2013/12/07
A feltörekvő chilei rendező, Santiago Silva a kultúrákon átívelő találkozások lazaságáról és szorongásairól készített volna egy filmet, de ehelyett rögtön kettőt forgatott.
A két film, a Crystal Fairy és a Magic Magic között fennálló kapcsolat pedig igen jót tett az összképnek. Az év elején, a Sundance fesztiválon egyszerre (noha különböző szekciókban) debütált két alkotás ugyanis jóval komplexebb élményt nyújt, ha ugyanazon kreatív megnyilatkozás két feleként nézzük őket, mintha bármelyiket önmagában szemlélve próbálnánk meg értékelni. Bár Silva állítása szerint a borongósabb Magic Magic egy gondosan előkészített, teljes kitaláción alapuló forgatókönyv megfilmesítése, a kedélyesebb Crystal Fairy pedig egy személyes élmény hirtelen felindulásból keletkezett improvizációkon alapuló felidézése, a két történet messziről nézve már rímel egymásra, és azt sem kell sokat bizonygatni, hogy beleillenek akár egyazon fikciós univerzumba is. Mintha Silva az „amerikai fiatal bizarr élményekkel teli látogatása a chilei vidéken, kevert műfajiságban” nevű, már ismert drogot saját sufnijában kotyvasztotta volna tovább, és az új szer good tripjeként a Crystal Fairy nagyszájú kaktuszhajkurászását, bad tripjeként pedig a Magic Magic paranoid mélyrepülését tárná elénk. Hiszen a pofonegyszerű, műfaji sémákat rögtön előhívó alapötletből kiindulva mindkét esetben a tudatmódosítás, illetve -módosulás motívuma révén cseppfolyósodik a szilárd zsánerút, hogy az a csipetnyi újdonság, amit a rendező (és mint látni fogjuk, a színész) szolidan tradíciótörő perspektívája adagol az oldathoz, előnyös fényben csillogjon a burkolat alatt.
Ha lehet hinni az alkotók konzekvens, de olykor már túlságosan is romantikusnak tetsző nyilatkozatainak, Sebastián Silva rendező a Magic Magic című projekt finanszírozására várva, mintegy elütve az egyre későbbre tolódó forgatás kezdetéig hátralevő időt, belefogott a már Chilében tartózkodó, (chilei spanyolt tanulva) a szerepre készülő Michael Cerával egy – az említett munkától független, gyorsan, olcsón és különösebb előkészület nélkül megvalósítható – másik játékfilmbe. Ez volt az alig két hét alatt forgatott Crystal Fairy, ami unaloműző side-projectből nőtt teljes értékű alkotássá (a Sundance-en például ezt díjazták, nem az „A-filmet”), és amivel kapcsolatban Silva és alkotótársai féltve őrzik az önfeledtség és a lazaság valódi tündérmeséjének image-ét (a filmélményhez szervesen kapcsolódik az „on-screen-trip” drugsploitationös reklám-legendáriumának felfrissítése, vagy az egyébként valóban ihletett alakítást nyújtó Gaby Hoffmann sorsfordító élményeiről tett beszámolója is). A készítésben a grindhouse-éra gyakorlatát és az európai modernista alkotómunka képzetét is megidéző darabhoz képest a Christohper Doyle operatőri munkájával készült Magic Magic ténylegesen komolyabb kiállítású mű, érdekessé viszont leginkább a két film párbeszéde válik, főképp a kevert zsánerkészletben megfigyelhető komplementer értékek (road movie/vígjáték áll szemben pszichothriller/horror-eleggyel), a szerzőiség kérdése, illetve ez utóbbin belül is a kívülállás-befogadás motívum megjelenése és variációja miatt.
A két munka good trip/bad trip-filmpárként való nézése és ezáltal a szerzői vonatkozások figyelembe vétele azért is célravezető, mert mindkét alkotás „félúton ragadtság”-motívuma jócskán túlmutat a történeten belül kibontott kulturális minták közötti kallódáson. A Crystal Fairy pszichedelikus kalandja, komikus szócsatái, drámai lélekanalízise és rendre felsejlő horrorelemei, illetve a Magic Magic kiismerhetetlen figuráinak rémisztő, fenyegető, ugyanakkor szeretetteljes, gondoskodó és szórakozott megnyilatkozásai ellehetetlenítik a műfaji konzekvenciát, és a nézőt is összezavarva mutatnak fityiszt a zsáner-prekoncepcióknak. Silva a fiatal chilei zsánerfilm megoldásaihoz illeszkedve olykor kifejezetten műfajidegen váltásokkal (mint a Crystal Fairy hotelszobája előtt megjelenő non-diegetikus jumpscare-effektje vagy Magic Magic Brink és Alicia-karakterei között alakuló dinamika több pontja) és félbehagyott mellékszálakkal (mint a Crystal Fairy végén potenciális thriller-szálként feltűnő, majd elsikkadó autóstopp-epizód) bizonyítja öntörvényűségét, és emeli be a szerzői értelmezés lehetőségét.
