J. G. Ballard tetemes életművét részben a science fiction szubjektivizált változatát megvalósító novellák és regények, illetve a népszerű zsánerekhez nem köthető, lelki és valós tájak összemosására építő elbeszélések alkotják. A hazájában mindig is kívülállóként kezelt brit írót, ami a mozgóképes vonatkozást illeti, többek között kora népszerű moziikonjai (pl. Marilyn Monroe), illetve a televízióban megjelenő hírességek (pl. Ronald Reagan) nézőkre gyakorolt hatása, valamint a különböző karambolokról, erőszakos eseményekről (pl. a Kennedy-merényletről vagy nukleáris robbantásokról) készült archív felvételek jelentősége foglalkoztatta. A kulcsműnek számító The Atrocity Exhibition egyik fejezetéhez fűzött megjegyzésében Ballard kijelenti, hogy „Szerintem nem kevesebb, hanem éppen ellenkezőleg, több szex és erőszak kéne a tévébe. Mindkettő hatékony katalizátora lehet a változásnak, azon területeken, ahol ez már régóta esedékes és elkerülhetetlen.”
Az alább olvasható novella Ballardhoz képest szokatlanul direkt filmes reflexiót kínál, és bár a szöveg a végletekig poétizált, barokkos Karambolnál nyelvileg jóval visszafogottabb, groteszk alapszituációjának köszönhetően remekül illeszkedik a különös ötletekkel telezsúfolt életműbe.

***

Az intenzív ápolási egység^[1]

Pár percen belül megkezdődik az újabb támadás. Most, hogy életemben először a családom összes tagja jelen van körülöttem, nagyon is helyénvalónak tűnik, hogy hiteles felvétel készüljön erről az egyedülálló eseményről. Ahogy itt fekszem – vérrel teli számmal alig tudok lélegezni, kezem összes apró rezdülése tükröződik a tőlem két méterre lévő kamera szüntelenül figyelő objektívjén –, eszembe jut, hogy sokan valószínűleg különösnek fogják tartani a témaválasztásomat. Mégis, meg vagyok győződve róla, hogy ez a film a szóösszetétel minden értelmében hamisítatlan családi mozi lesz, és csak remélni tudom, hogy aki megnézi, legalább valamennyire sejteni fogja, milyen végtelen törődéssel gondolok a feleségemre, a fiamra és a lányomra, illetve hogy ők, a maguk sajátos módján, milyen szeretetet éreznek irántam.
Már fél óra is eltelt a kitörés óta, és ebben az egykor mutatós nappaliban most rendetlenség és eszményi csend uralkodik. A kanapé mellett, a padlón fekszem, és figyelem a plafonra, tőlem biztos távolságban rögzített kamerát. A kényelmetlen némaságban, amit egyedül a feleségem erőtlen lélegzése és a szőnyegen neszező fiam rendszertelen mozdulatai törnek meg, nyilvánvalóvá válik számomra, hogy tönkretettünk szinte mindent, amit az elmúlt évek során olyan őszinte lelkesedéssel összegyűjtöttem. A sèvres-i porcelánom ezer darabban hever a kandallóban, a Hokusai-fametszeteimen tucatnyi lyuk éktelenkedik. Az mindenesetre a rendkívüli károk dacára is egyértelmű, hogy ez a helyszín a mai napon egy mégoly sajátos családi összejövetelnek adott otthont.
Fiam, David édesanyja talpánál guggol, állát a feltépett perzsaszőnyegen pihenteti, lassú előrehaladását maszatos kéznyomok sora jelzi. Időről időre megmozdítja a fejét, és csak innen tudom, hogy még életben van. Tekintetét ilyenkor rám szegezi, látom rajta, ahogy számolgatja a köztünk lévő távolságot, illetve az ennek megtételéhez szükséges időt. Nővére, Karen karnyújtásnyinál kicsivel távolabb van tőlem, az eldőlt állólámpa mellett, a kanapé és a tűzhely között fekszik, David azonban őt figyelemre sem méltatja. A minden porcikámat átjáró félelem ellenére határozott büszkeséget érzek, amiért a fiam elhagyta az édesanyját, és megindult ezen a felém vezető, hosszadalmas úton. Mindenesetre, a saját érdekében, jobban örülnék neki, ha David nyugton maradna és tartalékolná az erejét és az idejét, de ő kitartó, amennyire csak egy hét éves fiú lehet.
Feleségem, Margaret a velem szemben lévő fotelban ül, kezét valamiféle zavarodott figyelmeztetésképpen felemeli, majd ernyedten a foltos, damaszttal bevont karfára ejti. Elkenődött rúzsától eltorzult száján finom mosoly formálódik, amit a film átlagos nézője talán ironikusnak, vagy akár fenyegetőnek is ítélhet, engem azonban újra meghökkent nejem tagadhatatlan szépsége. Miközben nézem, és megkönnyebbülten elkönyvelem magamban, hogy soha többet nem kel fel a fotelból, eszembe jut a tíz évvel ezelőtti, első találkozásunk, ami egészen máshogy, de a mai különös alkalomhoz hasonlóan a kamera jótékony tekintete előtt zajlott.

A rendhagyó, vagy úgy is mondhatnám, tiltott gondolat, hogy fizikailag is találkozzak a feleségemmel és a gyerekeimmel, egy körülbelül három hónappal ezelőtti családi reggeli során merült fel bennem. A vasárnap reggelek, házasságunk legelső napjai óta, mindig is különösen élvezetesek voltak. Örömmel fogyasztottuk el a reggelinket az ágyban, és beszéltük meg az aktuális híreket, illetve minden mást, ami a héten történt velünk. Amikor pedig Margarettel privát csatornánkra váltottunk, szerelmeskedésünkkel kiélveztük a hitvesi ágyaink kínálta rendkívüli békét. Később behívtuk a gyerekeket, és megnéztük, ahogy a szobájukban játszanak, és néha, ha kedvünk tartotta, megleptük őket egy parkot vagy a cirkuszt megcélzó látogatás ötletével.
Természetesen mindezen tevékenységet, ahogy magát a családi életünket is, a televízió tette lehetővé. Akkoriban se nekem, se másnak még csak eszébe se jutott, hogy élőben is találkozzon a másikkal. Nagyon is élénken éltek bennünk az ősrégi, bár ritkán felidézett rendeletek, amik kifejezetten tiltották ezt – egy másik emberrel történő találkozás büntetendő cselekménynek számított (különösen, bár ezt soha nem értettem, ha ez a másik ember egy családtag volt; ez valószínűleg a vérfertőzés tabuja ellen fellépő avítt rendszer hagyatéka volt). Neveltetésem, az orvosi gyakorlatot is magában foglaló taníttatásom, Margarettel való kapcsolatom és későbbi házasságom: mindez a tévéképernyő nagylelkű téglalapján belül zajlott. Margaret megtermékenyítése természetesen mesterséges úton történt, és a többi gyerekhez hasonlóan David és Karen vele való kapcsolata kimerült az édesanyjuk méhében töltött rövid időszakban.
Talán nem is kell külön hangsúlyoznom, hogy mindez az emberi tapasztalás számára végtelen gazdagságot hozott. Én is a kórház óvodájában nőttem fel, így megkíméltek a családi élettel elkerülhetetlenül együtt járó fizikai közelség pszichológiai veszélyeitől (nem is beszélve az egy közös háztartás higiéniája által magával vont esztétikai és más típusú problémákról). Ennek ellenére egyáltalán nem éltem elszigetelt éltetet, sőt, állandóan társak vettek körül. A tévének hála soha nem voltam egyedül. Az óvodában órákon át vidáman játszottam a szüleimmel, akik otthonuk kényelméből figyeltek engem, és megannyi videojátékkal, rajzfilmmel, természetfilmmel és családi műsorral táplálták a képernyőmet, ezzel pedig valóban szélesre tárták előttem a világ kapuját.
