2012/02/03
Az utánzás a hízelgés legőszintébb formája, korunk legkedvesebb színészi feladata pedig hírességek bőrébe bújni. Nicole Kidman orra mint Virginia Woolfé Az órákban legalábbis nyert egy Oscart. Híres embereket magasztalunk más híres emberek eljátszásáért: Helen Mirren mint a Királynő, Michael Sheen mint David Frost, Sean Penn mint Harvey Milk, Leonardo DiCaprio mint Howard Hughes, Cate Blanchett mint Katherine Hepburn, és folytathatnánk. Most pedig két újabb névvel bővül a hírességek megformálásáért Oscarra jelölt sztárok listája: Michelle Williams mint Marilyn Monroe az Egy hét Marilynnel, és Meryl Streep mint Margaret Thatcher A Vaslady című életrajzi filmekben.
A Vaslady egyik jelenetében mondja Thatcher: „régen még az volt a lényeg, hogy tegyünk valamit, ma pedig, hogy legyünk valakik.” Hangzatos szójáték, ugyanakkor kicsit félrevezető is, és igazán csak annak van iróniája, ha Meryl Streep szájából hangzik el, aki éppen próbál Margaret Thatcher lenni. A huszadik században már kevéssé lebecsülendő, irracionális ambíció azt akarni, hogy valakivé váljunk: mindannyian elvesztünk a tömegben, és névtelenségünket még akkor is folyton eszünkbe juttatják, ha kultúránk közben arra buzdít, fejezzük ki önmagunkat, legyünk, akik csak lenni tudunk, hisz a látvány társadalmában észre kell vetetnünk magunkat. A hírnév korában – különösen a megjelenésük alapján megítélt nőknél – a magunkról mutatott kép jelent mindent. Monroe és Thatcher mindketten tettek valamit és lettek valakik, méghozzá azáltal, hogy szigorú kontrollt gyakoroltak megjelenésük felett. Thatcher híres mondatával szólva (mely ugyan a filmben nem hangzik el): „befolyásosnak lenni olyan, mint hölgynek. Ha hangsúlyoznod kell, hogy az vagy, akkor nem vagy az.” Mert befolyásosnak lenni, csakúgy, mint hölgynek, inkább szól arról, mit teszünk, semmint arról, kik vagyunk. Nem véletlen az elnevezés: nemi szerep.
Részben az teszi e két film főszereplőének játékát – különösen Streepét – olyan ragyogóvá, hogy mindketten kettős feladatot vállaltak, amikor olyan nők bőrébe bújtak, akik hírhedtek voltak arról, hogy maguk is mások bőrébe bújtak. „Monroe” és „Thatcher”átalakítás szüleményei: mindketten kérlelhetetlenül formálták magukat olyan nőkké, akiket (legalábbis ők úgy gondolták) a kor majd elismer és jutalmaz. Mindketten nőkként hívták fel magukra a figyelmet, ugyanakkor – megerősítve másokat is – visszautasították az arra vonatkozó leegyszerűsítő elképzeléseket, hogy a nőknek mit kellene tenniük, milyennek kellene lenniük. Ahogyan Thatcher mondta: „A nők számos szerepben kiválóan teljesíthetnek: vannak, akik még országokat is elvezetnek. De általában azért jobban bánunk egy retiküllel, mint egy szuronnyal.” Vagy ahogyan Monroe: „Nem szeretem azt játszani, hogy egy asszony bőrébe bújt férfi vagyok – értik, ugye, hogy ez nem valami nőies dolog.” Ezek a nyilatkozatok igazolják, hogy mindketten visszautasították „a nők ügyét”, így sokak szemében saját nemük árulójának számítottak, mégis hatalmas női rajongótáboruk volt.
Nyilvánvaló, hogy két különböző végletet képviselnek, alapvetően különböző szociális, kulturális és családi háttérrel, teljesen más képességekkel és érdeklődéssel. Thatcher vegyészetet hallgatott Oxfordban, majd képviselő lett, végül pedig Nagy-Britannia első női miniszterelnöke. Monroe nem fejezte be a középiskolát, és élete végéig szégyellte, hogy nem elég művelt; szex szimbólumként szerzett hírnevet, majd színészként igyekezte komolyan vetetni magát. „Először megpróbálom bebizonyítani magamnak, hogy ember vagyok, aztán meggyőzöm magam arról is, hogy színésznő.” – mondta.
