2014/09/16
Mi meg örülünk. Csütörtökön Sráckor!
Már csak kettőt kell aludni a Sráckor hazai bemutatójáig, amit már hónapok óta remegő végtagokkal várunk, a sok kávé miatt meg még inkább remegünk, szóval nem is biztos, hogy fogunk aludni. Mindenesetre az biztos, hogy Matthew McConaughey leült beszélgetni a 12 éven át forgatott film rendezőjével, Richard Linklaterrel, akivel először az 1993-as Tökéletlen időkön dolgozott együtt.
McCONAUGHEY: Minden történetednek van személyes vonatkozása. A Sráckornál mi ez? A saját gyerekkorod ihlette?
LINKLATER: A film készítésének elején negyven felé közeledtem, már hét-nyolc éve voltam apa, és úgy éreztem, mondani szeretnék valamit a gyerekkorról. Amikor szülők leszünk, végigkövetjük a gyerekünk felcseperedését, ami nagyon érdekes élmény. Valamilyen gyerek-nézőpontú történetet kerestem, de minden, amit a saját életem kapcsán ki akartam fejezni, nagyon széttartónak tűnt, nem tudtam kiválasztani egy évet, egy pillanatot.
Aztán fejbe vágott a gondolat, hogy mi lenne, ha minden évben forgatnék egy kicsit, és végigkövetném egy család életét. Ez valahol baromi egyszerű ötlet, és baromi nehezen kivitelezhető.
McCONAUGHEY: Szóval az történt, hogy megkerested Ethan Hawke-ot meg a többieket azzal, hogy „Most forgatunk egy kicsit, aztán jövőre megint jelentkezem, és ez lesz tizenkét évig”?
LINKLATER: Mindenki ráharapott az ötletre, hogy végigkövessük, ahogy egy kisfiú szép lassan felnő. Patricia Arquette-tel korábban csak egyszer találkoztam, de egyből igent mondott. Amikor Ethannel leültem beszélgetni, ő is benne volt. Aztán elkezdtem keresni a gyerekszereplőket. Lorelei, a lányom követelte, hogy adjam neki az egyik szerepet. Úgyhogy előállt az a luxus helyzet, hogy minden évben együtt lóghattam egy kicsit vele és a fiút játszó Ellarral, megnéztem, hol tartanak éppen az életükben, és gondolkodtam, mit tudnék ebből belevenni a filmbe. Loreleiből aztán morcos kamasz lett, aki nem akarta tovább csinálni.
McCONAUGHEY: [nevet] Emlékszem, mesélted, hogy azt mondta: „Írj ki ebből. Végeztem.”
LINKLATER: Olyan volt, mint egy sorozatszínész, akinek elege lesz, és megkérdezi: „Most már kinyírnátok a szereplőmet?” [nevet] Ez azért kicsit drámai lett volna ehhez a filmhez.
McCONAUGHEY: Azt mondtad, nem tudtál kiválasztani egy bizonyos pillanatot, és ez a film nem is konkrét pillanatokról szól – az egyik fejezet jelzés nélkül folyik át a következőbe. Sőt, még csak nem is tagoltad a filmet fejezetekre, a főhős életkora alapján. A néző vakarhatja a fejét, hogy „Egy pillanat, most két évvel idősebbnek tűnik. Teljesen más a haja.” Nem írod ki, hogy eltelt x év.
LINKLATER: Azt akartam, hogy olyan legyen a film, mint az élet: a jelenetek egymásba folynak, akár az emlékek.
Néha az élet nagy pillanatait is úgy élem meg, hogy arra gondolok, mindez egy nap a múlt része lesz, egy emlék. Semmiképp sem akartam évszám-kiírásokkal vagy hasonlókkal jelezni a váltásokat. Mindenesetre nagyrészt évente három napot forgattunk.
McCONAUGHEY: A filmbeli, „benne élni a pillanatban” gondolatok kapcsán az jutott eszembe, hogy elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nagyon sok benne van a Sráckorban a te személyes világlátásodból.
LINKLATER: Szerintem a tiédből is: te azon kevés ismerősöm egyike vagy, aki mindig nagyon jelen tud lenni. Színészként és a hétköznapi életben is. Amúgy mindenki arra törekszik, hogy kiélvezze a pillanatot, hogy megélje a jelent, de persze pont ez a legnehezebb. Vagy az ismeretlen jövő van előttünk, vagy kicsit lemaradunk a múltban, ami meg egyre távolibb. Hogyan éljünk a jelenben? Egyébként ha választani kéne kelet és nyugat között, azt mondanám, nekem inkább keleties a világlátásom, talán valamelyest buddhista érzetű, bár konkrét intézményhez vagy felekezethez nem kötődöm.
McCONAUGHEY: Sokan félreértjük az élet átmeneti természetét, és fatalistán gondolkodunk. Nem vigyázunk a tulajdonainkra, mert úgy állunk hozzá: „Mit számít?”
