magazin

Nick Roddick: Világvége – Első felvonás (fordította: Kovács Kata)

Kovács Kata

2010/03/29

A hollywoodi stúdiórendszer egy kátrányba ragadt dinoszauruszra emlékeztet. A terjesztési hálózat irányítása lassan, de biztosan kicsúszik a régi stúdiók kezéből.

Ahogy 2009-ben rövidültek a nappalok, a prognózis is egyre zordabb lett: a sztárrendszer roskadozik (kivéve Sandra Bullockot, ami már önmagában is ezt jelenti), a stúdiók, ha nem is múltak még ki, haldokolnak. Hollywood szaporábban váltogatja le a vezetőket, mint egy Tiger Woods életrajzi film.

Szeptember végén Marc Shmuger és David Linde, a Universal elnökei jól látták a helyzetet, amikor büszkén jelentették ki, ma már „a brandek az igazi sztárok” – Hannah McGill egyébként nagyjából ugyanezt mondta a Sight & Sound előző számában – október ötödikén mégis leváltották őket. Néhány nappal korábban pedig a Disney mondott búcsút Dick Cook stúdióelnöknek, aki olyan régen (pontosan harmincnyolc éve) volt a Mikiegérháznál, hogy szinte ugyanannyira intézménnyé vált már, mint maga a rajzfilmfigura. Mindeközben az MGM csődközeli állapotba került, és talán már meg sem éri, hogy a The Hobbit című film a megmentésére siethessen. Nyilvánvaló, hogy valami elkezdett rohadni Hollywoodban. De micsoda?

A válasz: a rendszer egésze. Ezért ilyen akkut a pánik. A hollywoodi üzleti modell nem működőképes, ennek egyértelmű bizonyítéka, hogy a filmipar jelenleg átlag 2,6 százalékos anyagi megtérüléssel dolgozik, jóval a Wall Street életképességi határértéke alatt. A korábbi krízisekre a filmipar először mindig úgy reagált, hogy struccpolitikát folytatva az új találmányokra – a hangos és a színes filmre, a szélesvászonra, a tévére és a VHS-re – mutogatott, aztán kiötlött valamilyen stratégiát, és behozta a lépéshátrányt. Az amerikai szórakoztatóiparba fektetett vagyonokat figyelembe véve nem is nagyon volt más választása.

Ez alkalommal azonban, a „digitális” varázsszóval szemben Hollywood tehetetlennek tűnik. A digitális technológia mindenhova elér, felhasználóbarát és megkerülhetetlen. Úgy is mondhatjuk, borsószem a derékaljak alatt Hollywood százéves üzleti elképzeléseinek ágyában.

Hajlamosak vagyunk „a stúdiórendszer” alatt a Paramount kapuit, a Warner Brothers víztornyait, a filmgyártás egész iparszerű infrastruktúráját érteni. Ám a stúdiórendszer elsősorban integrált üzleti modell, amin keresztül a vállalatok nemcsak a gyártást tartják kézben, de azt is, ahogyan a termékek kikerülnek a világba. Ez a „függőleges integrálás” elve, amit egészen a Paramount 1948-as monopolellenes intézkedéseiig követtek a stúdiók, amikor is a mozihálózatok eladására kötelezték őket. Időbe telt, hogy ezután magukhoz térjenek, de aztán a mozik helyett a terjesztésre kezdtek koncentrálni, és a korábbinál is nagyobb hatalomra tettek szert. Ez a néhány stúdió uralta az egész világot, még akkor is, ha akadt köztük, aki nem tudta teljesen kézbe venni az irányítást. Legalább olyan agresszíven szabályozták, miből mennyi jöhet be az országba, mint a Gazprom a belorusz gázt.

A digitális forradalom ennek a modellnek a lényegét veszélyezteti – nem annyira a gyártást vagy a terjesztést, nem is csak azt, hogy a sarki moziban milyen géppel vetítenek, hanem mindezek kölcsönhatását. Ezen alapul ugyanis a stúdiórendszer: a gyártás, terjesztés és bemutatás folyamatát szigorúan ellenőrző, belső visszacsatolású rendszeren. A digitális technológia azonban egy olyan világgal kecsegtet – és egyben egy olyan világra is épül –, ahol a fogyasztónak igényei vannak, a gyártó pedig kielégíti ezeket. Tehát a mostani rendszer működésképtelen, de legalábbis a feje tetejére állt.

Természetesen ez nem fogyasztói forradalmat jelent – csupán más játékosok fogják irányítani a folyamatot, és valószínűleg ők már nem a „régi” Hollywood emberei lesznek. A régi rendszer piacérzékenysége nélkül a hollywoodi stúdiórendszer jelenleg olyan, mint egy kátránygödörbe ragadt dinoszaurusz. Az integrációtól függ minden; terjesztési hálózat nélkül a gyártás egésze sem tud megfelelően működni. A hálózat irányítása lassan, de biztosan kicsúszik a régi stúdiók kezéből, hiszen mára a többségük meglehetősen összezsugorodott, és a konglomerátum kevés profitot termelő szegmensei is máshol keresnek pénzt, tehát nincsenek különösebben elkötelezve a filmiparnak. Hollywood jövője – és így a mozi ma ismert működéséé is – végül azon múlik majd, hogy kinél van a pénz. Ahogyan D’Angelo Barksdale mondja a Drót egyik epizódjában (arról, hogy kinek jár a Chicken McNuggets feltalálói címe): „Nem az a lényeg, hogy kié a jog, hanem hogy kié a pénz”. Mindig ez a lényeg.

A fordítás alapja: Nick Roddick: End of the world – part one. Sight & Sound, 2010. no.3. pp.17.
Fordította: Kovács Kata
A szöveget a kiadó engedélyével közöljük.

Címkék:



1 KOMMENT.

  1. annaida szerint:

    ezek a képek botrányosak. :D

Szólj hozzá!

[spoiler title="Nézz bele!" open="0" style="1"] Téma: Trashfilm Jeffrey Sconce: Az akadémia „beszennyezése” Sepsi László: A szörnyeteg jele – Trash, tévé, evolúció „A minőség szubjektív dolog” – Interjú David Latt-tel Alföldi Nóra: Trashformers – A kortárs blockbuster és a szenny Nemes Z. Márió: Kínzás mint képalkotás – A torture porn esztétikái Csiger Ádám: Szemét a Nap mögött – A japán trashfilm útja Parragh Ádám: Dühöngő firka – Körvonalazható trashettanulmányok Állókép Győrffy László: Privát biológia Dömsödi Zsolt: Trash-Pöröly Varió Huber Zoltán: A magányos hős újabb eljövetele Orosz Anna Ida: Vakrajz Lichter Péter – Pálos Máté: Szemorgona [/spoiler]

INTERJÚ

ESSZÉ

INTERJÚ

INTERJÚ

INTERJÚ

INTERJÚ

INTERJÚ

INTERJÚ

INTERJÚ

INTERJÚ

INTERJÚ

OFF SCREEN

INTERJÚ, Jegyzet

INTERJÚ

HÍREK, INTERJÚ, KOREAI EXPEDÍCIÓ

INTERJÚ

INTERJÚ

INTERJÚ

OFF SCREEN

OFF SCREEN

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu