2012/09/26
A kortárs amerikai film egyik legígéretesebb tehetsége beszél a Looper – A jövő gyilkosa című munkájáról, az internetes jelenlétről, a filmezés jövőjéről és a következő célkitűzéséről.
A Looper – A jövő gyilkosáról
A TriStar Pictures komoly marketinggel támogatja meg a filmet, ami így Johnson eddigi munkái közül a legnagyobb publicitást kapja. Adódik a kérdés, hogyan is fogant meg a Looper – A jövő gyilkosa alapötlete.
A Beépülve (Brick) előtt Steve Yedlinnel, az operatőrömmel folyton arról beszélgettünk, hogy hogyan tudnánk pénzt szerezni egy nagyjátékfilm elkészítéséhez. Egy idő után azt mondtam: „Ez így nem egészséges, inkább csináljunk filmeket.” Ezután készítettük el a The Psychology of Dream Analysist, és ekkoriban írtam meg a Loopert, ami eredetileg szintén hétvégi forgatások során felvett rövidfilm lett volna.
Anno csak az alapötlet leírásáig jutottam el, aztán pár évvel ezelőtt, a Szélhámos fivérek (The Brothers Bloom) után újra eszembe jutott. Különösen azért kezdett újra izgatni a koncepció, mert a hangvételét tekintve egészen más volt, mint a Szélhámos fivérek.
Ha megnézzük, milyen filmeket készítettél eddig, láthatjuk, hogy van egy noirod, egy komikus szélhámosfilmed és most egy sci-fid. Amikor új filmen kezdesz dolgozni, mindig a műfaj jelenti a kiindulópontot?
Furcsa dolog ez, mert szívem szerint nemet mondanék, de amin most dolgozom, az is zsánerfilm lesz. Nagyon kényelmes és élvezetes számomra műfajban dolgozni, legalábbis egyelőre. Azért akartam ösztönösen nemet válaszolni a kérdésre, mert nálam nem a műfajiság a legfontosabb az írói folyamat során. Nem ez izgat, hanem az adott anyagban lévő alapötlet, a felmerülő témák és sok minden más. Könnyen el tudom képzelni, hogy izgalomba hozzon egy nem-műfaji projekt is, de úgy alakult, hogy eddig zsánerfilmeket forgattam.
Ugyanakkor azon túl, hogy élvezetes zsánerfilmet készíteni, fontos az is, hogy a műfaj olyan alapot biztosít, amire lehet építkezni. Ad egy játékteret, amiben dolgozhatok. És ez azért elég vonzó, amikor egy üres lapot bámulok.
Több helyen is megemlítetted, hogy a Looper írásakor sok Philip K. Dick-könyvet olvastál. Amikor dolgozol valamin, mindig igyekszel körbevenni magad az adott műfajba tartozó könyvekkel és filmekkel?
Az írás során igen. A forgatásnál viszont épp az ellenkezőjét csinálom: olyan filmeket nézek, amik nem az adott zsánerbe tartoznak. Így egészen másfajta impulzusok is érnek. A Beépülve forgatásakor például noirok helyett spagettiwesterneket néztem, hogy egy olyasfajta vizuális érzékenységet erősítsek magamban, amivel aztán egy kicsit váratlan végeredményt produkálhatok.
Amikor szóba kerül a „science fiction” megnevezés, rögtön felmerül a világteremtés kérdése. Ezen is gondolkodtál írás közben?
Nem, ez már a látványtervező reszortja volt. Írás közben mindig arra törekszem, hogy az elbeszélésre koncentráljak: igyekszem annyira feszessé tenni a sztorit, amennyire csak tudom. Azt akarom, hogy a történet eljusson A-ból B-be, és legyen egy stabil gerince.
A látványt illető döntések mind a történet szükségleteiben gyökereztek. Egyiket sem hoztuk meg korábban. Azzal, hogy ilyen zord közeget adtunk a sztorinak, azt az érzést akartuk kommunikálni, hogy „jobban teszed, ha vigyázol a neked jutott tortaszeletre, különben neked lőttek”.
Az előzetes egyes pillanatai a Szárnyas fejvadászt idézik, és egyből megteremtik „a jövő” atmoszféráját.
Van a film közegében valami disztópikus, ugyanakkor nem annyira elemelt. Egyáltalán nem olyanra terveztük, mint amilyen a Szárnyas fejvadász. Persze az is nagyon karcos, de olyan sajátos látványvilága van, ami azért eléggé eltávolítja a valóságtól. Mi nem akartunk ennyire elmozdulni tőle. Sokszor csak annyit tettünk, hogy apró dolgokon változtattunk.