Egy éven belül születtek, Thatcher 1925-ben, Monroe 1926-ban. Thatcher nyolcvanhat éves korára fél évszázaddal élte túl Monroe-t: Marilyn csak harminchat volt, amikor – feltehetőleg véletlen – gyógyszer túladagolás áldozata lett. Halálakor a világ leghíresebb asszonya; Thatcher ekkor még csak parlamenti titkár.
Szimbolikusan, talán ellentéteknek tűnnek, egyikük az áldozat, a másikuk a zsarnok, a sebezhető és a rettenthetetlen, a labilis és az arrogáns, a bukott és a sikeres, az önpusztító és a túlélő. Ezek az ellentétpárok épp annyira leegyszerűsítőek, mint amennyire beskatulyáznak. Sztár-szerepéhez ragaszkodva Marilyn bármikor zsarnokká tudott válni, és ha bukottnak nevezzük őt, megfeledkezünk diadalmas sikeréről – és maradandóságáról –, az amerikai évszázad kimagasló sztárjaként. Thatcher aligha kapott szabad utat a hatalom felé, és megfogyva bár, de nem megtörve távozott a csataterekről, amelyek politikusi személyiségét formálták.
„Marilyn és Maggie” hasonlóságai és különbségei egyaránt összetettek. Mindkettejüket a korukat uraló neo-viktoriánus nőfelfogás határozta meg; mindketten taktikusan vetették be az ellenük oly gyakran fel is használt, nőiességről szóló hagyományos elképzeléseket, hogy a férfiak dominálta hivatások csúcspozícióiba jussanak.
Thatcherről mindenki tudja, vaslady volt. Sokan talán meglepőnek találják, de Monroe-t is a vashoz hasonlították, mégis sokkal jobban hozzá vagyunk szokva a kétségbeesett, sérült Marilynhez, mint a keményhez. A filmben kigúnyolt Paula Strasberg, aki hosszú évekig színésztanára és barátja volt, így jellemezte a pótgyermekének tekintett Monroe-t: „Nőiesen törékeny, de a felépítése olyan, akár egy bikáé. Gyönyörű, vasból készült kolibri.” Egy interjút készítő újságíró szerint „minden színésznő acélból van”, de „Monroe-t erősebb anyagból öntötték, mint a legtöbbjüket.” Az írónő Karen Blixen így nyilatkozott, miután találkozott vele: „Soha nem feledem a belőle áradó, legyőzhetetlen erő és báj majdhogynem ellenállhatatlan élményét. Afrika minden vadságával, mégis békésen, végtelen játékossággal nézett rám.” Megtehetnénk, mégsem kötjük össze Marilynt a hatalommal, pedig akik találkoztak vele, elismerték az erejét. Monroe és Thatcher mindketten vasladyk voltak.
Együttesen testesítik meg a huszadik századi anglo-amerikai nőt; a küzdelmet a politikai és gazdasági hatalomért (vagy épp egyenjogúságért); a reálpolitikai vitát a világgal, amely ragaszkodik a nők férfiakra gyakorolt szexuális vonzerő alapján való megítéléséhez; az erőfeszítést a munka és az otthon egyensúlyba hozására. Mindketten harcoltak, manipuláltak, felforgattak az erőszakos nőgyűlölet, ellen, és végül, ha csak átmenetileg, úgy-ahogy is, de győzedelmeskedtek. Egy kalap alá venni őket – a különbözőségeik helyett a hasonlóságaikra fektetni a hangsúlyt – szinte önmagában felforgató gesztus, Thatcher játékának és Monroe erejének elismerése.
