2013/04/10
Ugye mindenki meg fogja nézni a The Mastert moziban is? A nálunk hagyományos moziforgalmazásban holnap debütáló produkció érkezését egy külföldi interjúkból összeollózott beszélgetéssel üdvözöljük.
Rengeteg szó esett már a film és a szcientológiai egyház kapcsolatáról. Ez kedvére van, szimplán érdekesnek tartja, vagy kifejezetten zavarja?
Mindhárom igaz. Egyébként erre az egészre igazából csak legyinteni kell. Összekapcsolták a munkánkkal ezt a „szcientológia” szót, amitől azonnal elkezd nőni az emberek füle, kijön a fejükből egy kis antenna, és a szemük is tágra nyílik. Engem ezzel kapcsolatban inkább csak az aggasztott, hogy féltem: olyasvalamit várnak majd a filmtől, ami nem is akar lenni. Emlékszem, még tavaly augusztusban rendeztünk egy korai, előzetes vetítést, és akkor még senki sem a szcientológiáról beszélt, hanem a karakterekről.
Egyébként meg, ha valamit nem szeretnék, az pont más emberek megsértése és az ő választott hitrendszerük kigúnyolása. Sokan viszont eleve abból indultak ki, hogy ha valaki készít egy filmet, ami valamilyen szempontból összefüggésbe hozható a szcientológiai egyházzal, akkor az csak és kizárólag támadó hangvételű lehet. Pedig az ilyesmiben a South Parkosok sokkal jobbak, mint én valaha is lehetek.
Ezzel együtt mennyire szerette volna a filmbeli Eszme társaságával tükrözni L. Ron Hubbard és a korai dianetika világképét?
Be kell valljam, ami a kutatómunkát illeti, nincs nálam rosszabb a világon. Utánajárok valaminek, aztán félredobom. Néha csak simán lusta vagyok, és azt válogatom ki az összeszedett anyagból, ami éppen kell: előfordult, hogy két sor megtetszett egy szövegből, és beleraktam a filmbe. Tudom, hogy ez önző hozzáállás, de ez van, most mit csináljak?
A kutatómunka során személyesen hogyan reagált a dianetika korai tanaira?
Ez most talán furcsán fog hangzani, de elég nehéz úgy olvasni egy csomót erről a gondolkodásmódról, hogy teljesen mentesüljünk a pozitív hatása alól. Ilyenkor senki sem tuszkolja le a torkunkon ezt a fajta ismeretanyagot, csak az történik, hogy olvasunk ezekről a megtévesztően egyszerű gondolatokról, és rádöbbenünk, hogy pár apróságot tudunk alkalmazni a saját életünkre is. Előfordult, hogy amikor leültem vacsorázni, és frusztráltnak éreztem magam, azt vettem észre, hogy mondjuk a 43-as számú szabályt alkalmazom.
A Dianetika című könyvben megfogalmazott gondolatok egyébként állati szépek. Az, hogy hozzá tudunk férni múltbeli életeinkhez, fantasztikusan reményteljes és optimista elképzelés, és ezt nagyon szívesen magamévá is tenném. Persze most jönne a „de”, ráadásul nagyon nagy „de”, ebbe viszont bele sem akarok kezdeni. Inkább csak annyit mondok, hogy engem igazán az alapgondolat fogott meg, mert ez az emlékekkel és a múltbeli életekkel van kapcsolatban. Ráadásul ez a második világháború utáni Amerika kontextusában különösen termékeny terepnek bizonyult. Hallgassunk csak korabeli dalokat, és világos lesz, hogy mindenki arról énekelt, hogy „álmaimban majd találkozunk” meg „egy más napon majd rád találok” és hasonlók. Egy csomó dalszöveg valójában kész kísértetsztori, ami nyilván a háborúnak köszönhető. Vagy ott vannak a korban népszerű, időutazásról szóló sci-fik. Rengetegen átélték azt, hogy visszajöttek a háborúból, és megtudták, hogy életük szerelme időközben házasságot kötött valaki mással. Meg arra is rájöttek, hogy ők maguk sem ugyanazok, mint akik a bevonulás előtt voltak. Szerintem ez az egész szívszorító.
Miért helyezte a történetet az 1950-es évekbe? A kor Amerikája mennyit tesz hozzá a sztorihoz?
