Flúgos futam – Békavércsurgatás és bűnös élvezet Álex de la Iglesia új filmjében

Árva Márton

2014/01/10

Meghívás a velejéig romlott tömegkultúra eksztázisának ünnepére! Az Egy őrült szerelem balladája rendezője Bűbáj és kéjelgés című filmjében súlyos történelmi allegória helyett színtiszta bűnös élvezetet kínál.

A groteszk nagymestere, Álex de la Iglesia elkészítette saját Antikrisztusát, amiben Férfi és Nő örökös harcát egy horror-ikonográfiát mozgató ultrahosszú autós üldözés és egy szappanopera elborult elegyének képében látjuk. A szemtelenül elnagyolt, mégis karikatúraszerűségében találó kavalkád pofonegyszerű cselekménye szerint egy szökésben lévő, frusztrált férfiakból álló alkalmi rablóbandát baljós végzete egy boszorkányperről elhíresült határ menti faluba sodor. Az elemében lévő rendező és állandó forgatókönyvírója az országot sújtó gazdasági krízist még súlyosabb intellektuális és érzelmi értékválsággal írja felül, amikor az exfeleség a köztéri élőszobrok zálogházrablását a tartásdíjak által felhalmozott feszültségek kirobbanásaként aposztrofálja. A megelevenedett játékkatona és a kereszt szárában fegyvert tartó ezüstjézus maga mögött hagyja a hamar szitává lőtt mosolygós óriásszivacsot (Spongya Bob valamivel nagyon kihúzhatta a gyufát Spanyolországban – lásd még a Rec 3 idevágó jeleneteit), valamint a fejnélküli emberből, Minnie-egérből és Alienből álló (egyébként a valóságban is szürreálisan a madridi Puerta del Solon korzózó) hadsereget. Így menekülnek rengeteg jeggyűrűvel – és az egyik rabló kisiskolás fiával – a hónuk alatt. Ahogy az őket üldöző ügyetlen és érzőlelkű rendőrpáros vagy a tomboló anyatigris, a sztori fordulatai sem az újszerűséggel próbálnak kecsegtetni: De la Iglesia újabb fejvesztett rémmeséjében a szórakozást a vizualitás ötletessége, az előadásmód eredetisége és a film maximumra csavart gátlástalansága garantálja.

A főhős szó szerinti földhöz szögezése miatt konokul helyhez kötött, visszafogottabb tempójú és unalmasan direkt médiakritika, a tavalyi La chispa de la vida után a szerző-rendező minden szempontból kiengedte a féket: legújabb munkájában halmozza az akciót, tömegjeleneteket, folytonos mozgalmasságot teremt (pedig seprűnyélen senki sem repül), a szédületes iramot pedig a pergő – és az emberfeletti tetteket ugyancsak komikusan ellenpontozó, sokszor hétköznapi témájú – párbeszédekkel teszi még fejkapkodósabbá. A dramaturgia kissé az alkotógárda fekete humorral átitatott sci-fi-sitcomjára (a Plutón BRB Nerora – a spanyol szójáték a „vásári kurva” kifejezésre rímelteti a címadó űrhajó nevét) emlékeztet, amennyiben a játékidő nagy részét egy száguldó taxiban (ott űrhajóban) töltő figurák kamarahelyzetben kibontakozó konfliktusai itt is reflektálnak a külső kalandokra. De szerencsére jelen esetben a költségvetés megengedte az üldözés (európai keretek között mindenképp látványosnak mondható) kidolgozását is.

Az pedig már szinte elvárás az európai posztmodern egyik élvonalbeli kommersz fenegyerekével szemben, hogy megszámlálhatatlan intertextuális kikacsintás adjon művének újabb regisztert, amiben a felfokozott tempótól egyébként is megszédített néző alámerülhet. Ezúttal a Taxi– szériától a Tudom, mit tettél tavaly nyáron, The witches, A texasi láncfűrészes mészárlás momentumain keresztül a The good die youngig és további, főleg gengszter- és horrorklasszikusokig tart az áthallások sora, metanarratívaként pedig a véres rítusokban és hajmeresztő karakterek összecsapásaiban kicsúcsosodó nemek csatáját a telenovelákat idéző modorban bagatellizálja. A rablók és boszorkányok által egyaránt hajkurászott, „becsapott reményt és megszegett ígéreteket szimbolizáló” gyűrűk a tömegkultúra megannyi értékét és rémségét házasítják össze.

Végül, bár a film ezúttal – A fenevad napjához hasonlóan – kizárólag az önfeledt szórakoztatás jegyében zsákmányolja ki a boszorkánytémában, valamint annak populáris vadhajtásaiban rejlő hátborzongató és komikus potenciált, az alapötlet megközelítése átment egy hajszálnyit az Egy őrült szerelem balladájának valóságra reflektáló attitűdjéből. A Bűbáj és kéjelgés ismét az őrület, a féltékenység és a félelemből elkövetett erőszak története, ami – egy bizonyos szintig – ugyanolyan maró szatírával forgatja ki a történelem abszurditásainak megmosolygását arcunkra fagyasztó élményt, ahogy azt a polgárháborúban machetével mészároló bohócok filmje tette. A nyelvtörőnek is beillő nevű község bő négy évszázada történt boszorkányperének felidézése itt is az emberi természet nem múló visszásságaira mutat rá. A francia határ mellett található baszk Zugarramurdiban és környékén ugyanis a források szerint a XVII. század elején az inkvizíció 300 embert meggyanúsított, kb. 40-et börtönbe zárt boszorkányság vádjával, közülük pedig 6-an (egyes szövegek szerint 11-en) a máglyán végezték, miután többen már a fogságban életüket vesztették – valószínűleg mindezt azért, mert a hisztérikus közhangulat, a közeli földalatti barlang körüli csodálkozás és egy Franciaországból hazatérő nő zavaros elbeszélései rosszkor, rossz helyen találkoztak. Innentől kezdve a film groteszk leleményeinek nagy része, a békavér csurgatástól az anyáról lányára szálló „boszorka-nevelésen” át a látványos helyszínen tartott szeánszig, csak a legendáriumból fennmaradt elemek visszhangozásaként, az emberi fantázia nem gyengülő félelmetes hatalmának illusztrációjaként is nézhető.

És hogy a végkifejlet szempontjából alapvető fontosságú szerelmi szál épp csak annyira kidolgozott, hogy felismerjük mögötte az újabb eldurrogtatott klisét? Hogy a főellenség (a gigantikus és éhes Willendorfi vénusz) és a csúcspontot jelentő, mégis hanyagul odavetett összecsapás grafikája nevetségesen ügyetlen? Annyi baj legyen! Hiszen az alkotók egy percig sem a cselekmény komolyságát vagy következetességét tartják szem előtt: ördögtől való képzelőerővel fokozzák a végletekig a vásznon felvonultatott látványosságok abszurditását és szatirikus élét, miközben a nézőt a velejéig romlott tömegkultúra eksztázisának bűnös ünnepére invitálják.

Címkék: ajánló, KINO LATINO