Jelen lap (a Guardian – a ford.) majd’ huszonkét évvel ezelőtti hasábjain Marion Bowman azt írja, Thatcher „kihasználta nőiségét, fegyverként harcolt vele a politikai csatákban”: „bármik is legyenek a magánember érdemei, Margaret Thatcher személye majdnem ugyanannyira konstruált, mint Dame Edna Everage-é. [1] A nevetséges, konyhai fotóktól, melyek aznap készültek, amikor tory vezető lett, egészen a hangja, a haja és a ruházata híres átalakításáig, a nemzetközi porondon előadott kettősökig a Hollywoodban edződött Ronald Reagan oldalán, Margaret Thatcher nőiességét tudatosan formálták és szándékosan állították a hatalom szolgálatába. Szerepmodell, óriási a vonzereje a modern nők számára, akik ellentmondásos módon mégis a tradicionális anyai és otthonteremtő feladatokkal vannak elfoglalva, és közömbös, ha nem egyenesen ellenséges a dolgozó nők szükségleteivel szemben.”
1989-ben járunk, az Edna Everage-párhuzam pedig árulkodó. Thatchert folytonosan egy nőimitátorhoz hasonlítják, kék ruhákba öltözött férfinak nevezik. Ennek magyarázata igen egyszerű: olyan határozottan kapcsoljuk össze a hatalmat a maszkulinitással, hogy azt gondoljuk, az „erős és befolyásos nő” kategóriája tévedés. Ahelyett, hogy lecserélnénk a hatalommal kapcsolatos elképzeléseinket, a hatalommal bíró nő nemét cseréljük le. Ha ő maga nem változik, akkor mi változtatjuk őt férfivá.
A Monroe-ról szóló viták egyik közhelye, hogy Marilyn a nőiességet testesítette meg – a szerep tehát eljátszható, sőt játszani lehet vele. A 2002-ben megjelent Becoming Marilyn című fotóalbum azt a pillanatot hangsúlyozza, amikor Norma Jeane Marilynné – a báb pillangóvá – változik. A Newsweek kritikája ezt írja: „A Marilyn-szindrómának számos verziója létezik – asszonyok, akik túlszárnyalják a férfiak bizarr és ellentmondásos nő-percepcióit, akár még parodizálják is azokat – de egyik sem ennyire tiszta és naiv.” Inkább a tudatosság a paródia előfeltétele, mint a naivitás. Amikor Monroe bejelentette szándékát, hogy saját produkciós céget hozzon létre, és maga gyakoroljon kontrollt filmjei felett – az Egy hét Marilynnel háttértörténete – egy riporter azt kérdezte tőle: „Ez az új Marilyn?” „Nem, én ugyanaz vagyok, de a kosztüm új” – válaszolta.
Mindkét film a nők által eljátszott szerepeket hangsúlyozza, a ruha, a frizura, az előadásmód fontosságát. Az Egy hét Marilynnel egyik windsori kastélyban játszódó jelenetében Michelle Williams Monroe-ja azt kérdezi, amikor rajongói hada lepi meg: „Játsszam el, hogy ő vagyok?” – majd beveti Marilyn szokásos pózait. (Erről a trükkről személyes ismerői is beszámoltak.) Streep Thatcherje Alexander Haig amerikai külügyminisztert úgy teszi helyre, hogy felajánlja, hajlandó eljátszani az anyát, kitölti neki a teát. (És itt persze eszünkbe juthat, ahogy Marilyn híres dalát énekli: „Every Baby Needs a da-da-Daddy„.) Alábecsülik, a nőiesség milyen nagy mértékig póz, maskarázás: vedd a megfelelő ruhát, frizurát, sminket, hangot, a színben illő harisnyát, és indulj neki a világnak. Monroe és Thatcher stratégikusan, a kritikák elhárítására vagy lefegyverzésére játszották el a hagyományosan felfogott nőiséget, elvégre a nőket mindig is arra buzdították, hogy becsüljék alá magukat, ássák alá saját erejüket, kérjenek bocsánatot. Ismét valami közös bennük: mindketten bizonyítani akartak, és céljaik eléréséért bármilyen fegyvert bevetettek. Ha egy kis retikülös leszámolás szükséges, ám legyen.
Thatchert tisztelettel kezelték, Monroe-t már jóval kevésbé, részben legitim okok miatt: előbbi miniszterelnök volt, utóbbi színész, komédiás. Habár Monroe-t, mint embert, vagy mint színészt a mai napig gyakran nem is veszik komolyan, igenis komolyan veszik, mint ikont. Nem sokra tartotta volna ugyan ezt az eredményt, de azért tanulságos.
