Komoly teljesítmény megszerettetni egy olyan embert, aki alkalomadtán pépesre veri legjobb barátja arcát egy baseballütővel. A mega-vagány Refn csak angolosan szeret filmet készíteni, így a kézre álló drog- szex- erőszakhármasból kiváló fűszerezéssel készít másfélórás húsimádó egytálételeket.

Kisfiát drogos anyjától féltő apagyilkos, Lengyelországból menekült prosti nyugalmáért aggódó szadista drogdíler, kuncsaftját néhány ezer forintért öngyilkosságba hajszoló piti bűnöző. Ilyen alakok sorjáznak Refn dogma-kamerája előtt, mindenféle allűr nélkül, így trilógiájában a fő attrakciók a siváros dán gettóvilág mellett a szétdrogozott szemráncok lesznek. Nem kis bravúr kell ahhoz, hogy egy-egy ilyen szemkörnyék másfél órás követése után megtisztító érzés legyen üres tekintettel a stáblistára meredni.

Az Elátkozott város (Pusher) főhősei határhelyzetekben vergődő, idealista, gyenge, szerencsétlen, üresedő tekintetű ösztönlények. Egy olyan erővel küzdenek, ami mélyre rajzolja a mimikai ráncokat, és kongó alagúttá fúrja a lelket. Ezeknek a megtévedt hősöknek már csak egy mélybe dobott kavics visszhangja marad fölszámolódni készülő egzisztenciájuk peremén. A gonosz felőröl, kiokádja a maradékot: osztozzatok rajta pondrók! S térképarcú főszereplőink rebbenő ijedelemmel matatnak a maradékban, miközben zsigereikbe hatol a tudat, hogy megállíthatatlanul összeomlik körülöttük a rendnek hitt rendszer. Refn arra keresi a választ, találunk-e kristályport a maradékok között, ember tud-e maradni az, akinek élete embertelen.

Ahogyan a kamera ráfeszül a szereplőkre, úgy szögezi a film is nézőit a vászonra, hiszen mindhárom fő karakterben olyan ellentmondások dúlnak, amelyek mellett nem lehet elmenni, így minden agresszivitás ellenére az Elátkozott város-sorozat darabjai finom érzelmekről szólnak. Azt bizonyítják, hogy nem szükséges különösebben megbonyolítani egy cselekményt, ha izgulni akarunk. Pofonegyszerű történetek, egyetlen központi feszültségforrással, visszafogott csavarral a lezárás előtt; erre a rugóra jár a sorozat mindhárom része. Természetesen a rugót jól befeszítették, gyorsan kiderül, hogy a tét nem lehet kisebb, mint élet vagy halál. A választ szerencsére nem kapjuk meg, csak annyit, hogy mivel jár az, ha szembesülünk ezzel a kérdéssel.

Az Elátkozott városban visszatérünk a buja középkorba, ahol árulás és bosszú, a szentség keresése, majd brutális kegyetlenség váltogatják egymást. A közösségek szigorú hierarchiába szerveződnek, amiket érzelmek helyett érdekek vezérelnek. Ennek fényében leválik az első, és a jóval később forgatott második és harmadik rész. Először egy egyszerű flaszter-srácot követünk, aki csalódik a barátaiban, Kim Bodnia (Elátkozott város) életében nincs jelentősége a családnak, mellét a romlott világnak feszíti. A további részekben megjelennek az üszkösödő apa-fia, illetve apa-lánya kapcsolatok, a másodikban egy késő-kamasz lázadó börtöntöltelék apai ösztönöket kezd érezni, az utolsóban pedig egy középkorú drogdealer döbben rá arra, hogy elkényeztetett lánya kihasználja.

Minden extravaganciája ellenére Nicolas Winding Refn intellektuális allűröket nélkülöző történetekkel foglalkozik, csavaros Trier-i ideológiák helyett a nyers érzelmek művésze lett. Az Elátkozott város-trilógiát azoknak ajánlom, akiket vonzanak a gonosz mélységek és a gyalázatos megdicsőülések.