Amikor a film magadra hagy – Hat bizsergető befejezés az elmúlt tizenöt évből

Lichter Péter

2013/12/19

Rendezőnek és nézőnek a film legszentebb pillanata az, amikor a zárókép az utána jövő feketeséggel találkozik. A vágó legfontosabb feladatai közé tartozik az utolsó snitt megszerkesztése: azt kell eldöntenie, hogy milyen ritmusban, milyen hirtelen hagyja a film magára a nézőt a sötétben arra a néhány másodpercre, amíg a feliratok alatt felgyúlnak a moziterem fényei. Az utolsó kép utáni és a feliratok előtti egy-két másodpercet nevezhetnénk a filmélmény senkiföldjének. Ilyenkor a befejezés jóleső sokkja által keltett rezgéshullámok töltik meg az elénk táruló rövid feketeséget. Következzen egy szubjektív válogatás az elmúlt tizenöt év legbizsergetőbb, legkülönlegesebb záróképsoraiból. (Figyelem, spoilerveszély!)

Broken Flowers – Hervadó virágok Jarmusch filmjének végeszekvenciája ugyanolyan lakonikus és töredékes, mint maga a csupa elvarratlan epizóddal felskiccelt történet. A jelenetben a Bill Murray által alakított főhős, – aki az egész filmben hasztalanul nyomozott fia után, – egy gyanús bogárhátú felbukkanása után bámul maga elé, talán azon morfondírozva, hogy mi értelme volt ennek az egésznek. A kamera egy elegáns kört ír le a figura körül, Murray tanácstalan és elnyűtt ábrázatán megpihenve. Nincs zene, a külváros atmoszféráját finoman színezi egy tehervonat messzi zaja. Ebben a beállításban Murray játéka a legizgalmasabb: a tekintete egyre feljebb kúszik, ahogy a gondolatok előbuknak belőle. A film váratlanul elvágott vége Murray feltételezett reakciója előtt történik: már nem látjuk elballagni vagy egyáltalán érdemben reagálni a látottakra. A hirtelen feketeség szinte csalódást, egzalltált tanácstalanságot kelt.

Nem vénnek való vidék A Coen-testvérek mocskos és reménytelen bűnügyi filmjének zárlata valahol rímel a Hervadó virágok végére: itt is műfaji elvárások komoly felrúgása történik. Mindkét jelenetben egy kudarcos nyomozás végére ért hős summázza a történetet. Itt Tommy Lee Jones, a sokat látott seriff karaktere meséli el feleségének az álmát, amiben apjával lovagolt a pusztaságban. A gyönyörűen megírt McCarthy-monológ egy már elveszett világba való vágyódásról szól, ami a film irracionális kegyetlenségére adott természetes reakció. A seriff így fejez be a beszámolót: „aztán felébredtem”. Ezután néhány másodpercig hallgat – feleségére néz, majd fáradtan elpillant -, ekkor hirtelen vége a filmnek. A szoba faliórájának ketyegése, a kinti szél zúgása adja a hangkulisszát, ami a fekete képen sem szűnik meg, mintha mi is abban a zavart csendben maradnánk a főhős tanácstalanságával.

Tágra zárt szemek Kubrick imádta az ambivalens, hatásos zárásokat – gondoljunk a 2001: Űrodüsszeia hírhedten nyitott, több értelmezési lehetőséget nyújtó Csillagkapu-szekvenciájára és a Csillaggyermekre, vagy a Mechanikus narancs szexorgia-víziójára. Az amúgy Kubrickhoz képest visszafogott vizualitású Tágra zárt szemek kamarajellegéhez jól passzoló zárójelenetben a házassági krízist megbeszélő pár hölgytagja mondja ki a film kulcsszavát – „fuck” -, amivel lakonikusan pontot tesz nemcsak a film, hanem az egész életmű végére. Kubricknál érdekes módon az utolsó kép után általában elég hamar megjelennek a feliratok (alig másfél másodperc után), nem nagyon hagy időt felfogni és feldolgozni a „végesokkot.”

Vérző olaj Paul Thomas Anderson egyszerre epikus és lírai történelmi freskójának igazán stílszerű a vége. Miután az olajmágnás szétveri örök riválisának a fejét, kimerülten ücsörög a házi bowlingpályáján. Várjuk, hogy mi fog történni. Megjelenik a lakáj, megkérdi mi a helyzet, ekkor hangzik el a film utolsó mondata a főhős szájából: „Végeztem!” Majd röpke csend után felharsan Brahms hegedűversenye. A győzelmi mámort ironikusan felerősítő zene festi alá a gubbasztó milliárdos képét, majd a zenei váltással jön a vágás. A nagytotál higgadt, prózai egykedvűsége és a zene felfokozott romantikája közötti ellentétből, illetve a jó ütemben bevágott feketeségtől lesz hátborzongató a befejezés.

Elefánt A befejezetlenség látszatát keltő befejezés újabb példája. Gus Van Sant hosszú beállításokra épülő, a hírhedt iskolai mészárlást hatásos formai bravúrokkal bemutató filmjének vége a frusztráló, hidegrázós zárlatok közé tartozik. Az utolsó áldozatokat a gyilkos tini az iskola konyháján találja meg, de mielőtt végezne velük, kiszámolósdit játszik. A kamera lassan hátrál, a hűtőkamra ajtójában csak a fegyverest látjuk, az áldozatok könyörgését csak halljuk. A kiszámólós végén hirtelen vágással nem feketeségre, hanem a Van Sant kézjegyének is tekinthető felhős égboltra vágunk. Az Elefánt pofátlanul félbehagyott, frusztrálóan nyitottnak tűnő vége azért elegáns, mert a nyilvánvaló gyilkosságot már nem mutatja meg. A felhős képsor zongorazenével fűszerezett éteri szépsége hasonlóan ellepontozza az azt megelőző cinikus kegyetlenséget, mint a Vérző olaj hősi dallamai.

Egy komoly ember A Coen-testvérek abszurd , erős zenei aláfestéssel megtámogatott befejezése egyszerre szürreális, lezser és vészjósló. Az iskola felé közeledő tornádót bámuló gyerek zsebrádiójából kiszűrődik a Jenis Joplin-szám, ám a következő ütemet felerősítve már a kép utáni feketeség alatt halljuk, mielőtt a feliratok bekúsznának. Az utolsó képen a tornádót a fiú válla mögül látjuk, majd a kamera átélez a fiú fülére. Az átélezést nem egy újabb szemből felvett közeli követi, ahogyan várnánk, hanem a szinte erőszakos hirtelenségű filmvég. Ez a metsző váratlanság, a jelenet végkifejletét elharapó szerkesztés sokszorosára növeli az abszurd hangulatot.

Címkék: A LISTA MÁMORA, week end