„A rituálé, amely Cannes-t az élvonalban tartja, sok munkával jár. Mint bármely, bizonyos koron túl lévő hölgynek (a fesztivál idén tölti be a hatvanhármat), neki is rengeteg energiájába kerül feszesen tartani a ragyogó felszínt.”

Hadd kezdjem egy rövid történettel. Ma reggel (Önöknek – havilap lévén –: egyik reggel, de ez most mellékes) a Fesztiválpalota környékén sétálgatok a Croisette-en, amikor a szemét között fetrengő Buzz Lightyeart és haverjait pillantom meg. Krumplifej úr utolsó erejével éppen Buzz páncéljának próbál támaszkodni – ehhez fogható jelenet a Toy Story-alkotók legszörnyűbb rémálmaiban sem szerepel. Szó szerint lejárt a srácok ideje; a Carlton Beach valamelyik előző esti partiján szerzett dicsőségük rég elpárolgott, trónjukat órákon belül elfoglalja az aznapra ütemezett promó-buli. Az idő mindent elpusztít, mondaná Gaspar Noé.

Cannes. Mint a halál: nem értheti, aki még nem járta meg. Cannes nem a vörös szőnyegről készített bejátszás a tévében. A visszatérő képsorok – a sztárok cserélődnek, a szőnyeg a régi – a rituálé elemei, a rituáléé, mely nem annyira eltakarja, mint inkább helyettesíti a valódi fesztivált, mint a pamplonai bikafuttatás vagy a Lourdes grotto képei.

Ha Hollywood a mozigyár, akkor Cannes a mozi katedrálisa, rituálékkal és hagyománnyal átitatott építmény, az emelkedettség és a banalitás színtere egyszerre. A sajtó munkatársainak odaítélt badge-ek szigorúbb hierarchiába rendezik az újságírókat, mint a katolikus egyház a papokat. A fehérek (a pápa színe) vannak a piramis tetején, aztán lefelé haladva a pöttyös-rózsaszín (vagány), a rózsaszín (még oké), kék (ők vége-nincs sorokkal számolhatnak), és a sárga (akár haza is lehet menni!). A legborzasztóbb, ami az emberrel történhet, hogy lejjebb csúszik a ranglétrán.

A kanonizálódás folyamatában a szent szövegeket újrafogalmazzák. Az ember azt képzeli például, hogy a Tamara Drewe egy okos vígjáték, a célközönsége pedig átfedésben van a Guardian olvasótáborával. De Cannes-ban nem ez, hanem a szent, óramű pontossággal betartott időbeosztás szabja meg, kinek az ünnepeltjei léphetnek a vörös szőnyegre. (Jézusom, most esik le, hogy filmcímet ejtettem ki a számon! Egyáltalán nem menő. A Tamara Drewe-t „a Frears-film”-ként, vagy „a félkilences”-ként – kora reggeli matinévetítések a sajtónak, bocs srácok – illik emlegetni.)

Szóval a vörös szőnyeg halálpontos időbeosztása komoly dolog: semmi és senki nem változtathat rajta, sem a járókelők, sem a tolókocsis öreghölgyek, sem pedig a rémálomszerű cannes-i forgalmi dugók. Néhány éve az ausztrálok francia nagykövete valamelyik film (gondolom, valami ausztrál lehetett, nem emlékszem) vörös szőnyegére volt hivatalos. A gépe viszont késett, úgyhogy huszonöt perccel a bevonulás előtt még mindig utcai ruhában dekkolt valahol a légtérben, a szmokingja elcsomagolva. A leszállópályán egy rendőrkvartettel kísért limuzin várt rá, hogy pontosan időre érkezzenek meg a helyszínre, miután – normál hétvégi forgalom mellett legalább egy órás út – a hátsó ülésen az átöltöző Nagykövettel, félig a járdán, félig az úttesten lavírozva (a rendőrök ennek nagy mesterei) robogtak végig a városon. Franciaországban mindenütt máshol a jobbkéz-szabály, Cannes-ban viszont a fesztivál-szabály uralkodik.

Csodálatra méltó, olajozott gépezet: a rakományra váró, Fesztiválpalotától a kikötőig sorjázó limók, a tengeren zsúfolódó, abszurd méretű úszó paloták – mindegyiken bronzbarna fiúkból és hosszúcombú lányokból álló legénység, soha nem látott csemegék, hűtött borok (és más különlegességek…) kifogyhatatlan készletei – úgy simulnak a mólóhoz, mint kismalac az anyakoca csecseihez. A nagyobb hajók a kikötőben horgonyoznak le – a fesztivál közepe táján úgy fest a víz, mint egy giga-parkoló.

1986-ban Cannes három héttel Tripoli amerikai bombázása után indult, és mindenki egy fenyegető terrorista-támadásról susmorgott. A három muSkétás – Stallone, Scorsese, Spielberg – be sem tette a lábát a fesztiválra, az Egyesült Államok pedig a legnagyobb, USS United States nevű repülőgép-hordozó hajóját küldte, ami a szomszédos öbölben, látótávolságon kívül állomásozott – a biztonság kedvéért. A fesztivál utáni első napon cirkált kicsit, majd megállt a cannes-i kikötővel szemben, és szinte teljesen elzárta az utat. A szürke valóság visszaállt a világ kormányrúdjához, Cannes pedig újabb évre elkullogott a hátsó sorba.
A rituálé, amely Cannes-t az élvonalban tartja, sok munkával jár. Mint bármely, bizonyos koron túl lévő hölgynek (a fesztivál idén tölti be a hatvanhármat), neki is rengeteg energiájába kerül feszesen tartani a ragyogó felszínt. A 2010-es kozmetikázás elképesztő teljesítmény volt: a rendezvény első napján alig hittük, de egy héttel korábban a part menti strandokat és az éttermek jó részét hatalmas hullámok mosták el. Láthatatlan kezek szorgos munkája nyomán azonban minden éppen úgy festett, ahogyan az előző években.

A kora reggel a kedvenc napszakom a Croisette-en. Nem csak azért, mert még ott vannak az előző napi estélyijükbe öltözött, másnapos emberek, akik elszántan próbálnak visszajutni a szállodájukba, mielőtt bárki észrevenné, hogy máshol (eufemizmus következik:) aludtak, hanem, mert ilyenkor egy röpke pillanatra láthatóvá válnak azok a bizonyos szorgos kezek, az illúzió életben tartói: felmossák a járdákat, felszedik a csikkeket, ellátják áruval az éttermeket. Istenemre mondom, ha ezt a brigádot egy bármilyen ipartelepre lepottyantanád, mondjuk Milton Keynes-ben egy pénteki napon, szerdára kész lenne a hely egy vörös szőnyeges díszbemutatóra.

Aztán egyszer csak az egész: volt-nincs. Két nappal a hivatalos fesztiválzárás előtt minden kezd úgy festeni, mintha egy gyerekzsúr után lennénk, lassan leeresztő léggömbökkel teleszemetelve. A napi vetítésszám hatszázról három-négyre zuhan, a badge-esek helyét átveszik a jégkrémmel a kézben bámészkodók, és már sehol nem tartanak partikat. Ideje hazaindulni. De jövőre persze újra megszólal az ünnepélyes dallam, mint Jacques Demy Angyalok kikötőjében a valcer, melynek hangjára Jeanne Moreau visszazuhan a játékszenvedélybe. És Brigadoon egy rövid időre megint előbukkan.

A szöveg a Sight & Sound magazin 2010. júliusi számában jelent meg.