Aztán egyszer csak az is abba maradt. Erős kezek ragadták meg, és gyengéden felemelték a földről. Haldokló szemein keresztül Jules jól láthatta a sötétségbe burkolt, magas férfit, akinek szemei gyémántként ragyogtak az éjszakában.
– Fiam – suttogta az alak.
Tóth Menyhért fordítása
___
Az eredeti novella Richard Matheson Nightmare At 20,000 Feet című, Stephen King előszavával ellátott antológiájában jelent meg 2002-ben.
Címkék: irodalom, novella, OFF-SCREEN
Partnereink
Szólj hozzá!