Karnevál a csehóban – Ronal, a barbár

Sepsi László

2013/06/05

Ha létezik hiánycikk az európai animáció egyébként meglehetősen színes palettáján, akkor az a Beavis & Butthead – South Park tengely kamaszlelkű alpáriságának helyi megfelelője. Míg a Shrek családbarát profanitása kitermelte a maga – igen szégyenteljesre sikeredett – utánérzéseit a spanyol Don Quijote szamarancsa és a francia Csizmás kandúr képében, a Terhelt Terkellel dobbantott és az idei KAFF-on a Ronal, a barbárral szereplő dán animátor-trió munkássága éppoly szegregált tünemény, mint itthon Az ember tragédiája és a Kis Vuk közé beszorított Nyócker!.

Bár az undorkeltő, blaszfém és politikailag inkorrekt humor ősforrása elviekben az európai népi kultúra, szembetűnő, hogy karneváli könnyedségét milyen kis mértékben tudta átörökíteni az öreg kontinens filmművészete. John Waters instant ható rossz ízlésére Makavejev kellemetlenül átpolitizált orgiái és Fellini robosztus látomásai feleltek, a polgárpukkasztó öncélt feláldozva mindenféle magasabb rendűnek tetsző művészi programok oltárán. Az amerikai tömegfilmben mindinkább előtérbe kerülő ízlésterrorral – Farrellyktől Másnaposokig – főképp a híres német humor (Hangyák a gatyában) és néhány megintcsak elszigetelt produkció (mint a Dobogó kövek Debrecen környékéről) próbálta fölvenni a versenyt, többnyire sikertelenül. A hazájában közismert és hírhedten inkorrekt ifjúsági rádiószéria (Terkel i knibe) filmadaptációjával Kresten Vestbjerg Andersen, Thorbjørn Christoffersen és Stefan Fjeldmark nem csupán Dánia első teljes egészében komputeranimációval készült játékfilmjét készítették el 2004-ben, de South Park helyi megfelelőjét is felrajzolták végre Európa térképére – meglepő módon valahová a fjordok közé.

A hármasfogat 2011-ben elkészült munkája a káromkodásokban gazdag teenage angstot ünneplő Terhelt Terkel örökségét viszi tovább, megszabadulva a debütfilm számos olyan gyerekbetegségéről, mint a szétfolyó ritmustalanság vagy a forrásműből fakadó, mindent maga alá gyűrő – viszont mérsékelten frappáns – verbalitás. A Ronal, a barbárból már hiányzik a Terkel szociálisan sem érzéketlen szatírája, csak a célközönség maradt egyértelmű: a sword & sorcery – népies nevén: baszós-kardozós – fantasy-alműfaj gördülékenyen végigvitt paródiájának öblös szellentései, feszes amazonhátsói és tündérnyilakkal telitüzdelt herezacskói leginkább a tizennégy év alatti hímek körében lelhetnek értő befogadókra. A néhány átkólázott éjszaka alatt összedobott D&D-modul komplexitásával bíró sztoriban a bonyolult nevű ősgonosz igába hajtja az idejét főleg kondizással és sörözéssel töltő dicső barbár törzset, alulfejlett tinihősünk pedig néhány hozzá hasonlóan diszfunkciós figurával nekiindul megmenteni véreit és a világot, miközben még a szüzességét is elveszti. Többször.

A nyolcvanas évek vérkomoly metálposztereinek ikonográfiáját – ágyékkötő, balta, koponya – a mainstream 3D-s komputeranimáció lekerekített bumfordiságával vegyítő képi világ adekvát hordozója a Ronal szerethető infantilizmusának. Mintha Jack Black a Brütal Legend és a Tenacious D után a Pixarrel állt volna össze egy haknira, hogy újra tudassa rajongóival: a világon a legjobb dolog az elektromos gitár, a legrosszabb pedig a csecsbimbó-csavarás. Minden hibájával együtt – mint a repetitívvé váló humorbombák – a Ronal, barbár nem csupán jóval egyenletesebb darab, mint a lassan tíz éves Terhelt Terkel volt, de a rendre pajzán homoerotikába átfordított barbár hipermaszkulinitás és a kamaszos szexizmus vegyítésével sikerrel ülteti át vászonra a kortárs népi kultúrának azt az áramlatát, amely főleg rockkocsmák pincemélyén burjánzik hajnali kettőkor. Ezzel együtt nem emlékezetesebb, mint egy Manowarra végigsörözött átlagos szerepjátékos party, de legalább néhány poénra másnap is emlékszünk, és kiderül belőle, hogy a barbárok sokkal menőbbek, mint a nyamvadt tündék.

Címkék: animáció, fantasy, KAFF