A látványvilág kapcsán azt is érdemes megemlíteni, hogy úgy éreztem, narratív szempontból eléggé leterhelem a nézőket, ezért nem akartam, hogy a világépítés vizuális szintjén is ostromoljam őket. Az eredmény egy olyan, enyhén disztópikus világ lett, ami nagyon is felismerhető, mert nem áll annyira távol a hétköznapi környezetünktől. Azt akartam, hogy a nézők pár képkocka után valami olyasmit fogalmazhassanak meg magukban, hogy „Értem, valahol a közeljövőben járunk, kicsit lerobbant a világ. Jöhet a sztori.”
Johnson a Looper díszletei között
Az internetes jelenlét
Johnson filmjeinek sajátos „kézműves” jellege van, és ez összefüggésbe hozható az online jelenlétével is. A főiskolai évek után személyes weboldalából amolyan proto-Tumblr-t csinált, és a 2006-ban bemutatott Beépülve előtt tett még egy komoly lépést: fórumot nyitott azok számára, akiket érdekelt a film.
Az ötlet onnan jött, hogy mindig is szerettem az internetet, és szívesen beszélgettem volna az emberekkel a filmemről. Ezért hoztam létre ezt a virtuális teret, vagyis a BBS-t, ahol aztán más témák is szóba kerültek, és kialakult egy kisebb közösség. Vicces, hogy az itteni keménymag még mindig aktív, változatlanul kapcsolatban vagyok velük. Mondjuk függetlenedett is tőlem: az elmúlt időszakban durván elhanyagoltam, de a fórumozók továbbra is beszélgetnek a filmekről és sok minden másról. Nem is tudom, hogyan hozom majd be a lemaradásomat.
A többi filmednél hogyan használtad ki az internet lehetőségeit?
Szerintem a Szélhámos fivérek volt az egyik első film, aminek saját Tumblr-je volt, és Twitter-csatornát is kapott. Magánemberként is nagyon szívesen használom ezeket a felületeket, és úgy éreztem, jó ötlet lenne játékba hozni őket a filmjeimnél is. A Looper Tumblr-je és Twitter-je esetében is én frissítem ezeket. Nem valamilyen részleg végzi ezt a munkát, hanem én magam: nekem fontos, hogy pontosan mit és hogyan osztok meg az emberekkel ezeken a felületeken.
Ezzel kapcsolatban az a fura, hogy most átkerültem a kerítés másik oldalára: amikor még nem készítettem filmeket, de lelkes rajongó voltam, ez a kommunikációs csatorna még nem állt rendelkezésemre. Pedig állati menő lett volna, ha mondjuk Sam Raiminek van Twitterje, ahol esetleg kérdezhettünk volna tőle ezt-azt.
Nem is kérdés, hogy az internet olyan kétoldalú kommunikációt tesz lehetővé a filmkészítők és a rajongók között, amire korábban nem volt példa. Ha a Twitterre gondolok, egyből te jutsz eszembe, meg Edgar Wright és Duncan Jones. Ezek az eszközök segítik a filmeseket, hogy jobban hallathassák a hangjukat a nézők körében, vagy a saját brandjüket erősítik a szakmai közegben?
Szerintem azok, akik a legjobbak ebben, mint például Edgar, Duncan vagy John August, nem a brand-teremtés miatt csinálják. Akkor is igénybe vennék ezeket a felületeket, ha nem filmkészítők lennének. Szerintem ők is pont úgy és arra használják a Twitterjüket, mint bárki más. Én is közéjük tartozom. Nem promóciós eszközként tekintek ezekre a csatornákra. Amikor közeleg az új filmem bemutatója, nem kezdem el a Twitteremen ész nélkül reklámozni, mert nem erre tartom fenn.
Szerintem ennek csak így van értelme: ha valaki tényleg szereti ezt csinálni. Könnyen felismerhetőek azok a Twitter-csatornák, amiket egy stúdió marketingesei hoztak létre azzal a felkiáltással, hogy „Twitterezni is kell!” Ezek a film premierje idején dugig vannak bejegyzésekkel, aztán eltűnnek. Pedig az ilyen csatornákat csak akkor érdemes fenntartani, ha valaki szeret ezzel bíbelődni. Semmi sem kötelező. Azt hallottam, hogy Christopher Nolannek még e-mail címe sincs. Nyilván így is lehet karriert és brandet építeni, én viszont szeretem az efféle interakciót.
Különösen azt bírom a Twitterben, hogy igazából nem lehet vele kamuzni. Látszik, ha valaki azért használja, mert tényleg élvezi. És az sem utolsó, hogy így kapcsolatba lehet lépni egyes filmkészítőkkel, például Edgar Wrighttal, akivel pont a Twitteren keresztül ismerkedtem meg. Ezek a csatornák tényleg felhasználhatóak arra, hogy a virtuális kapcsolatokat átvigyük a való élet területére is.