Az orvosnövendékként eltöltött öt év során egyszer sem kellett fizikailag is látnom beteget. Anatómiai és fiziológiai képzettségemet a számítógép terminálja előtt szereztem meg. A diagnózis és a műtétek során egyaránt alkalmazható, fejlett technológia szükségtelenné tette a fizikai betegségek testközelből történő vizsgálatát. Az infravörös szűrővel és röntgennel felszerelt, a számítógép segítségével önálló diagnózisra képes mikrokamera jóval több mindent látott, mint a hozzá képest csökevényes emberi szem.
Talán valamiféle veleszületett adottságnak köszönhetem, hogy különösen jól tudtam kezelni a bonyolult irányítópaneleket és az adatfeldolgozó rendszereket – az ujjbegy érzékenysége a sebészekkel szemben támasztott klasszikus követelmény modern megfelelőjének bizonyult –, mindenesetre harminc éves koromra virágzó klientúrával büszkélkedhettem. Felszabadultam a műtő fizikai látogatásának kényszere alól, és a betegeim egyszerűen a televízióm képernyőjén keresztül léptek kapcsolatba velem. Az így érkező hívások szelekciója – hogy miként szereljek le egy tapintatos leblendével egy klimaxos háziasszonyt, hogyan vágjak át egy vérhasi fájdalmakkal küszködő gyerekre, és eközben hogyan jelezzek egyenként a feszülten várakozó pácienseknek – meglehetősen komoly rutint és hozzáértést igényelt, különösen hogy maguk a betegek is rendelkeztek az efféle képességekkel. A leginkább neurotikus páciensek többnyire látványosan felülmúltak mindenkit, amikor kusza vágásokkal, agresszív variókkal és nem kevésbé zaklatott osztott képmezőkkel prezentálták magukat, és ezzel még a legeszelősebb túlzásokat is megengedő kísérleti filmeken is túltettek.
Első találkozásomra Margarettel egy sűrű délelőtti rendelés alkalmával került sor. Rápillantottam a nosztalgikusan még mindig „váróteremként” emlegetett térre – ami valójában az éppen várakozó betegekről készült rövid vizuális profilok által meghatározott kijelzőt jelentette –, és reflexből ezúttal is másnapra halasztottam volna egy előre megbeszélt időpont hiányában felbukkanó páciens kezelését. De egyből letaglózott egyrészt a nő kora – a húszas évei második felében járhatott –, másrészt feltűnő sápadtsága. Rövidre nyírt szőke haja alatti, alulvilágított szeme és keskeny szája egy szinte hamuszürke arcon foglalt helyet. Ekkor döbbentem rá, hogy velem és mindenki mással ellentétben a nő nem visel sminket. Ez megmagyarázta sarkvidéki bőrszínét és fiatalságát vesztett megjelenését – a sminknek köszönhetően a televízióban minden ember, évei valódi számától függetlenül, huszonkét esztendősnek tűnt, örökre odalett tehát az életkor fogalmával járó kegyetlen tagolás.
Minden bizonnyal a smink hiánya ültette el bennem a tíz évvel később olyan elsöprő következmények közepette kivirágzó ötlet magját, vagyis hogy fizikailag is találkozzak Margarettel. Besorolhatatlan megjelenése olyannyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy azonnal a többi beteg elé vettem, és nekiálltam kikérdezni a panaszairól. Elmondta, hogy masszőzként dolgozik, és az udvarias felvezetés után végre rátért a tárgyra. Nagyon aggasztotta, hogy a néhány hónapja a bal mellében észlelt apró duzzanat rákra utalhat.
Adtam valamilyen megnyugtató választ, és megígértem neki, hogy később megvizsgálom. Ekkor, mindenféle figyelmeztetés nélkül, előre hajolt, kigombolta a blúzát és felfedte előttem a mellét.
