Miközben filmjeiből rendszerint hiányoznak a cinkos félmosollyal kirakott idézőjelek és ezáltal a jellegzetes posztmodern önirónia – még akkor is, amikor konkrét műfajdekonstrukcióról van szó, mint a Veszett esetében – Cronenberg mégis megtalálta a módját, hogy folyamatosan reflektáljon a körülötte kialakult kultuszra, s úgy tegyen önirónikus gesztusokat, hogy közben saját műveinek szövegét nem roncsolja. Míg Hitchcock, rájátszva saját sztárstátuszára, a húszas évek végétől szinte minden saját rendezésében feltűnt vagy ahogy Stephen King is folyton a készülő adaptációk forgatásán lébecol, addig Cronenberg csupán négyszer állt saját kamerája elé: A Légy sokat idézett szülés-jelenetében, a Két test, egy lélekben, a Karambolban (ahol csak a hangját hallhattuk), és legutóbb a To Each His Own Cinema vallomásos rövidfilmjében.

…miként cameói bizonyítják, Cronenberg esetében nem a humor és az önirónia hiányáról van szó, csupán arról, hogy a szerző következetesen védi saját munkáinak koherenciáját…

Ám az ad hoc jellegű öncameókon túl a hatvanas évek legvégén indult rendező, elsősorban imázsalakítás céljából, rendre feltűnik kollégáinak munkáiban, s legyen szó sajátos hangú kanadai alkotók vízióiról (Blood & Donuts, Last Night), össznépi bohóckodásról amerikai színekben (Bele az éjszakába, Lökött bagázs), vagy a horror-rajongók felé tett gesztusokról (Az éjszaka szülöttei, Jason X), minden megjelenésével elsősorban saját kult-státuszát teszi idézőjelbe.

Szerepválasztásai jól körülhatárolható halmazból kerülnek ki: alakítson bár pszichopata pszichológust (Az éjszaka szülöttei), gengsztervezért (Blood & Donuts), papot (Feltámadás), esetleg tudóst (Jason X) vagy a főhősök főnökét (Bele az éjszakába), a filmbeli Cronenberg-alakok minden esetben – nem egyszer társadalmi státuszuknak köszönhetően – kívülálló, elidegenedett figurák. Míg első efféle megjelenésében, a Lidérces órák párdarabjának is tekinthető Bele az éjszakába esetében villanásnyi feltűnése elsikkadt John Landis és Roger Vadim komédiázásának árnyékában, az öt évvel későbbi, Clive Barker rendezte Az éjszaka szülötteiben már antagonista-szerepben tündököl: késekkel felfegyverzett, maszkos sorozatgyilkosa betegebb és romlottabb volt a jellemzően barkeres freakshow – lásd még: Hellraiser – bármely másik monstrumánál (pedig akadt belőlük pár). A gesztus üzenete egyértelmű: Cronenberg magasan a nyugati horror-ipar főszereplői fölött tornyosul. Mindennek tükrében sajátos geg, hogy egy évtizeddel később egy nála is erélyesebb maszkos sorozatgyilkos zárja rövidre kurta vendégszereplését a Péntek 13-sorozat sci-fi köntösbe öltöztetett tizedik epizódjában.

Cameói a kilencvenes évek derekán már a horrortól való elfordulását jelezték, eközben előrevetítve a rendező tíz évvel későbbi gengszterfilmjeit. A Gus Van Sant rendezte Majd’ megdöglik érte alig pár perces jelenetében olasz bérgyilkost alakít; a Blood & Donuts piti bűnözőinek fejeként – újra antagonista-szerepben – egy bowlingteremben tart előadást a jelentős emberek a világon hagyott nyomáról. Az Esküdt ellenségben egy maffiózó partiján tűnik fel, immár rendezőként: rövid párbeszédük alatt filmszerepet ajánl a bűnözőnek, mintegy költői jóslatként előreutalva a később Viggo Mortensennel forgatott bűnfilmekre. De a gengszterként történő önmegfogalmazás egyértelműen illeszkedik a filmművészet egyéb trendjeibe is: ahogy a korai Coppola, Guy Ritchie vagy éppen a Hollywooddal a Fivérben kokettáló Kitano Takesi esetében a bűnöző-hősök tekinthetőek egyfajta szerzői alteregónak, úgy Cronenberg bűnöző-szerepei is konkrét reflexiók a rendező státuszára.
Cronenberg talán legjelentősebb – de mindenképpen a legemlékezetesebb – filmszerepe a Don McKellar rendezte Last Nightban látható: az emberiség utolsó éjszakáját egy altmani tablóban elmesélő drámában Cronenberg egy jellemzően merev ügyfélszolgálatost alakít, aki utolsó délutánját is a munkahelyén tölti. A színészként is ismert McKellar – ő játssza például Jevgenyij Nurish-t az eXistenZben – filmje Cronenberg szövegével indul, ahogyan az telefonon keresztül biztosítja az általa képviselt gázszolgáltató ügyfeleit a szolgáltatás zavartalanságáról. E motívum – Cronenbergnek csak a hangját halljuk – egyértelmű utalás a Karambol már hivatkozott jelenetére, és a Last Night a későbbiekben rájátszik a két évvel korábban készült Ballard-adaptációra. A filmek közti kapcsolatot nem csupán a mindkettőre jellemző apokaliptikus hangulat erősíti: az egyik jelenetben Cronenberg filmbeli felesége és egy másik férfi egy autóban próbálnak – meglehetősen gépies – szexuális kapcsolatot létesíteni, miközben a jelenet lassan átalakul valamiféle gúnyos Karambol-paródiává.

Vendégszereplései az egyik legnagyobb Cronenberggel kapcsolatos közhelyet zárják rövidre, miszerint a kanadai rendezőnek nincs humora: ezzel szemben, miként cameói bizonyítják, Cronenberg esetében nem a humor és az önirónia hiányáról van szó, csupán arról, hogy a szerző következetesen védi saját munkáinak koherenciáját – azaz nem hagyja, hogy egy-egy efféle geg szétforgácsolja filmjeinek atmoszféráját. Ehelyett ezt – életrevaló parazitaként –mások életműveiben teszi meg, eleget téve ezzel a sztárművészekkel kapcsolatos posztmodern elvárásoknak (lásd még Tarantino színészi jelenétét), de megóvva az imázs veszélyeitől édesgyermekeit – magukat a filmeket.