2011/03/04
Az Oscar-győzelmet besöprő Az elveszett dolog (The Lost Thing) több olyan vonással is rendelkezik, ami igencsak esélyessé tette az aranyszobrocska megszerzésére. Az animáció képi világa ötletes és friss, annak ellenére, hogy nem használ 3D-s technikát; a sztori pedig kellemesen melankolikus, és bárki számára megfejthető elgondolkodtató tartalommal bír, amely bájosan közvetíti társadalmi üzenetét, éppen csak annyira kritikusan, hogy émelygés nélkül érezzük rosszul magunkat. Ahogyan a két éve díjazott Kis kockák háza megtekintése után bizonyára megnőtt azoknak a száma, akik hirtelen késztetést éreztek, hogy felhívják a nagymamájukat, Az elveszett dolog megnézése után sokan fogják előtúrni gyerekkori játékmackójukat, hogy felidézzék valaha volt bensőséges kapcsolatukat átlelkesített tárgyaik iránt.
Shaun Tan, ausztrál grafikus saját képeskönyvét adaptálta mozgóképre Andrew Ruhemann társrendezőjeként. A CGI animációval készült felület érdekessége a rajzfilm keretéül szolgáló, a steampunk formavilágra emlékeztető jegyzetfüzet, amelyen a képek időközönként képregénykockákba szorult animációként követik egymást. A grafikai leleményességen túl a történet szinte banális; az elveszett dolog ötlete valójában csak egy változata az amerikai családi filmekből unásig ismert toposznak, az elhagyott képzeletbeli barátnak.
Ahogyan a képzelt barátokat is csak a gyerekek, illetve a gyermeki gondolkodásra képes felnőttek láthatják, az elveszett dolog is csak a főhős számára olyan egyértelműen nagy és piros; a többiek narrátorunk szerint bizonyára más dolgokkal van elfoglalva, számukra a tárgy nem létezik. Szintén képzeletbeli barátot sejtet a masina kialakításának céltalan és infantilis kaotikussága; a szerkezet leginkább egy háztáji polip, egy tarisznyarák és egy gőzhajtású gép bizarr kereszteződése, apró csengettyűkkel mellső ollói hajlatában. Az elhagyott képzeletbeli barát legtöbbször a gyermeki naivitás végleges elvesztésének metaforája, a gyermekkortól való fájdalmas búcsúzás jelképe pedig a fiktív társ eltemetése. A képzeletbeli barátot központba állító filmalkotásokban (Szünj meg, Fred! (Drop Dead Fred, 1991), Segíts, Mumus! (Bogus, 1996), Fosterék háza képzeletbeli barátoknak (Foster’s Home for Imaginary Friends, 2004-2009)) az elkerülhetetlen szakítás minősége a tét, a képzeletbeli baráttól külső nyomásra, vagy durva módszerekkel megszabaduló gyerekek, illetve azok, akik elfelejtik kisgyerekkori pajtásukat, szomorú, kiüresedett felnőttkor elé néznek.
Hasonlóan alakul az elveszett tárgy útkeresése is, a kisfiú számára két út kínálkozik, hogy a dolog nyugalmat találjon: az elfelejtődés a bürokrácia labirintusában, illetve a világ útvesztőiben megbúvó masina-mennyországba való eljutás. A búcsú azonban borítékolható, hiszen a tárgynak nincs helye a külső világban, társasága éppúgy átmeneti, mint maga a gyerekkor, és a narráció tanúsága szerint hiába a “szép” elválás, a főszereplőnek ennek ellenére fel kell nőnie, el kell veszítenie képességét az elveszett tárgyak észrevételére, el kell felejtenie izgalmas történeteit, és a sufniba kell száműznie üdítős kupak-gyűjteményét, hogy azzal majd egy másik gyerek táplálhasson egy másik képzeletbeli barátot. Ezzel a tanulsággal együtt elkerülhetetlen a téma melankóliája, a giccsbe hajló nosztalgikus életérzés, ami a tavalyelőtti nyertes Kis kockák háza szentimentális akkordjait egy az egyben idézi. Idén, akárcsak két éve, az animációs kisfilmek szekciójában a zsűri végleg elveszett dicső múltjára emlékezik egy-egy könnyes mosollyal.
Címkék: animáció, ANIMATÉKA, animoscar 2011, rákszörny
Partnereink
Szólj hozzá!