Döbbentem bámultam erre a hatalmas szervre, ami nagyjából hatvan centi átmérőjű lehetett, és teljesen betöltötte a televízióm képernyőjét. Már-már viktoriánus erkölcs uralta az orvos/beteg kapcsolatot, ahogy minden más társas érintkezést is. Orvos soha, semmilyen körülmények között nem láthatta ruha nélkül a páciensét, amennyiben pedig a fájdalom intim helyen jelentkezett, arról a beteg mindig különféle ábrákat mutató diákkal számolt be. A testek akár részleges felfedése még a házastársak között is viszonylagos ritkaságnak számított, a nemi szerveket pedig többnyire rendkívüli homályosságot eredményező szűrők fátyolozták, vagy az egyes felek szemérmesen jelezték ezeket különféle rajzok felhasználásával. Természetesen volt tiltott pornográf csatorna, és mindkét nem prostituáltjai felkínálták az árujukat, de még a legmagasabb tarifával dolgozók sem jelentek meg a kuncsaft előtt élőben, és az orgazmus pillanatában is egy előre rögzített felvétel bemutatásával pótolták magukat.
Ezek a bámulatos konvenciók megmentették az embereket a személyes kapcsolatteremtéssel járó veszélyektől, és az ezáltal kialakuló, felszabadító erejű érzéketlenség az ilyesmi iránt érdeklődőket a szexualitás legteljesebb körű megismerésének lehetőségével ruházta fel, és kikövezte az utat, amelynek végpontján mindenki bűntelenül élvezhetett bármilyen szexuális vagy akár pszicopatologikus perverziót.
A hatalmas, káprázatos geometriájú mellet és mellbimbót bámulva úgy döntöttem, hogy a legjobb az lesz, ha e sajátosan őszinte nő kezelése során szemet hunyok mindenféle mulasztás felett. Miután az infravörös vizsgálat megerősítette, hogy a rákgyanús csomó valójában jóindulatú ciszta, a nő begombolta a blúzát, és azt mondta:
– Micsoda megkönnyebbülés. Doktor úr, bármikor felhívhat, ha egy jó masszázsra vágyik. Örömmel viszonoznám, amit tett.
Bár még mindig a nő hatása alatt álltam, már éppen lezártam volna a végefőcímmel ezt a bizarr kis konzíliumot, amikor az ajánlat szöget ütött a fejembe. Izgatott a gondolat, hogy újra láthatom, ezért megbeszéltem vele egy időpontot a következő hétre.
Anélkül, hogy tudatosult volna bennem, ekkor kezdődött az udvarlásom ennek a különös nőnek. A megbeszélt időpont estéjén még félig gyanakodtam, hogy valamiféle kezdő prostituálttal van dolgom. Ahogy azonban a diszkréten rám boruló köntösben elnyúltam a szaunám pihenésre tervezett kanapéján, és Margaret instrukcióinak megfelelően mozgattam a testem, az érzékiség kérdése fel sem merült. Az ezt követő estéken szexuális érdeklődésnek még csak a nyomát sem fedeztem fel benne, bár egyes alkalmakkor, miközben közösen végeztük az aktuális feladatot, jóval többet mutattunk egymásnak a testünkből, mint sok házaspár. Margaret abszolút partner volt az egészben, azon ritka emberek közé tartozott, akikből hiányzott az öntudatosság, valamint annak felismerése, hogy másokban milyen buja érzéseket kelthet.
Udvarlásom ezután formálisabb szakaszba lépett. Elkezdtünk eljárni közösen – mármint ugyanazokat a filmeket néztük meg a tévében, ugyanazon színházakat és koncerttermeket látogattuk meg, ugyanolyan vacsorákat költöttünk el különféle éttermekben, és mindezt saját, kényelmes otthonunkból tettük. Igazság szerint ekkoriban fogalmam sem volt róla, hogy Margaret valójában hol él: lakhatott tőlem tíz kilométerre éppúgy, mint ötszázra. A kezdeti időszakban félénken megosztottunk egymással néhány rólunk, a gyerekkorunkról, az iskolás éveinkről illetve a kedvenc külföldi helyeinkről készült archív felvételt.
Az esküvőnkre hat hónappal később, egy fényűző ceremónia közepette, a létező legexkluzívabb stúdió-kápolnában került sor. Kétszáznál is több vendég csatlakozott hozzánk a jeles alkalomra kialakított televíziós hálózat segítségével, a szertartást pedig egy olyan pap vezényelte le, aki híres volt a mesteri osztott képmezős technikájáról. A Margaretről és rólam külön-külön, a saját nappalinkban előre felvett képsorokat a katedrális belsejére vetítették, majd azt is mutatták, ahogy együtt végigsétálunk a padsorok között.
