2016/05/26
A rendező személyességről és punk-rockerségről is mesélt.
Tudósítónkkal folyton elkerülték egymást Cannes-ban, de mások szerencsésebbek voltak, és válthattak néhány szót Jarmusch-sal, ezekből az interjúkból válogattunk össze pár bekezdést.
Szóba került például, hogy a fesztiválon bemutatott Paterson a rendező legszemélyesebb filmje, amit ő máris értetlenkedéssel fogadott.
Hát, nem tudom. A legutóbbi filmünknél, a Halhatatlan szeretőknél mindenki azt mondta: „Áhá! Elkészült a legszemélyesebb filmje.” A Hervadó virágoknál meg ezt: „Végre! Ez lett a legszemélyebb filmje.” Nekem mindegyik személyes is meg nem is. Én csak az ösztöneimet követem, nehezen tudnám összehasonlítani a filmjeimet.
Jarmusch a Patersont – spoiler! – a hét napjai alapján strukturálta, ezzel kapcsolatban már könnyebben tud nyilatkozni.
Eszembe jutott az a nagyon kézenfekvő metafora, hogy a hét minden napja csak az előző leheletnyi variációja. Megszállottja vagyok a fraktáloknak, a variánsoknak és mindenféle ismétlődő mintázatnak, az emberi önkifejezésben is, akár Bachnál, akár Warholnál. Innen jött a film szerkezete.
Ha felmerül a rendező neve, előbb-utóbb majdnem biztosan elhangzik a minimalizmus szó, de ezt illetően már megint szkeptikus.
A minimalizmust nehéz pontosan meghatározni, az évek során több különböző művészi megközelítésre használták, úgyhogy én már nem is tudom, pontosan mit jelent. Az biztos, hogy egy olyan film elkészítésére törekedtünk, amiben szándékosan nincs dráma, konfliktus vagy hagyományos cselekmény. Egy kicsit amolyan ellenszernek is szántuk a bántalmazott nőket, túlhajtott erőszakot és drámát, személyes konfliktusokat és szerelmi ügyeket bemutató filmekre.
Ha minimalistának nem is nevezné magát, egy címkét azért felvállal.
Műkedvelő vagyok, dilettáns, ezt én nem negatív jelzőnek tartom. Nem tudok mindent egyvalamiről, inkább sok mindenről tudok egy keveset. Foglalkozom madarakkal. Szoktam gombászni. Mindenféle zenét meghallgatok. Különböző nemzetiségű íróktól olvasok. Nem tudok betelni semmivel. Egyesek szerint csak kérkedő dilettáns vagyok, de ezt büszkén vállalom. Egyszerűen csak mindenféle kulturális tevékenységre kíváncsi vagyok.
Nem új téma, de hogy, hogy nem, ismét előkerült a rendező frizurája.
Kamaszként kezdtem őszülni, emlékszem, középiskolában egy mögöttem ülő lány kinevetett. „Mintha tavaly kifestetted volna a szüleid házát, és még mindig olyan lenne a hajad”, mondta. Aztán, amikor bemutatták a Florida, a Paradicsomot, egy kritikus azt mondta: „Milyen egy feltűnősködő seggfej, fehérre festi a haját, és fekete ruhát hord.” Már majdnem be akartam festeni a hajam feketére, de akkor meg az lett volna a baj.
Azért persze komoly dolgokról is szó esett, például hogy mit gondol a digitális filmezésről.
Amin nem tudok változtatni, ahhoz elfogadással viszonyulok. Tetszik például David Lynch online videója arról, hogy milyen iPhone-on filmeket nézni. Nagyon dühös, szidja az egészet, teljesen egyetértek vele, de mi idősebb fazonok vagyunk, mi a nagyvásznon szeretjük látni a filmeket. Viszont a folyamatot nem tudjuk megváltoztatni. A Paterson a második filmem, amit digitálisan forgattam. Ez csak egy eszköz, írni is lehet ceruzával meg laptoppal, de a szavak ugyanazok.
Persze nem a fentiek járták be nemrég az internetet, hanem a rendező megjegyzése egy filmről, amit nem hajlandó megnézni.
Úgy érzem, az egész Star Wars kultúra rám lett erőltetve. Tudom, ki az a Darth Vader, R2D2, ismerem a cselekményt. Tudok róla mindent, de nem én akartam így. Úgyhogy amolyan korosodó punk-rockerként azt mondom: „Nem kell nekem a Star Warsotok. Már így is rám tukmáltátok, hagyjatok békén.” Ez irracionális, arrogáns, és valószínűleg nem jó hozzáállás, de nagyon makacs vagyok. Egyébként az Elfújta a szelet se láttam. Ismerem a teljes sztoriját, a párbeszédeit, a képi világát. De miért kell mindezt tudnom?
(szerkesztette és fordította: Roboz Gábor. források: Indiewire, The Film Stage, Huffington Post)
Partnereink
És mesélt a frizurájáról is. https://t.co/LzFGQe4fpx