Ikon, szerepjátszás, hírnév, teljesítmény: bizonyos értelemben mind a másokkal való képzeletbeli azonosulásunk sarkalatos pontjai. Amikor azonosulunk valakivel, azt képzeljük, hasonlítunk rá, vagy hasonlóak a céljaink, legalábbis erre törekszünk. Így gyarmatosítjuk képzeletben más emberek életét, identitását; ha a dolog rossz irányba megy el, titkos rögeszmévé válik, téves kisajátítássá. Üdvösebb formáiban közösségformáló. A hírességek és az ikonok képe képzeletbeli életet él társadalmunkban, hiszen az emberek magukról alkotott kollektív fantáziáit inspirálják. Egyesek talán visszataszítónak találják őket, mások vonzónak, de mágikus erővel bírnak. Monroe mondta: „Soha nem bolondítottam senkit, az emberek nem vették a fáradtságot, hogy kiderítsék, ki vagyok. Helyette kitaláltak nekem egy személyiséget, és én nem vitáztam velük, bár nyilvánvalóan olyasvalakit imádnak, aki nem én vagyok.”
Az ikonok egyes személyek fix képei, a sztereotípiák bizonyos csoportoké. Monroe és Thatcher a sztereotípiák meghaladásán fáradoztak, de mindketten saját imázsuk, vagy önimázsuk merev fogságában találták magukat. Thatcher valódi hatalmat gyakorolt, amely végül egy képzeletbeli, szimbolikus erővé változott: az ikonikus vaslady, a mama visszatér, Nagy-Britannia kasztráló édesanyja. Monroe képzeletbeli, szimbolikus hatalommal bírt – végül is nem tartották többre egy szex szimbólumnál – amely aztán bizonyos mértékig valódi hatalommá alakult, még ha soha nem is szerezte meg a vágyott gazdasági és szakmai uralmat. Thatchert autoriter, domináns, agresszív nőnek tartották. Monroe viszont gyakran volt passzív-agresszív. Egy Monroe és a Guardian-munkatárs WJ Weatherby között lezajlott beszélgetésből származó Monroe-idézet szerint, melyet az Egy hét Marilynnel nem használ (mert illedelmesen bánik Monroe-val és Olivierrel) A herceg és a színésznő forgatása alatt Sir Laurence Olivier „közönségesen közeledett felém. Gyakran vette el a kedvemet azzal, hogy azt mondta – és itt utánozta a férfi hangját – ’nézz szexin, Marilyn.’ Olyan leereszkedően hangzott […] elkezdtem büntetni ezért, folyton késtem, amit gyűlölt. De ha nem tiszteled a művészeidet, nem tudnak rendesen dolgozni. A tisztelet az, amiért igazán meg kell dolgozni.” Olivier végül rájött, hogy a késéseket miért kapta – Marilyn még ellene is azt az eszközt vetette be, ami a nőket évezredek óta eljuttatja a sikerhez. Mosolyogj, győzködj, hízelegj, vagy akaratosnak kiáltanak ki, veszélyesnek, rögeszmésnek, mogyoró-szorongatónak, kasztrátornak, boszorkánynak, kurvának, zsémbesnek. Kérdezzék csak meg Hillary Clintont.
„Az ember nem nőnek születik, hanem azzá válik,” mondta Simone de Beauvoir – de szeretője, Jean-Paul Sartre volt, aki szerint „mindenki felvesz egy identitást.” „Marilyn és Maggie” együtt azt sugallják, hogy e két gondolat közös nevezőre hozható: nem nőnek születünk, hanem felvesszük a nőiséget. (És persze ez kétségtelenül áll a férfiakra is, csak épp a szerep teljesen más.) Valójában az utánzás által tanulunk meg önmagunkká válni, akárki is legyen az, és a szerepmodellek igen fontos részei ennek az imitációnak. Ideálokat mutatnak, ötleteket adnak. Nem véletlen használunk olyan kifejezéseket, mint az „inspiráló”: amikor elszigeteltnek, zavartnak, frusztráltnak érezzük magunkat – vagy amikor kamaszok vagyunk, és a fentiek szakadatlanul igazak ránk – az inspirációk mélyen befolyásolhatják a továbblépést, és hatással lehetnek arra a lényre, akivé később válunk.
