Az internet hétköznapi gyakorlatba való beépülésével az erotikus és pornográf vizuális tartalmak minden eddiginél könnyebben elérhetővé váltak az egyéni felhasználó számára. Egyfelől tehát a pornográfia az internetes videómegosztókon keresztül a tömegkultúra részévé vált, másfelől az utóbbi évek művészfilm-termésében is feltűnően központi motívumként szerepel – elég csak Catherine Breillat munkásságára, Michael Winterbottom 9 dal című filmjére, vagy akár Lars von Trier Antikrisztusára gondolnunk. A Prizma harmadik számának koncepciója mögött az a felismerés áll, hogy a magyar filmes szaksajtó a fenti jelenségekkel méltatlanul csekély mértékben foglalkozik, és ezért hazánkban nem indult meg a pornográf mozgóképpel kapcsolatos filmelméleti és filmesztétikai kérdések feldolgozása.

Felettébb kínos, ha az ember már fél órája birkózik az adott filmmel, de még mindig nem képes eldönteni, hogy mit is kéne kihámoznia a képsorokat belengő cikornyás többszólamúságból. A horrorfronton (meg úgy általában is) másodfilmes Fabrice Du Welz Vinyanjával is ez a helyzet: egy szégyentelen műfaji eklektikába fojtott, önmagát intelligensnek álcázó darabbal állunk szemben, amely fenemód érzéketlenül és kirívóan kuncsorog aszája szegletében zavartan mosolygó néző kegyeiért. Persze európai horrorfilmről van szó (ráadásul esetünkben többszörös koprodukcióról), így talán az alaptörténet ismeretében joggal várunk  intellektuális stílussal bemázolt, provokatív vizualitású, erőteljes feszültség-ökonómiával gazdálkodó zsánermixtúrát. Rövidesen azonban világossá válik, hogy a lelkes rendező  a különböző műfajok hatáselemeit nem képes szerves egésszé összegyúrni.

Sarah Johnsen norvég író-rendező második nagyjátékfilmjéről  témájának összképe vagy akár bármely mozaikdarabja alapján  megállapítható, hogy a kés élén táncol: a háborúból visszatérő, lelkileg megtört fiatal katona; az egymástól kisgyermekkorukban elválasztott, felnőttkorukban egy fénykép-amulett révén újra egymásra találó testvérek; a saját lelki börtönükbe zárt férfiakat a szerelem erejével megváltó nők sztorivonalai, egyáltalán a messzemenőkig érintetlenül, dekonstruálatlanul hagyott romantikus szerelem motívumai olyan közelségbe vonják a filmet a giccsel, hogy kész csoda, hogy az az esztétika fekete lyukaként nem szippantja teljesen magába. A manírtalan színészi játékok, a szinte folyamatosan feszes dramaturgia és néhány bájos poén azonban megmenti a filmet attól, hogy az a fajta melodráma legyen, mely pszichés és szociális irrealisztikussága révén meggátolja az azonosulást és az érzelmi bevonódást, egyidejű intellektuális lapossága révén pedig végképp élvezhetetlenné teszi magát. Végeredményben a Nagykutya intenzív (és felvállalt) melodramatikussága, és az emberiségbe nagy elánnal vetett hite ellenére élvezhető film, ami az infantilizmus és az emberi gyengeségek játékos-humoros megjelenítésének köszönhető.

A Mozinet felajánlásából öt darab, két személyre szóló jegyet sorsolunk ki az Oscar-díjra jelölt Revans című film premier előtti vetítésére, mely 2010. április 28-án, 19:00-tól kerül megrendezésre a Csepel Cinemában.

Kérdés: ki volt az azonos című Tony Scott-film főszereplője?

1. Denzel Washington

2. Kevin Costner

3. Mickey Rourke

A válaszokat április 27-ig várjuk a prizma.folyoirat@gmail.com emailcímre.
Götz Spielmann filmjéről lásd lentebb.

Van a Sight & Soundnak akkora szava, hogy megbuktasson vagy sikerre vigyen egy filmet?

Abszolút nincs. A Sight & Soundnak nincs ekkora szava. Még Londonban sem, ahol pedig azért befolyásosak vagyunk, egy olyan lap, mint a The Guardian vagy a Time Out – bár tény, hogy a Time Out olvasottsága csökken – sokkal nagyobb hatást gyakorol, mint mi. Ha a Guardian kritikusa szeret valamit, a legtöbben elmennek megnézni, és ha nem szereti, akkor az a film halott. A mi hatásunk sokkal kontextuálisabb, mélyebb, abban az értelemben, hogy nem azonnali. Inkább a többi kritikusra vagyunk hatással.

Nagyjából a tavalyi Sundance Filmfesztivál óta lehetett tudni, hogy Lone Scherfig Egy lányról című romantikus kamaszfilmje keresztül-kasul megjárja az aktuális díjszezont, körbehordozták a Berlinalén is, az Oscar-gálán aztán az alkotógárda hiába örülhetett bizakodón két jelölésének: a veretes európai függetlenfilmnek nem osztottak lapot Hollywood ítélőbírái. Amerika talán azért maradt kissé közömbös, mert a dán Scherfig fikarcnyit sem módosította elbeszélői stílusát, házi tematikáját: most is ugyanazokat a taktusokat ütögeti, amiket a Dogma-mozgalom viharában fogant Olasz nyelv kezdőknek és az elevenebb, kevésbé egységes stílusú Wilbur öngyilkos akar lenni esetében kidolgozott.

A távol-keleti filmek egyik bája az ötletek csaknem korlátlan szabadsággal való összekeverésében és felhasználásában rejlik. A műfaji ötvözetek alapanyagai gyakran olyan távoliak és összeegyeztethetetlenek első látásra, akár a távol-keleti konyha európai mércével bizarr fogásai.

A Budapest című brazil-magyar koprodukció Chico Buarque azonos című regényéből Walter Carvalho, a Központi pályaudvar, a Senkiföldjén és a Carandiru – A börtönlázadás című filmek operatőre rendezésében készült. Sárgába és szépiába bújtatott, virtuóz vizuális megoldásokkal dolgozó munkája magán viseli egy kiforrott látásmódú operatőr (a rendező fia, Lula Carvalho) és egy zöldfülű elsőfilmes rendező keze nyomát, egyben ékes bizonyítéka, hogy nemcsak a magyar filmtermésből hiányoznak az ütős melodrámák.

A disztópiákban uralmon lévő diktatórikus hatalmi rendszerek korlátozó intézkedései közül a legrémisztőbb az emberi elmébe való beférkőzésre irányuló törekvés. A gondolati szabadság utolsó védőbástyáját jelentő „néhány köbcentiméteres terület” (Orwell) bevétele az egyéniség megsemmisítését célzó hadművelet végső fázisa, és bár a Metropiában megjelenő nagyhatalmú társaság nem ezt kívánja elvégezni, az általa alkalmazott megfigyelői módszerrel a tökéletes hatalomátvétel leglényegesebb lépését valósítják meg.

Ha kapcsolatközi főbűnök mozgóképre álmodásáról van szó, a svéd vásznak egyik legelőkelőbb helyet elfoglaló és legkedveltebb árnyalatának a házasságtörés tematikája tekinthető. A kapcsolati válságok feldolgozásának jelensége szinte nemzeti hagyományként értékelhető, amelynek ápolása többek között olyan zseniális alkotók missziójává vált, mint Ingmar Bergman, akinek nyomdokain lépkedve az utódok sem hagyják veszni a régi jó szokásokat – erre ékes bizonyítékként szolgál például Simon Staho 2008-as Jelenetek két házasságból című alkotása. Műfajválasztás tekintetében a témához természetesen nem feltétlenül a gyászruha a kötelező viselet: a dráma némi humorral is vegyíthető, valamint az abszurd is tökéletes kiegészítőként szolgálhat. Ezt az irányt célozza meg Jörgen Bergmark fesztivál díjnyertes – papírforma szerint – vígjátéki köntösbe öltöztetett munkája, az Ésszerű megoldás.