Őrült tudósként vizsgálja a női testet

Lichter Péter

2015/08/19

Ettől a kortárs szürrealista filmtől libabőrös lettem.

Az avantgárd filmben manapság kimondottan ritka a szürrealista stilizáció: igazán eredeti és látványos (rém)álom képekkel és meghökkentő víziókkal ritkán találkozunk. (Ennek elsősorban anyagi okai vannak: a szürrealista víziók színrevitele mindig komoly jelmez, díszlet és operatőri igényeket vonz maga után – a kísérleti film meg hát nem a gazdasági hátországáról híres.)

A kortárs szürrealizmus fehér hollói közé tartozik az alaszkai születésű Reynold Reynolds, akinek látványos kisfilmjei és installációi

az ősfilmek plasztikusságát és a XIX. századi rémregények illusztrációit idézik.

Reynolds legjelentősebb filmje a Secret Machine, 2009-ben készült:

(a nagyon széles lejátszó ablakot érdemes teljes képernyőre nyitni, vagy a Vimeón külön megnyitni. Itt egy link.)

Secret Machine from Artstudio Reynolds on Vimeo.

Reynolds filmje a festészet és fotográfia fejlődésének két fontos paradigmaváltójának állít emléket.

A Secret Machine egyrészt Muybridge fotókísérletei előtt tiszteleg, aki több kamerával készített mozgástanulmányokat az 1870-es években. Muybridge az időbeli apró eltéréseket próbálta megragadni, amivel tulajdonképpen a filmművészet előszobájában tapogatózott.

Reynolds másrészről a modern művészet első teoretikus provokátorának, Marcel Duchamp előtt tiszteleg, aki egész életművében a festészet, a képzőművészet határait feszegette, sőt, ready made objektjeivel magának a művészet legitimációját kérdőjelezte meg.

Duchamp Lépcsőn lejövő akt című festménye az idő ábrázolásával robbantotta szét a hagyományos figurativitást.

Reynolds filmjéről az alábbiak jutottak az eszembe (nem ebben a sorrendben):

– a szaggatott, stop trükk animációra emlékeztető zaklatott mozgások és a sötét atmoszféra a Quay testvérek lidérces világára emlékeztet.

– a frontális kompozíciók és az osztott képernyők révén keletkező sík hatás egy másik angol rendező, Peter Greenaway ornamentális szürrealizmusát juttatja eszembe, leginkább a Prospero könyveit

– Reynolds filmje nem csak a szétfeszített hasú, élőhalottra emlékeztető nőalak révén idézi meg erősen a Frankenstein-horrorokat, hanem valahol az osztott képernyő is az összevarrásnak (az idő összevarrásának) egy látványos metaforája – ahogyan maga a filmmontázs is tekinthető egy frankeinsteini újraélesztésnek.

Címkék: horror, Reynolds