A hírnévre való törekvés sem szükségszerűen olyan ostoba dolog, mint ahogy róla szóló beszélgetéseink feltételezik. Mindig is felnéztünk a példaértékű emberekre, először istenekre, majd uralkodókra, most pedig a hírességekre. Nem véletlen, hogy nyugaton a sztárkultúra felemelkedése egybeesett a monarchiák hanyatlásával. A hírnév nem csak az imádat impulzusára utal, de az ideák szükségletére is, amelyekkel szemben, és amelyeken keresztül meghatározhatjuk önmagunkat. Vannak, akik nagyszerűnek születnek, mások elérik a nagyszerűséget, megint másoknak nyakába varrják a nagyszerűséget – sokan pedig csak eljátsszák azt.
A zavarba ejtő, vagy pszichotikus nők és a nárcisztikus, vagy erőszakos férfiak által benépesített nyolcvanas évek amerikai popkultúra-sivatagában felnőve a csodával tűnt határosnak, hogy megleljem a nőtípust, aki talán lenni szeretnék – és ekkor fedeztem fel a harmincas-negyvenes évek fekete-fehér filmjeit, melyek még azelőtt készültek, hogy Marilyn sztárrá vált volna az infantilis és elnyomó ötvenes években. Ezekben a filmekben olyan nők voltak, akiket csodálhattam, és akikre végre hasonlítani akartam. Amikor először láttam Katharine Hepburnt a Holidayben, Rosalind Russellt A nagy sztoriban és Claudette Colbert-t az Ez történt egy éjszakában, én voltam Robinson Crusoe, aki lábnyomot talál a homokban. Nem amiatt lettek a szerepmodelljeim, amit tettek, hanem ahogyan tették – legalábbis, ahogyan én láttam ezt az ahogyant. Nem tűntek híresnek; erősnek tűntek, bocsánatot nem kérőnek, higgadtnak, magabiztosnak, ragyogónak, éles-nyelvűnek, gyors eszűnek, kellemesnek, én pedig olyan akartam lenni, mint ők. Ez idáig csak a bocsánatot nem kérő sikerült, a többin még dolgozom.
Azóta a filmek visszafejlődést mutatnak – így súlyos ellenvetéseink lehetnek mind A Vaslady-vel, mind az Egy hét Marilynnel, mint erős nőkről szóló parabolákkal szemben. Előbbi gyakran többet foglalkozik Thatcher demenciájával, mint karrierjével, és lányát, Carolt is úgy ábrázolja, hogy napjaink kedvenc szexista óva intő meséjének tanúságát szűrhessük le: a karriert építő nők tönkreteszik a gyerekeik életét. Az Egy hét Marilynnel beéri a klisével, mi szerint Monroe életét a karrierje és a sztár-lét tette tönkre. Ám ugyanez tette őt önmagává is; élete diadala is ez volt, végső bizonyítéka annak, hogy milyen értékes. Ahogyan magát Thatchert is megrémítette volna, hogy időskori demenciája a közönség sajnálatának tárgya lesz, Monroe is felháborodott volna, hogy egy film – évtizedekkel azután, hogy mindannyian meghaltak már – tényként kezeli egy harmadik rendező asszisztens erősen megkérdőjelezhető állításait, melyek szerint viszonyuk volt A herceg és a színésznő forgatása idején. Monroe azért találta megnyerőnek a férfit, mert ő volt az egyetlen, aki nem kívánta kizsákmányolni sztár-hatalmát, állítja Colin Clark – két könyvön keresztül, melyek kétségkívül éppen ezt teszik. Mindkét film szentírásnak veszi F. Scott Fitzgerald híres gondolatát, mi szerint a személyiség talán csak egységes gesztusok sikeres sorozata. Ami miatt szemellenzős víziójuk és korlátolt elképzeléseik ellenére is érdemes megnézni őket, az az, hogy elismerik e két asszony előadásmódjának hatását – még ha erejük hatását nem tudják, vagy nem is akarják megmutatni.
• Sarah Churchwell a The Many Lives of Marilyn Monroe (Granta Books, 2005) című könyv szerzője.
Forrás: http://www.guardian.co.uk/film/2011/dec/09/marilyn-monroe-margaret-thatcher-biopics
Címkék: fordítás
Partnereink
Szólj hozzá!