A nászutunkat Velencében töltöttük. Boldogan osztoztunk a Szent Márk téri tömegről készült panoráma-felvételek, illetve az Akadémia falain felfüggesztett Tintorettók elképesztő látványában. Nászéjszakánk valóságos rendezői bravúr volt. Miközben mindketten a saját ágyunkban hevertünk (Margaret, mint azt eddigre megtudtam, tőlem negyvenöt kilométerre, délre lakott, egy hatalmas felhőkarcoló-komplexumban), egyre bátrabb és bátrabb variókkal udvaroltam Margaretnek, amikre ő a bájosan incselkedő, egyúttal félénk blendékkel és áttűnésekkel reagált. Ahogy levetkőztünk, és felfedtük a testünket egymás előtt, képernyőink egy utolsó, jótékony közeliben egyesültek.

Tökéletesen illettünk egymáshoz, minden érdeklődési területünk közös volt, és több időt töltöttünk együtt a vásznon, mint bármely más ismerős pár. Idővel, és a mesterséges megtermékenyítés segítségével, megszületett Karen, majd nem sokkal a második születésnapját követően csatlakozott hozzá David.
Ezt az időszakot további hét felhőtlen év követte. Lassacskán komoly hírnévre tettem szert mint haladó szellemiségű gyermekorvos, amit nem kis részben annak köszönhettem, hogy mögöttem állt a sikeres családi életem – ez az általam intenzív ápolási egységnek nevezett konstrukció. Kitartóan és eredményesen szorgalmaztam, hogy több és több kamerát szereljenek fel a családtagjaim otthonában, és parázs vitát sikerült szítanom, amikor azt javasoltam, hogy a családtagoknak közösen kellene fürdeniük, és hogy mindenkinek szégyenérzet nélkül kéne mászkálnia a saját hálószobájában, illetve még azt is felvetettem, hogy az apáknak jelen kellene lenniük (persze azért nem közelikkel) a gyermekük születésénél.
Egy kellemes, közös családi reggelinél jutott eszembe a rendkívüli ötlet, ami később olyan drámai hatást gyakorolt az életünkre. A gondolat akkor merült fel bennem, amikor Margaret arcát néztem a képernyőn, és gyönyörködtem a már nagy gonddal viselt smink által meghatározott maszkban, ami az évek múltával egyre vastagabb és kimunkáltabb lett, ezáltal pedig a nejem folyamatosan fiatalodott. Önfeledten gusztáltam az elegáns stilizáltságot, amivel egymás előtt megjelentünk – szerencsére magunk mögött hagytuk már a korábbi, bergmani szigort és a könnyed, fellinis-hitchcocki manírokat, és ezek helyett átvettük René Clair és Max Ophüls letisztultságát és szellemességét, bár a kézikamerákért rajongó gyerekeink továbbra is megannyi bimbózó Godard-ra emlékeztettek.
Eszembe jutott a hirtelen gesztus, amivel Margaret először felfedte magát előttem, és rájöttem, hogy nejem őszinte feltárulkozásának – amire lényegében az egész karrieremet építettem – logikus folyománya, hogy mindannyian találkozzunk személyesen is. Belegondoltam, hogy életem során soha egyszer sem találkoztam emberi lénnyel, nem hogy megérintettem volna egyet is. Kik lettek volna erre a tökéletes alanyok, ha nem a feleségem és a gyermekeim?
Próbaképpen felvetettem az ötletet Margaretnek, és legnagyobb örömömre pozitívan fogadta.
– Különös, de nagyszerű ötlet! Vajon eddig miért nem jutott eszünkbe?
Rögvest eldöntöttük, hogy a más emberi lénnyel való találkozást gátló, ősi tilalmat egész egyszerűen semmibe vesszük.

