2013/10/29
Jeff Nichols első két filmjével bebiztosította auteur-státuszát, harmadik alkotásával pedig biztos kézzel építi tovább markáns szerzői univerzumát. Az író-rendező legfrissebb műve ismét szülőföldjén, Arkansas távoli vidékén játszódik és a történet mögött most is ott kísért a hagyományos értékek, a közösségi kötelékek eróziója.
A vadon és a civilizáció jelképes határa, a család széthullása és az erkölcsi tartás fontossága ezúttal is nagy hangsúlyt kapnak, ám a korábbi borongós, feszült thrillerek után Nichols kedvenc motívumait egy hamisítatlan coming-of-age történetbe helyezi. (A rendezőről és első két filmjéről korábban itt közöltünk portrét.) A Mud igen komoly kérdéseket boncolgat és kendőzetlenül felvillantja a vidéki lét árnyoldalait, ám némileg fel is oldja a bemutatott sorsdrámákat. A gyerekszereplők naiv, ám előítéletektől mentes nézőpontja optimista megvilágításba helyezi a korántsem vidám eseményeket. Az alkotó munkáit kísérő jótékony kettősség ebben az esetben is működik: az egymásnak ellentmondó minőségek hatékony keverése megteremti a jellemző atmoszférát. A Mud intim önvallomás és univerzális érvényű mese egyben, ahol a realista ábrázolásmód mitikus, lírai hatást kelt. A választott zsánert a rendező abszolút a saját képére szabja, így erős szerzői látásmódja egy magával ragadó filmet eredményez.
A Mississippi apró, lakatlan szigetén bujkáló szökevény, illetve a két arra tévedő kiskamasz lassan kibontakozó barátsága a felnőtté válás szép metaforája. A gyermeteg lelkű férfi és a koravén srácok titkos együttműködése a rideg külvilág, a zord realitások elleni szövetség, melyet az elzárt helyszín és a közösen javított hajó fémjelez. Nichols e központi szálat a szerelem, a barátság és a felelősség örök dilemmáival bővíti. Hősei a férfikor egy-egy kitüntetett szakaszában járnak és mindannyian kénytelenek szembenézni az emberi kapcsolatok nehézségeivel. A fiút az első csalódások érik, a férfinak le kell számolnia az ideáival, de az apa házassága is romokban, az idős szomszédot pedig a múlt kísérti. E sorsfordító élethelyzeteket az éltető víz, a csendben, békésen hömpölygő folyó köti össze – és nemcsak a maga fizikai valójában. A figurák számára a Mississippi a megélhetés forrását (halat, kagylót árulnak) és az otthont (vízre épült házakban élnek) jelenti, de tágabb értelemben az őket meghatározó hagyományokat is megtestesíti.
A Mud összetett, átgondolt szimbólumrendszerrel dolgozik, a film különböző rétegei pedig minden erőlködés nélkül, természetesen olvadnak egybe. A bevallottan Mark Twain ihlette forgatókönyv az E.T. alapszituációját variálja: Nichols a még romlatlan gyermek és az elvarázsolt idegen kapcsolatát a southern eszköztárával ötvözi, és távolról még az Állj mellém! és Az utolsó mozielőadás hangulatait is megidézi. A különböző előképek és zsánerek hivalkodó idézőjelek és hatásvadász megoldások nélkül keverednek egymással. A visszatartott információk, a homályban hagyott előzmények krimielemekkel és drámai felhangokkal gazdagítják a történetet, jótékony feszültséget pumpálva a műbe. Ráérősen bomlanak ki az események, a film tempója mellett a kamera mozgása is a folyó lassú, méltóságteljes mozgását követi. A hol rozsdás, hol napfényesen zöld képek gyönyörűek, a föld, a víz és a szél szinte tapinthatóak, úgyhogy Malick neve bizonyára sokaknak beugorhat.
A növekvő figyelem és a kritikai sikerek hatására Nichols ezúttal nagyobb költségvetésből, ismertebb színészekkel dolgozhatott (a 10 millió dollár a hollywoodi stúdiók számára természetesen aprópénznek számít). A Mud a fesztiválszerepléseknek és az álomgyári skatulyáikból menekülő két sztár közreműködésének köszönhetően már relatíve szélesebb közönséghez is eljutott. Reese Witherspoon hitelesen hozza a hol angyali, hol közönséges barátnőt, míg Matthew McConaughey újra bebizonyítja, milyen nagyszerű alakításokra képes. Az általa megformált figurával kapcsolatban eldönthetetlen, hogy infantilis álmodozóval, dörzsölt simlissel vagy kedves megszállottal van-e dolgunk – az efféle bizonytalanság pedig különösen fontos a történet szempontjából. A mellékszereplőket is kiváló karakterszínészek keltik életre: a veterán Sam Shepard és Joe Don Baker mellett a rendező kedvelt színészei, Ray McKinnon vagy Michael Shannon is feltűnnek. A legkritikusabb feladat természetesen a gyerekszereplőkre hárul, Nichols azonban megtalálta a megfelelő srácokat, különösen az amatőr Jacob Lofland (Neckbone) jelenléte emlékezetes.
A Mud az előzőeknél jóval csendesebb és visszafogottabb darab, ám legalább annyira átgondolt és komplex, mint a Fegyverek és emberek és a Take Shelter. Az író-rendező sikerrel kerüli el az amerikai indie-filmek egyre masszívabb kliséit és a nagyobb produkciók üres pózait – frappánsan bizonyítva, hogy a kisebb költségvetés és az igényes látványvilág összehozása ugyanúgy lehetséges, mint a közönségfilmes zsánerek és a szerzői látásmód kibékítése. Jeff Nichols ma kétségtelenül az amerikai mozi egyik legizgalmasabb alkotója, aki a hírek szerint épp egy Carpenter modorában fogant sci-fin dolgozik. Igen izgalmas és ígéretes, hogy a jelek szerint Soderbergh és a Coen-fivérek nyomdokait követve ő is egy nagyobb ívű zsánerkörútban gondolkodik.
Címkék: filmelemzés, függetlenfilm, Nichols
Partnereink
Szólj hozzá!