2011/04/26
A torinói ló médiavisszhangja újabb példája a Tarr filmjeit bő másfél évtizede körülvevő kitüntetett figyelemnek. Az utolsó Tarr-filmnek kikiáltott, ismét hányatott sorsú, ám berlini Ezüst Medvével jutalmazott munka a kritikák szerint nemcsak a rendezői életmű, de egyben az európai filmkultúra egyik záróköve is. A szövegek szerint egyszerre nyújtja az életmű esszenciáját és összegzését, Tarr helyét pedig tovább szilárdítja a filmrendezők mindenkori élvonalában. A kritikai siker egybehangzó, még ha a szövegek témafelvetései változatosak is. Önparódiától az apokalipszisig – válogatás a külföldi a kritikákból.
Bár Tarr több mint harminc éve készít filmeket, és Susan Sontag, Jim Jarmusch és Gus Van Sant is vizionárius rendezőként üdvözölte, továbbá munkásságának a MoMa és más fontos múzeumok szenteltek retrospektív vetítéssorozatot, az észak-amerikai artmozi-hálózat védősáncain mégis csak mostanra sikerült átszivárognia. (Míg a Werckmeister harmóniák 2001-ben csak korlátozott forgalmazásba került, addig a „nemzetközi” sztárokkal leforgatott A londoni férfi már valamivel több nézőhöz eljuthatott 2008-ban.) Mostani filmje egyike legkiválóbbjainak, ugyanakkor talán a legtisztábban koncentrálódik benne a tarri esztétika – ez pedig talán utat nyit a filmnek a még szélesebb közönséghez. Tagadhatatlanul azt az érzést kelti, hogy valami lezárult – ha nem is Tarr filmkészítői karrierje, ahogyan azt a sajtóanyag ígéri, de legalábbis a huszadik századi európai modernizmus egy bizonyos hagyománya, a hagyomány, melynek Tarr egyik utolsó elkötelezett örököse volt. Nietzsche rajongott volna érte, és megkönnyezte volna.
Scott Foundas, Film Society of Lincoln Centez
Tarr számára ez a furcsa család képviseli magát a világot, a Teremtést és az Apokalipszist. És ki tudja, ha Ohlsdorfernek megadatik, hogy mindkét kezét használhatja, talán félreteszi az ostort és megöleli a lovat.
Peter Debruge, Variety
Tarr komor munkáinak rajongói tudni fogják, mire vállalkoznak, és kétség kívül úgy fogják érezni, érdemes volt időt szánni a filmre. Mások azonban hamar belefáradhatnak a karakterek egyenletes járásának és mindennapos cselekvéseinek nézésébe: ahogy kopott ruháikat magukra öltik, főtt krumplit esznek, vizet hordanak, tisztogatják edényeiket, fát vágnak, vagy megetetik a lovat… Derzsi János elképesztően markáns a hányatott sorsú öregember szerepében, fehér szakálla, testtartása meglehetősen sokat elárul karakteréről, ami szerencsés, figyelembe véve, hogy alig szólal meg.
Ray Bennett, Hollywood Reporter
Tarr időnként rettentő közel evezett az önparódiához, ám soha nem lépte át a határvonalát, nem csak önnön abszolút és rendületlen meggyőződése, de a képek apokaliptikus ereje miatt sem. (…) A film végéhez érve annak gondolata, hogy akkor, vagy akár valaha később másik filmet is megnézzünk, abszurditásként derengett.
Shane Danielson, indieWIRE
A szomszéd látogatását bemutató jelenetet bizonyára széles körben fogják vizsgálni kritikusok és írók, mivel egyike azon ritka pillanatoknak, ahol Tarr és Krasznahorkai – a Sátántangó óta először – tematikus kártyáikat nem pusztán képi szinten teregetik ki; így a jelenet áriának hat egy egyébként szinte néma operában… Az elhangzó monológ végkövetkeztetéseinek egyike, hogy a romlottság ereje eltörli az összes esélyt a jóra és a nagyszerűre (izgalmas ilyen érveléssel találkozni éppen azon a héten, amikor a jó bizonyos egyiptomi erői győzedelmeskednek a középkori, autokrata hatalom felett) – azt mondja el a világnak: Isten halott. (…) Amit A torinói ló végén látunk, az az eddig volt élet vége, de talán még nem maga a halál. A vihar véget ért; de – ahogyan egy szörnyű pillanatban Ohlsdorfer a lányának mondja – újra meg kell próbálni holnap. A krumplikat most nem lehet megfőzni, mégis tovább megyünk. Nem tudunk tovább menni. Továbbmegyünk.
Robert Koehler, filmjourney.org
A reakciók sokfélék lehetnek: a néző összezavarodik, unatkozni kezd, izgalomba jön vagy megigéződik egy olyan vakmerő film láttán, amely visszaviszi a filmnyelvet a némafilmeket idéző szikársághoz. A film a keményvonalas vidéki realizmushoz (pl. a Taviani fivérek Apámuramja) kapcsolódik, de lecsupaszítja azt a szertartásos dráma ritka fajtájává. Mindez óriási precizitást követel a szereplőktől, akiknek inkább jelen kell lenniük, semmint a szó szokványos értelmében szerepet játszani.
Jonathan Romney, Screen Daily
A film lassúsága és nyomasztó hangulata, a kevés dialógus és a földi köznapiságot kiemelő háztáji rituálék hangsúlyozása nem mindenkinek lesz ínyére, és a film abszolút eltökéltsége időnként már önparódiával fenyeget. Valahogyan mégis előtör belőle valami hipnotikus varázs: mind a koncepció, mind a kivitelezés bátor Tarr sötét elégiájában, az utolsó jelenetek pedig épp oly mértékletesek, mint bármi más az életműben.
Geoff Andrew, Time Out
Egy bizonyos szinten a neorealizmus örökségét érhetjük tetten a filmben. A sorompók lezárulnak egy jelenetében, ahol a szobalány reggelit készít, korai példáját láttuk annak a merő hétköznapiságnak, amit a karakter és a miliő ábrázolására használtak, és amellyel egyben el is mélyültek abban, amit leginkább talán evilági szépségnek nevezhetünk. Mégis, valami elvontabb és nyugtalanítóbb történik, amikor Tarr filmje a rutin ábrázolásához érkezik. A parasztházban az idős ember és a lánya csupasz kézzel eszik a gőzölgő krumplikat, nyomogatva, összepréselve őket. A férfi pokrócba csavarja magát és kibámul az ablakon, mialatt a lány a házimunkával foglalatoskodik. A következő napon felkelnek, felöltöznek, és nekifeszülnek a rohanó szélnek. (A Sátántangó vizes utcáin repesztő szél semmi ehhez képest.) A mindig, mindent letapogató tarri részletességgel megfigyelt, fekete-fehérbe fordított, nyomasztó környezet épp olyan tompán allegorikus, mint egy mágikus asztallap Tarkovszkij Sztalkerjében.
David Bordwell
Címkék: KRITIKAI KÖRPANORÁMA, magyar film, szerzőiség
Partnereink
Szólj hozzá!