Sajnos az első találkozásunk, általam akkoriban még nem értett okokból kifolyólag, kudarccal zárult. Nem akartuk összezavarni a gyerekeket, ezért szándékosan korlátoztuk a legelső személyes kapcsolatteremtést kettőnkre. Emlékszem, milyen izgalomban teltek a napok, amiket főként a Margaret utazásához szükséges előkészületek töltöttek ki – komolyan veendő vállalkozás volt ez, hiszen olyan embereket érintett, akik csak a televíziós jel rendkívüli sebességű utazásához szoktak hozzá, az efféle utakhoz nem.
Egy órával Margaret érkezése előtt lekapcsoltam a komplex biztonsági rendszert, ami leválasztotta a házamat a külvilágtól: áramtalanítottam a riasztóberendezést, széttártam a fémkerítést és kinyitottam a légmentesen záródó ajtókat.
Végül aztán megszólalt a csengő. Ahogy az előcsarnok végében lévő kapurácsnál álltam, feloldottam az elülső ajtóra rögzített retesz mágnesességét. Pár másodperc múlva egy alacsony, keskeny vállú nő lépett be az előcsarnokba. Bár több mint harminc méter volt köztünk, tisztán láttam, mégis alig tudatosult bennem, hogy ez az a nő, akivel tíz éve házasságban élek.
Egyikünk sem viselt sminket. Kozmetikai maszkja nélkül Margaret arca sápatag volt és beteges kinézetű, fakó kezének mozgása ideges és koordinálatlan. Letaglózott előrehaladott életkora, és mindenekelőtt kis mérete. Margaretet éveken át a ház hatalmas tévéképernyőit kitöltő jókora közelikből ismertem. Még a totálképeken is jóval nagyobbnak tűnt ennél a pöttöm, görnyedt hátú nőnél, aki a csarnok végén álldogált. Nehezemre esett elhinni, hogy valaha is izgalomba jöttem lapos melle és vékonyka combja láttán.
A csarnok ellenkező végpontjain állva láthatóan mindketten zavarba jöttünk a másik látványától. Arckifejezéséből nyilvánvaló lett számomra, hogy én is legalább annyira megleptem őt, mint ő engem. Ráadásul valamiféle furcsa fürkészést fedeztem fel a szemében, és ez a már-már ellenségességgel határos tekintet ez idáig teljesen ismeretlen volt előttem.
Gondolkodás nélkül a kapurács fogantyújára emeltem a kezem. Margaret már hátrább lépett, mintha attól félt volna, hogy örökre a kapun belülre zárom. Mielőtt bármit is mondhattam volna, hátra fordult és eltűnt a szemem elől.
Miután elment, gondosan ellenőriztem, hogy jól lezártam-e a kaput. A bejárat környékén alig érezhető, és végső soron nem is kellemetlen illat lengedezett.

Az első, sikertelen találkozás után Margaret és én visszabújtunk a házas életünk kínálta boldog békességbe. Rettentően megkönnyebbültem, amikor újra megláttam a képernyőn, és igazából alig akartam elhinni, hogy az a találkozás valaha is megtörtént. Egyikünk sem említette ezt a rövid, de katasztrofális randevút, sem az általa kiváltott, hasonlóan kellemetlen érzelmeket.
A következő napok során komoly fájdalmak közepette idéztem fel magamban az élményt. Ahelyett, hogy közelebb hozott volna minket egymáshoz, a találkozás pont az ellenkező hatást érte el. Az igazi közelség, már biztosan tudtam, a televízió által definiált közelség volt – a kamera lencséje, a nyakra rögzíthető mikrofon, illetve maga a közeli által teremtett közelség. A tévéképernyőn nem volt se testszag, se nehézkes légzés, se pupilla-összehúzódás, se arcizom-rángás, se az érzelmek és az esetleges előnyök kölcsönös fürkészése, se bizalmatlanság, se bizonytalanság. A törődés és a vonzalom érzése távolságot követelt meg. Egyedül a távolság tette lehetővé, hogy megtaláljuk az igazi közelséget, ami adott esetben, valamiféle ritka kegynek köszönhetően, átalakulhatott szeretetté.