LINKLATER: Pedig minden számít. Szerintem azért vagyunk itt, hogy megpróbáljuk kihozni a legtöbbet magunkból, a képességeinkből. Megint előjön egy zen gondolat, hogy nem kötődhetünk túlságosan az eredményeinkhez – például te se ahhoz, hogy megnyerted a legjobb színésznek járó Oscart. Akár megtapsolnak, akár szarral dobálnak minket [nevet], elég hasonló hozzáállást kell felvennünk, különben nagyon egészségtelen helyzetbe kerülünk, és sebezhetőek leszünk.
McCONAUGHEY: Abszolút egyetértek veled. Az Oscar-előtti három hónap kész kampányolás volt, igazi verseny, és én azt mondtam: „Oké, beszállok, nézzük meg, miről szól ez a játék.” De az elmúlt négy év során az életemben és a munkámban inkább folyamat-orientált voltam, nem gondoltam az eredményre, nem is foglalkoztam vele. Nem meglepő módon az életemben és a munkámban is boldogabb lettem. De visszatérve rád, korábban beszélgettünk az adottságokról, a tehetségről. Szerinted az elég a sikerhez, ha valakinek van egy álma, és keményen dolgozik érte?
LINKLATER: Semmiképp. A sport területén ezt különösen sokszor látjuk: rengeteg gyerek megszakad, mégsem tud elérni egy bizonyos szintet. A sportban minden az adottságról szól. Ha valaki gyorsabban fut le 100 métert a többieknél, akkor ő a jobb, ez evidens. Más területeken viszont már nem ennyire egyértelmű, néha szubjektívebb a megítélés. Lehet, hogy valaki más tempóban fejlődik, mint a többiek. Ez szerintem rejtélyes, de nagyon érdekel. Én mindig is tudtam, hogy filmezni fogok, ha nem író-rendező leszek, akkor színházban, a forgalmazás vagy a kritikaírás területén fogok dolgozni. Iszonyú szenvedélyes voltam.
McCONAUGHEY: A közös munkáink során észrevettem rajtad, hogy soha semmire nem mondasz nemet. Teljes kreatív szabadságot adsz, legalábbis a színészeknek biztosan. Másfelől meg a tökéletességre törekszel, és szereted betartani a játékszabályokat. Mindig is lenyűgözött, hogy megvan benned egyrészt a művészek szabadságszeretete és az atléták szigora.
LINKLATER: Igen, ebben van valami. A Sráckor például messze nem egy szabadon csapongó, improvizatív film. Már a forgatás kezdetekor tudtam, mi lesz az utolsó beállítás. A film nagyon is strukturált.
Hiszek a tiszta történetmesélésben. Hiszek abban, hogy meg kell próbálnunk kifejezni, ami bennünk van, még akkor is, ha ez csak egy érzés, ami nem pontosan leírható, mert még ha a néző sem tudja leírni, talán ő is érezni fogja. Ha van a filmünknek egy fix szerkezete, akkor tudjuk, hogy mit nem csinálunk. [nevet] Hogy mit kerülünk el. Hogy milyen alakításokat, milyen drámai pillanatokat, milyen képeket nem veszünk bele a filmbe.
McCONAUGHEY: Az életem során sokszor, talán legtöbbször pont azzal raktam magam helyre, hogy ezzel az „eltolás”-módszerrel álltam hozzá az adott helyzethez. Megfogalmaztam magamnak, hol és mi nem akarok lenni.
LINKLATER: Fiatalkoromban nem tudtam, mihez akarok később kezdeni, csak azt tudtam, mihez nem. Valahol ezért vonzott annyira a filmezés, mert pont azok a filmek motiváltak, amik szerintem nem működtek, amiket nem szerettem. A saját érzékenységemet a tagadáson keresztül fogalmaztam meg magamnak.
McCONAUGHEY: A Sráckort nézve sokáig volt bennem egyfajta feszültség, hogy most valami drámai, tragikus fog történni. De aztán mindig emlékeztettem magam, hogy egy Linklater-filmet nézek, nálad ilyesmik nincsenek. Te valamiféle ártatlansággal, áhítattal nézel a hétköznapi eseményekre. Nem azt mondod, hogy minden pillanat fontos, hanem talán azt, hogy ezek együtt nyerik el a jelentőségüket.
LINKLATER: Így van. Emlékezz vissza, a Tökéletlen időknél hol a karambol? Hol a kamaszterhesség? Hihetetlen, hogy sikerült leforgatnunk azt a filmet. Szóval, amikor visszagondolunk az életünkre, mindig az apró dolgokra emlékszünk. Abban bízom, hogy a sok kis esemény a Sráckorban összeadódik és kiad valamit, egy érzést, egy élményt, és valahogy tükrözi az élet hullámzását. Soha nem voltam igazán cselekmény-párti. A cselekmény mesterséges.
(fordította és szerkesztette: R. G.)
(A szöveg az alábbi interjú rövidített változata.)
Címkék: fordítás, Linklater, szerzőiség
Partnereink
A hónap filmjét egy különleges interjúval köszöntjük! http://t.co/CeywYGlqjF