Silva legfontosabb szerzői motívumaként is az össze nem illő értékek és különböző emberek összecsiszolódását azonosíthatjuk. A művészként is több médium kézben tartására törekvő (a filmkészítés mellett zenész és festő) Silva öt nagyjátékfilmből álló életműve a nem vér szerint egybetartozó családok összekovácsolódásának témájára fűzhető fel. A debütálás (La vida me mata) kis létszámú amatőr filmstábja, a sokszor díjazott La nana iskolásai és cselédfigurája, a szenilitás és az elhúzódó kamaszkor problémáját boncolgató Gatos viejos elmérgesedett anya-lánya konfliktusát tompítani igyekvő mostohaapa és a lány leszbikus szeretője mind olyan kihívások elé néznek, amelyben az adott helyzetben „rájuk jutott családtagokkal” kell dűlőre jutniuk. (A Sundance-díjas film, a La Nana alapozta meg Silva számára a fesztiválhoz és az amerikai indie-színtérhez való kötődést, amelyben a jelenleg tárgyalt két mű szintén egyfajta határpozícióként értékelhető.)
Ebbe az ívbe illeszkedik a két friss mű nemzetközi közösségeket felvonultató megoldása, ami a mai huszonéves, világjáró generáció és a globalizált filmgyártás számára egyre inkább alapélmény a kvázi-családként való együttélés terén. Ennek a személyes, szerzői értelmezésnek további alátámasztása, hogy a rendező saját testvérei szerepelnek a hivatásos színészekkel együtt a filmekben, illetve – amit kiváltképp a Crystal Fairy készítése kapcsán hangsúlyoztak az alkotók –, hogy az amerikai színészek Silva családjának házában éltek hónapokon át a munka ideje előtt és alatt.) Tehát mind az egyes műfajok közötti, mind a szerzői versus műfaji, mind pedig a chilei versus amerikai kérdésben élesen kirajzolódik az említett „félúton ragadtság” a filmek esetében. (Ugyanakkor Silva filmjeit az Egyesült Államokban túl nehezen forgalmazhatónak ítélték, így a straight to DVD/VOD piacra kerültek, és a fesztiválszerepléseken kívül szinte csak az illegális letöltés révén elérhetőek.) Ez pedig még érdekesebb diskurzus kiindulópontja lehet, ha a két filmet egyazon ívre felfűzve vizsgáljuk, például a Michael Cera-karakterek kívülálló/beilleszkedő mivoltán keresztül.
A színész jelenléte és a figurái között akaratlanul is feltételezett kontinuitás egy hangsúlyos kohéziós ereje a két munkának. A Juno/Superbad/Scott Pilgrim botladozó érzelmes jófiújától jócskán elmozduló Cera (aki ezért az image-váltásért sokat tesz az Itt a végében is) a Crystal Fairyben egy az Egyesült Államokból vakációra induló, a dél-amerikai túráján megszállottan és önző módon szabadsághajszoló (és annak eltúlzott formájaként a chilei San Pedro kaktuszból kinyert meszkalint istenítő) fiatal, aki bár a történet végén látszólag érzelmi fejlődésen megy keresztül, mégis magára marad helyi kísérőivel az Atacama sivatagban. A Magic Magicben viszontlátott Brink-figura, aki „tovább maradt Chilében, mint azt gondolta”, már nem kívülálló, viselkedése (és identitása) pedig olyan mértékben zavart és frusztrált, ami emlékezetes jelenetek erejéig teszi őt visszataszító rémmé és szánandó áldozattá is (Cera összetett színészi játéka ebben a filmben mindenképp dicséretre méltó). A két karakter között nem nehéz fikciós kauzalitást kialakítani, amit tovább árnyal az ugyancsak visszatérő Agustín Silva-karakterek szerepe, illetve a két figura közötti viszony is. A Crystal Fairy Jamie-jének személyiségproblémái pedig akár be is gyűrűzhettek a Magic Magic Brinkjének komolyan sérült belső világába. Az pedig, hogy a fenti folyamat hátteréül szolgáló táj a „vadon/periféria kontra civilizáció/centrum” posztkolonialista szempontjából milyen Chile-reprezentációt épít fel, külön tanulmányoknak adhatná alapkérdését.
A Crystal Fairy/Magic Magic filmpár jó példája a diegézisen továbbnyúló, a film megtekintése utáni nézői/kutatói aktivitásra sarkalló élményeknek. A szerzői kontextus ismerete nélkül, külön-külön befogadva az emlékezetben és az egyes zsánerfolyamokban valószínűleg hamar elhalványuló darabok „nemhivatalos double feature”-ként nézve és vizsgálva érdekes eszmefuttatásokat generálhatnak, mivel többszörös határpozíciójuk révén rávilágítanak a kortárs filmkultúra olyan nehezen tisztázható problémáira, mint a nemzeti film vagy szerzőiség és műfajiság viszonya.
Címkék: függetlenfilm, KINO LATINO
Partnereink
A Crystal Fairy nagyon érdekesre sikeredett.
Tökéletesen kapta el a „bad trip” érzetét (naná, hiszen a rendező sem veti meg a tudatmódosítókat), Michael Cera pedig igazi pofoznivaló kis junkie volt. :)