A digitális filmről, a 3D-ről és a film jövőjéről
Johnson nem rejti véka alá a véleményét, hogy szeret celluloidra forgatni: az operatőrével, Yedlinnel még cikket is írtak az eredeti Red One kamerával kapcsolatos problémákról.
Szerintem a celluloid biztosítja a legjobb minőséget a jelenleg rendelkezésünkre álló lehetőségek közül. Egy kicsit mindig bosszant, amikor erről nosztalgiázva beszélnek. Nyilván nagyon gyorsan fejlődik a digitális technika, az Arri vállalat Alexája is remek kamera, fantasztikus képe van. De szerintem akkor sem annyira jó, mint egy celluloidra forgatott anyag.
Persze most olyan területre tévedtünk, ami már nagyon szubjektív, mert nehéz a minőségről számokkal beszélni. Nyilván lehet méricskélni a színmélységet és más összetevőket, de végső soron úgyis a kép minősége számít. Nem a „mérhető”, számokban kifejezhető minőség a lényeg, hanem a szubjektív nézői élmény.
Egy alkalommal izgalmas posztot írtál a 3D-ről, ahol többek között azt fejtetted ki, hogy a film jövője valószínűleg a térmélység hozzáadásában rejlik, de a jelenlegi 3D-s technológia nem elég fejlett ehhez. Az aktuális időszakot a színes film megjelenéséhez és a jóval korábbi, kézzel festett képkockák korához hasonlítottad.
Abban a bejegyzésben igyekeztem úgy írni a sztereoszkopikus fényképezésről, hogy rávilágítsak a vele kapcsolatos problémákra. Sem magasztalni, sem szidni nem akartam. Nem szerettem volna amolyan megszálló hadseregként tekinteni erre a technológiára, inkább próbáltam úgy gondolni rá, mint érdekes eszközre, ami valószínűleg nem lesz velünk örökké, de valamilyen formában hatást gyakorolhat a filmkészítésre.
Mit gondolsz, fogod valaha is használni a jelenleg ismert 3D-s technológiát?
Nem. Szerintem egy 3D-s film egész egyszerűen nem mutat olyan jól, és nehéz két óráig nézni. Amúgy a fent említett posztban kifejtettem, ezért most csak utalok rá, hogy a „3D-s” megnevezéstől feláll a szőr a hátamon. Ez helyesen sztereoszkopikus. Egyébként szerintem a hagyományos fényképezés sokkal inkább 3D-s, mint a sztereoszkopikus. A hagyományos fényképezés a sztereoszkopikusnál sokkal organikusabban és pontosabban tükrözi azt, ahogyan a szemünkkel és az agyunkkal érzékeljük a valóságot.
Mi a véleményed a 48 fps-es (képkocka per másodperc) fényképezésről?
Nagyon kíváncsi vagyok rá. Attól a pillanattól fogva, hogy először hallottam róla, bennem is felmerültek azok a kételyek, amik a többségben. Steve-vel, az operatőrömmel is arról beszélgettünk, hogy egy 48 fps-es film úgy fog kinézni, mint egy angol tévésorozat, amit rosszul konvertáltak át PAL-ról. Kicsinálja a szemet. De még nem láttam ilyen filmet, nem tudok róla eleget, úgyhogy nem akarok előre ítélkezni.
Mindenesetre ott van az, hogy kicsit kényelmetlen lenne váltani, mert a szemünk már annyira hozzászokott a 24 fps-hez. Viszont az is igaz, hogy minden, ami tágítja egy médium mozgásterét, eleinte kényelmetlen, szóval majd meglátjuk.
James Cameron egy pár évvel ezelőtti interjújában azzal érvelt a 3D és a 48 fps mellett, hogy az így készült filmek jobban be tudják vonni a nézőt, mert a képi világuk sokkal közelebb áll a valósághoz.
Fene tudja, mindig előjön ez a „közelebb áll a valósághoz”-dolog. Ahogy mondtam, én még nem láttam ilyen filmet, Cameron meg igen, és hát ő James Cameron. Akárhogy is, nem akarom leszólni ezt a technológiát, értő kezekben biztosan hasznunkra válik majd, de személy szerint nem vagyok benne biztos, hogy amikor beülünk egy moziba, akkor mindenképp a valóságot akarjuk látni magunk előtt. Inkább valami szépre, valamilyen esztétikai élményre vágyunk; ezért is lehet, hogy Van Gogh festménye egy virágról sokkal jobban képes hatni az érzelmekre, mint a virágról készült fotó. Persze nem arról van szó, hogy a technológiát ne tudnánk felhasználni impresszionisztikus hatás elérésére, de nekem nem fér a fejembe, hogyan lehet az a végső cél, hogy mozifilmet nézni olyan legyen, mintha kibámulnánk az ablakon.
