Dyga Zsombor legújabb nagyjátékfilmje nem csak a rendező pályájának, de a magyar film elmúlt évtizedének is sajátos fejleménye. Egyrészt Dyga korábbi tempós vígjátékai (Tesó, Kész cirkusz) után stílust és műfajt váltott, másrészt kevés magyar kamaradráma készült az elmúlt években, amelynek bemutatását ekkora várakozás előzte volna meg, és amelyet ilyen szeretettel fogadott volna nemcsak a közönség, de a kritika is. Az elmúlt években Magyarországon mind a zárt szituációs melodráma, mind pedig az úgynevezett high concept film, ha nem is előzmények nélküli, de legalábbis nem túlságosan divatos, utolsó kiemelkedő példájuk Sas Tamás 2002-es Szerelemtől sújtva című alkotása. Közhelynek számít, hogy az ezen filmtípusokkal szerencsét próbáló rendezők alacsony költségvetéssel, ám annál nagyobb sikerrel kerülhetnek ki a vállalkozásból, ha van egy jó alapötletük, de az is, hogy nehezen találunk a magyar zsánerpalettán a zárt szituációs melodrámánál is kevesebb nézőt vonzó műfajt. Dyga Zsombor háromszereplős, saját forgatókönyvből készített, monokróm színekbe bújtatott kamaradrámája viszont vizuálisan, a történet- és a színészvezetés szempontjából is ékes bizonyítéka annak, hogy ez a fajta filmkészítés még hazánkban sincs halálra ítélve.

A Köntörfalak egy félresikerült randevú záróakkordjaival indul: az ügyetlen, mackós férfi (az Elek Ferenc által megformált Zoltán) az étterem mosdója előtt a gyerekeit őrző bébiszitterrel telefonál éppen, miközben a magabiztos és a meglehetősen jó csaj randipartner, Eszti (Tompos Kátya) az asztalnál szintén a telefonján pötyög és türelmetlenül várja a hazaindulást. Úgy tűnik, kettőjük közös történetének épp a legvégén indul a film, hiszen a szereplők nyilvánvalóan egyetértenek abban, hogy minél előbb válnak el útjaik, annál jobb. Végül mégis a lány testvérének lakásán kötnek ki, ahol a korántsem szokványos randit egy még kevésbé szokványos, duplacsavaros második felvonás követi, köszönhetően többek között egy szívdesszertnek, két összenőtt lábujjnak, egy sonkás-banános turmixot kotyvasztó, neurotikus, meleg bátynak, két pókerpartinak, egy ezer éves névjegynek és nem utolsósorban néhány súlyos, múltbéli titoknak.

A film sikerét nagymértékben szavatolja a kiforrott színészi munka. Tompos Kátya, valamint a 41. Magyar Filmszemle legjobb férfi főszereplőnek járó díját a filmért bezsebelő Elek Ferenc bizonyára a forgatást megelőző hosszú próbafolyamatnak köszönhetően vannak ennyire otthon szerepükben. Volt idejük feltérképezni és alakítani a karaktereket, hiszen a film néhány korai képsora már 2006-ban elkészült.

A harmadik szereplő, a bátyot alakító Rába Roland alakítása a legkevésbé kimunkált, mégis az ő fesztelen, könnyed, szinte improvizatív játéka hat a legüdítőbben. Éppen ez utóbbi, az improvizációs jelleg és a színészek bizonyos fokú szabadon engedése az egyetlen, ami hiányolható a film színészvezetéséből. Mindhárom karakter kiforrott, a színészek magabiztosak a rájuk bízott szerepben, ám a precízen megírt és elmondott dialógusoknak helyenként jót tenne pár spontán, rögtönzött megnyilvánulás.

A színészi játék mellett a film másik erénye a pontosan felépített forgatókönyv. A szinte sallangmentes történet végig feszesen, célirányosan halad előre, még ha olyan apró kérdésekre végül nem is mindig ad választ, mint hogy mit keresett a képben Gábor haverja a gennyes sebével. A kisebb és a nagyobb csavarok óramű pontossággal érkeznek, miközben a dramaturgia egyik legfontosabb mozgatórugója éppen a köntörfalazás, vagyis a szereplők időhúzása, hezitálása. A történet elején és végén a lakáson kívüli jelenetek körülbelül negyedórás etapjai szépen keretezik és egyensúlyban tartják a narratívát, miközben fel is szabadítják a zárt tér és a drámai feszültség szorításából. A forgatókönyv precíz felépítését kiegészítik a visszafogott képi megoldások, valamint a Marosi Gábor operatőr és Hujber Balázs díszlettervező keze nyomán létrejött, pontosan komponált, szürkés-barnás képi világ, amit a loft tágas terében rafináltan elhelyezett fényforrások tesznek vizuálisan izgalmassá.

A film precíz dialógusai összesimulnak a karakterekkel, a színészek a drámai pillanatokban is nagyrészt hitelesen mondanak még olyan helyzetidegen indulatszavakat is, mint a szutyok vagy a mocsok. Dyga Richard Linklater (Before Sunrise, Before Sunset) Visszajátszás című alkotását említi a Köntörfalak egyik inspirációjaként, amivel rávilágít arra a sajnálatos problémára, hogy filmjében a dialógusok színvonala messze nem éri el Linklater figuráinak sziporkázó, életszerű párbeszédeiét. A szövegekben néhol finom humor bukkan fel, mégis sok esetben híján vannak a könnyedségnek és a szellemességnek. Az egyik kirívó példa éppen a címre is utaló, Elek Ferenc szájába adott, bájosnak szánt szellemeskedés, miszerint az emberek gyakran használnak olyan szavakat, − mint a szószátyár vagy a fabatka, − melyeknek valójában semmi jelentése.

De a köntörfalazásnak a fent említetteken túl vannak más jelentésrétegei is a filmben. A szó egyrészt utal a szereplők viselkedésére, másrészt pedig jelöli azt, ahogyan a film a nézőt informálja Zoltán viselkedésével kapcsolatban. A Köntörfalak ugyanis mindvégig bizonytalanságban tart afelől, hogy a férfi az egész estét pontosan eltervelte és tökéletesen megkoreografálta-e, vagy ő is csak sodródik az eseményekkel, és ha már egyszer ott van, fényt akar deríteni az igazságra. Mindkét feltevést csak apró mozzanatok támasztják alá: előbbit, hogy előhúzza pénztárcájából a gyanakvását egykor elindító névjegykártyát; utóbbit, hogy Eszti egyszer sem vonja kérdőre, hogy csak a bátyja miatt vacsorázott-e vele. A titkok szinte spontán kerülnek napvilágra, a szereplők alig provokálják a nagy szembesítést. Számtalan jel van elszórva a filmben, melyek vagy ezt, vagy azt a feltevést igazolhatják, ám végül nyitva marad a kérdés. A helyzet kulcsa Zoli figurájában, pontosabban Elek Ferenc alakításában van, aki mindvégig huncut sokatmondással figyel a háttérben, illetve lép elő onnan, ám mialatt csetlő-botló lúzerből a melodráma morális győztesévé alakul át, egyszer sem árulja el, ő mozgatja-e a szálakat. Nem csak a két férfi, de maga a film is köntörfalazik; soha nem derül ki a teljes igazság a kulcsszereplővel kapcsolatban, és éppen ez a rejtett kétértelműség teszi a Köntörfalakat izgalmasabbá egy korrektül megírt és megrendezett kamaradrámánál.