A háború utáni Amerikának nagyon erős az atmoszférája. Amikor elkezdtem írni a történetet, átemeltem ezt-azt John Steinbeck életének abból a korszakából, amikor Kaliforniában csellengett, és a szesztilalom idejéről, a késő húszas és harmincas évekről írt. Amikor a sztori még csak Freddie-ről szólt, a korszak maga igazából nem is számított. A céltalanul kóválygó tengerész történetének már több száz éves múltja van. A lényeges változás ebből a szempontból akkor következett be, amikor Philip Seymour Hoffman karaktere is bekerült a képbe, és elkezdett formát ölteni a Hubbard-sztori laza adaptációja: ekkor lényegében eldőlt, mikor kell játszódnia a filmnek. Mindig jó látni, amikor a kirakós darabkái lassan összeállnak: csak írunk és írunk, aztán szép lassan kialakul a történet.
Korai munkáit itt-ott valamiféle filmes vibrálás is jellemzi, gondoljunk csak a Boogie Nights medencés buli-jelenetére vagy kép és hang kapcsolatára a Magnóliában. Ez a Vérző olajnál megváltozott, és a The Master ugyanennyire lefegyverzően visszafogott, ugyanakkor stilisztikai értelemben nagyon eltér a régebbi munkáitól. Az anyag követelte ki magának ezt a megközelítést, vagy ez a változás a rendezői érését tükrözi?
Remélhetőleg mindkettőt. Én általában kevéssé akarom ráerőltetni a saját személyiségemet az adott történetre, és ez a The Master esetében különösen igaz volt. A korai filmjeimet jellemző dinamikát és energikusságot ez a sztori szerintem kivetné magából. A The Master nagy részében csak annyi történik, hogy emberek beszélgetnek zárt helyiségekben, és ezt a kamaradráma-jellegű koncepciót csak egyszerűen, sallangmentesen lehetett megvalósítani. Ezzel együtt mindig izgalomba hozott, amikor egy-egy munkanapon lehetőségem nyílott egy kicsit gyorsítani a tempón, csinálni valami vagányat.
Egyébként mindig a sztori diktál, nem volt ez másként a Vérző olaj esetében sem, ahol a központi figura határozta meg a stílust. Az ilyen történeteknél könnyen azt tudtam mondani magamnak, hogy legyek szigorú, tegyek két lépést hátra, és dolgozzak John Ford- vagy John Huston-módra. Az ő filmjeiket nagyon szeretem, ezeken nőttem fel, úgyhogy jó volt egy kicsit belakni a világukat.
A filmjeiben ábrázolt férfikapcsolatok nagyon gyakran patriarchális természetűek. Ott van például John és Sydney A szerencse zsoldosaiban, Dirk és Jack a Boogie Nightsban, Frank és Earl a Magnóliában vagy Daniel és Eli a Vérző olajban. A The Masterben egy különösen komplex, hierarchikus férfiviszonyt mutat be. Mi foglalkoztatja ennyire a fiatal férfi/idős férfi-kapcsolatban?
Amikor az ember az aktuális filmjén dolgozik, teljesen meg van róla győződve, hogy valami egészen újat csinál, ami a legkevésbé sem emlékeztet a korábbi munkáira. Aztán kiderül, hogy igenis találni hasonlóságokat és mintázatokat. Különösebben nem vágyom ezekre, munka közben nem azon gondolkodom, hogy az adott történet mennyire hasonlít vagy nem hasonlít az előzőekre.
Ezzel kapcsolatban folyton a „gravitáció” szót használom, mert szerintem tényleg erről van szó. Írás közben nekem az a legjobb, ha meg tudok valósítani egy amolyan auto-hipnózist: ilyenkor az történik, hogy megyek, amerre megyek, és nem tudom előre, hol kötök ki. Hogy reagáljak a konkrét kérdésre is: igen, folyton visszatérek ehhez a témához, valamiért különösen érdekesnek, drámainak és gazdagnak találom. Múltkor egyébként beszélgettem valakivel, aki arról vakerált nekem, hogy Freud így meg Freud úgy. Erre azt tudom mondani, hogy fantasztikus viszonyom volt az apámmal, nem stresszes és nem zavaros, úgyhogy… passz.
És arról mit gondol, hogy talán nincs is olyan nagy különbség filmrendező és kultuszvezér között?
Ez már nekem is eszembe jutott. Mindenképpen vannak hasonlóságok, hiszen filmrendezőként részben az a feladatunk, hogy meg kell győznünk egy rakás embert arról, hogy hónapokig vagy akár évekig higgyenek az őrültségünkben. Munka közben sokszor felmerült bennem ez a gondolat, és sokat segített abban, hogy együtt érző legyek Lancaster Dodd-dal. Feltettem magamnak a kérdést: „Ő vajon mennyivel őrültebb, mint én?”
A szöveg a Time Out, a Guardian, és az SBS interjújának egybeszerkesztett változata.
Címkék: fordítás, interjú, P. T. Anderson
Partnereink
Szólj hozzá!