Mit gondolsz az internetes forgalmazásról? Ez képes érdemi változást hozni?
Fantasztikusnak tartom, hogy a filmkészítők, kivált a kisebb költségvetésű mozik alkotói, mennyit tudnak profitálni azzal, hogy ők maguk intézik a forgalmazást. Erről nincs személyes tapasztalatom, mert amikor elkészítettük a Beépülve című filmet, még nem állt rendelkezésünkre a netes forgalmazás lehetősége, ezért a hagyományosabb utat választottuk: elmentünk vele a Sundance fesztiválra, és eladtuk egy forgalmazónak. Az anyagiakról, vagyis arról, hogy mennyire éri meg így forgalmazni egy filmet, semmit sem tudok, mindenesetre nagyon hasznosnak tartom.
Nekem úgy tűnik, a netes forgalmazást mintha az alacsony költségvetésű filmeknek találták volna ki. De ez persze felveti a kalózkodás problémáját is.
A Szélhámos fivérek forgatása idején Európában éltem, és akkor értettem meg, hogy mifelénk igazából senki sem értékeli eléggé, hogy milyen szerencsések vagyunk, amiért a kalózkodás nálunk még nem terjedt el annyira, mint odaát. Belgrádban azt tapasztaltam, hogy a torrentezés abszolút hétköznapinak számít. Vagyis nem csak azok szerzik be így a filmeket, akik amúgy konyítanak valamennyire a számítógépekhez, hanem mindenki, beleértve a gyerekeket és a szülőket is. Olyan emberek is, mint az anyám.
És most nem a DVD-másolásról beszélsz…
Nem, a torrentezésről beszélek. Ez elképesztő méreteket is ölthet, Spanyolországban például nincs home video-piac, mert a kalózkodás teljesen elvette előle a teret. Nálunk is vannak vele problémák, de azért él, és itt közel sem annyira vészes a helyzet. Szerintem egyszerűen csak mázlink van, hogy nálunk a torrentezés még nem lépte át a kritikus határt, hogy már a szülők is tudják használni.
A filmipar időről időre megpróbál valahogyan fellépni a kalózkodás ellen, például az UltraViolettel, de gyakran épp ellentétes hatást érnek el.
Egy időben sokat olvastam a neten arról, hogy a következő procedúrát kell elviselned, ha meg akarsz nézni egy legálisan megvásárolt DVD-t. Kapsz nyolc előzetest, amit nem léptethetsz át, meg egy rohadt idegesítő, másfél perces animált menüt és egy plusz anyagot arról, hogy ne támogasd a kalózkodást. Ezt tehát a legálisan megvásárolt DVD-den kell végignézned. Amikor viszont letöltesz egy filmet, akkor rákattintasz, és elindul. Nem mintha ez feljogosítana a torrentezésre, de szerintem az lenne a megoldás a kalózkodás problémájára, hogy egyszerűen jobbá kéne tenni a legális változatot. Akkor az emberek fizetnének érte.
A következő kihívásról
A beszélgetés végén visszakanyarodtunk a Looperhez, és ahhoz, hogy a filmet övező felhajtás milyen elvárásokat szül.
Hiába változtak meg a körülmények, ettől még ez ugyanaz a film, amit akkor készítettünk, amikor még a kutya sem figyelt ránk, mivel függetlenül dolgoztunk. Ez a felhajtás persze kicsit ijesztő is. Nyilván előhozza a természetes idegeskedést, hogy az emberek vajon szeretni fogják-e a filmet vagy sem.
Mit gondolsz, készítesz majd valamikor stúdiófilmet?
Nagyon remélem. Szerintem baromi jó lenne.
Mi izgat benne ennyire? A nagyobb játéktér?
Igen. Tetszik az ötlet, hogy nagyobb homokozóban játszhatnék, izgalmasabb vizuális megoldásokban gondolkodhatnék, és szélesebb közönséget szólíthatnék meg. Kíváncsi lennék rá, hogy azt, amit eddig csináltunk, feljebb tudnánk-e vinni egy magasabb szintre. Nolan pontosan ezért érdekel annyira. Az Eredet tagadhatatlanul egyéni vízió, az ő saját agyszüleménye, közben meg kasszasiker. Mi persze más ligában játszunk, de jó látni, hogy igenis le lehet forgatni egy efféle filmet, és el lehet érni vele egy hihetetlenül széles közönséget. Számomra ez lesz az új, kreatív kihívás.
Az interjú az eredetileg itt olvasható szöveg szerkesztett változata.
Címkék: fordítás, Rian Johnson, sci-fi
Partnereink
Szólj hozzá!