A skandináv filmeket újrahasznosító hollywoodi gyakorlat tüzetes vizsgálatakor világosan lekövethető a folyamat, amelynek során az alkotók a forrásanyagok átformálásával és kilúgozásával ízig-vérig amerikai produktumot helyeznek a közönség tagjai elé, egy európai újrafilmtől azonban mást várnánk. Az Elátkozott várost (1996) feldolgozó angol Pusher (2010) percek alatt megteremti az illúziót, hogy a rendező olyan interkulturális remake-et forgatott, amelynek esetében a szembeszökő tartalmi és formai hűség csírájában elfojtja a szennyező hatású álomgyári felfogást bíráló kultúrimperialista vádaskodást, a játékidő vége felé azonban a filmet jegyző Assad Raja elárulja magát.

Az Elátkozott várost nem csak Nicolas Winding Refn szerzői pozíciójának megalapozása, és a zsánerfilmes gondolkodásmód dán közegben való meghonosítása, hanem a Dániában élő kisebbségek reprezentációjának szempontjából is kulcsműnek tartják. Azon túl ugyanis, hogy a laza narkónepperből egy átverés folytán űzött pancserrá alacsonyodó címszereplő történetét elmesélő gengszter-thriller hamar ikont csinált a rendezőből, és igazolta a műfaji filmezés életképességét európai közegben és alacsony költségvetés esetén is, nagy lendületet adott a helyi bevándorlók foglalkoztatásának és később élethelyzetük filmes tematizálásának.^[1]

Míg azonban Refn az antagonistaként megjelenő szerb maffiózóval és csatlósaival a Másik jellegzetesen sztereotip ábrázolását valósítja meg, illetve távolságot teremt a helyi és az idegen bűnözők között, az írói-rendezői mellett főszereplői posztot is betöltő Raja a film egész világát egy kisebbség közegeként határozza meg. Noha a Pusher finanszírozását tekintve brit produkció, néhány angol és urdu mondat kivételével végig hindi nyelven beszélnek benne, és legfeljebb egy-két angol származású színészt azonosíthatunk be a szereplők sokaságában (mellesleg Refn mozija újabb, ráadásul ismét brit remake készítésére biztosított alapot, és a 2012-re kiírt mű stáblistáján angol színészeket és egy olasz rendezőt találunk). A nyugati szem számára feltehetően elmosódik a különbség az indiai és a pakisztáni, netán bangladesi származású alakok között (egyébként az előbbi népcsoportok Anglia két legnagyobb számban jelen lévő etnikumát jelölik), ez ugyanakkor nem befolyásolja az értelmezést, hiszen Raja feldolgozásában a bőrszín lényegében irreleváns: a rendező olyan, számtalan filmből ismerős alvilágot ábrázol, ahol vannak kis halak és nagy halak, és ahol a tartozások kiegyenlítését halogatókra egyforma sors vár.

A skandináv filmek hollywoodi remake-jeinek egyik fontos sajátossága az eredetiben meglévő folklórelemek és az amerikai közönség szemében idegen közeg részleges vagy teljes lecserélése.^[2] A Pusherben azonban az alapfilm koppenhágai sikátorainak, szórakozóhelyeinek és panelbelsőinek egyaránt megvan a londoni párja: miként Refn műve sem tüntet olyan helyszínekkel vagy más elemekkel, amelyek ne lennének megtalálhatóak mondjuk Budapesten, úgy Raja is megelégszik saját városának hétköznapi színtereivel. Bár a film nem teljesen mentes bizonyos kulturális utalásoktól (lásd a Fred Astaire-poén cseréjét, egy-két indiai dalbetétet vagy a jelenetet, amelyben a főhős „valamilyen Johnny Depp-film” helyett „valamilyen régi indiai film”-et néz a tévében), ezek elenyésző számban vannak jelen, és az Elátkozott város remake-jének nézője a fentebb említett gesztusok eredményeképpen azzal a zavarba ejtő helyzettel szembesül, hogy épp a filmek nemzeti hovatartozásáért nagyban felelős nyelv veszíti el ezen jelölő funkcióját.

Egy film új nemzeti környezethez való adaptálása egyrészt az alapmű sikerét biztosító összetevők megtartásán, illetve fokozásán, másrészt a rizikósnak ítélt elemek elhagyásán alapul.^[3] Raja munkája meglepően hű Refn mozijához: a játékidő nagy részében gyakorlatilag jelenetről jelenetre és párbeszédről párbeszédre követi az eredetit, tartózkodik a remake-ekre jellemző hatásfokozástól, ráadásul a forrásmű kézikamera- és ugróvágás-használatra alapozó formáját is megtartja (sőt gyakran a beállításokat is ugyanúgy komponálja, és egy-két dal kivételével még a dán film rockos hangzását is átveszi). Finomhangolásra persze jó néhány példát találunk: Raja tompítja az alapfilm bizonyos párbeszédeinek feltűnő obszcenitását, módosít Refn mozis utalásain (így lesz Mad Max-plakátból Taxisofőr-poszter), és a krikettes mellékszállal új elemmel látja el a cselekményt, ám túlnyomórészt tartja magát az Elátkozott város nyers, humortól és tarantinós gesztusoktól sem mentes eredetijéhez.

A rendező azonban teljesen átírja a finálét: az apa halálára vonatkozó flashbackkel és vízióval előbb tragikus sorsú, bűnözővé válásával száműzötté lett alakot farag a főhősből (tehát ha meg nem is fosztja amorális karakterétől, legalább indokot keres rá), majd az útjába sodor egy elkeseredett nagymamát és egy megmentésre váró lányt. Raja tehát sokáig úgy csinál, mint aki magasról tesz az amerikai remake-gyakorlatra, a zárlat felé közeledve viszont bevallja, hogy azért kedveli ő Hollywood produkcióit, és kis híján helyre kis glóriát rajzol antihőse feje köré. Hiába tehát a „nem kerülheted el a sorsodat” bűnfilmes alaptétel illusztrációjaként felfogható zárójelenet (amellyel a rendező, tipikus remake-es gesztusként, az alapmű nyitott befejezését zártra cseréli), ha előtte megdicsőül a családi fotót szorongatva elvérző főhős: Raja így pikk-pakk lerombol mindent, amit addig épített, egyúttal pont az igazi mersz hiányáról vall.