Mindazonáltal elkerülhetetlennek tűnt egy második találkozás megszervezése. Valójában a mai napig nem értem, pontosan miért döntöttünk emellett, de akkoriban nagyon úgy tűnt, hogy mindkettőnket ugyanaz az ösztönös kíváncsiság és bizalmatlanság hajtja, amitől egyszersmind talán rettegtünk is. Miután nyugodtan megbeszéltünk mindent, egyértelmű lett számomra, hogy Margaret is ugyanazzal az undorral viseltetik irántam, mint én iránta, és hogy benne is pontosan ugyanaz az ellenségesség-érzet munkál.
Úgy döntöttünk, hogy a következő találkozóra elvisszük magunkkal a gyerekeket is, és mindannyian sminket fogunk viselni, hogy annyira közel kerüljünk a vászonéletünk imitálásához, amennyire csak lehet. Három hónappal később tehát Margaret és én, David és Karen, vagyis az intenzív ápolási egység, életünk során először összeállt a nappalimban.

Karen mocorog. Átfordult a törött állólámpa tengelyén, és a teste közvetlenül szemben van velem a vérfoltos szőnyegen. Pont olyan meztelen, mint amikor először levetkőzött előttem. Ez a provokatív gesztus, amivel feltételezhetően valamiféle eltemetett, vérfertőző fantáziát kívánt feléleszteni édesapja elméjében, robbantotta ki az erőszak első hullámát, aminek hatására most vértől mocskosan és kimerülten heverünk a nappalim romjai közepette. A testén látható összes seb, és az apró melleit eltorzító horzsolások ellenére, Manet Olympiája jut róla eszembe: mintha a festmény sajátos átértelmezését látnám, amit az alkotó valamilyen elmebeteg megbízó látogatása után készített.
Margaret is a lányát figyeli. Felül, és egyszerre birtokló és fenyegető tekintettel méregeti Karent. Egy a herémre mért gyors szúrást leszámítva Margaret nem foglalkozott velem. A két nő valamilyen oknál fogva egymást választotta célpontnak, ahogy David is rám eresztette minden ellenségességét. Amikor először megütöttem, nem számítottam rá, hogy olló lesz nála. Most már csak alig egy-két méterre van tőlem, és készül az utolsó csapásra. Valamiért teljesen felbőszítette a direkt neki kikészített játékmackók látványa, és most a szétkaszabolt plüssállatok cafatokban hevernek a padlón.
Szerencsére most már kicsit szabadabban tudok lélegezni. Arrébb mozdítom a fejem, hogy lássam a plafonra rögzített kamerát és a harcostársaimat. Együtt páratlanul groteszk látványt nyújtunk. Vastagon felkent tévés sminkünk bizarr Halloween-maszkká olvadt az arcunkon.
Mégis, végre együtt vagyunk, és a családtagjaim iránt érzett szeretetem elnyom minden efféle, az összecsiszolódással járó apró problémát. Érkezésük pillanatában a kisfiam fején lévő seb és a feleségem már vérző füle azonnal igazolta, hogy egy potenciálisan halálos dulakodás van készülőben. Tudtam, hogy nem mindennapi megmérettetésnek nézünk elébe. De legalább valamiféle kezdetnek vagyunk tanúi, a magunk szerény módján egy újfajta családi élet lehetőségét teremtjük most meg.
Mindenki egyre zaklatottabban lélegzik, kétség sem fér hozzá, hogy a végső támadás egy percen belül megkezdődik. Látom a véres ollót a fiam kezében, és eszembe jut, hogy milyen fájdalmat éreztem, amikor belém döfte. Megkapaszkodom a kanapéban, és felkészülök rá, hogy arcon rúgjam. Jobb karomban valószínűleg elég erő van ahhoz, hogy megküzdjek a feleségem és a lányom közötti összecsapás győztesével. Gyengéd mosolyt küldök feléjük, és bár a düh hatására egyre gyorsabban alvad a vér a torkomban, egyedül annak vagyok tudatában, hogy határtalan szeretettel gondolok mindannyiukra.

(1977)