Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy a mozipénztárnál kicsengetett jegyár és a rászánt idő után csalódott a választott filmalkotásban, és kedve lett volna keserűségét néhány keresetlen szóval és gesztussal kifejezni a film alkotóinak, de végül ráébredt, hogy ezen vágyának kielégítése csak még több időt és csalódást jelentene, így bosszankodva letett tervéről. A Kiságyúk című film feloldhatja frusztrációnkat: főhőse, a dührohamait uralni képtelen, börtönviselt Tonny szűkre szabott láthatási idejében szórakozni szeretne gyerekeivel, így téved be az elismert művész, Klaus Volker legújabb filmjére, amely unalmasnak, zagyvának, és öncélúan kegyetlennek bizonyul. A mozi előcsarnokának szétverése után Tonnynak nem sok esélye marad, hogy továbbra is találkozzon a gyerekeivel, felszabaduló idejét így az infantilis rendező felkutatására és megleckéztetésére szánja, egy véletlen folytán pedig Klaus forgatásán is átveheti az uralmat. Bár az alapötletet az a széles körben elterjedt sztereotípia táplálja, hogy a művészfilmeket önmagukat bálványozó, túlfizetett nyikhajok rendezik, végül kiderül, hogy az is nagyon el tud hasalni ebben a szakmában, aki mindig mindent jobban tud.

A Kiságyúk sokat ígérő szereposztása (és nem utolsó sorban a forgatókönyvet jegyző Anders Thomas Jensen személye) még akkor sem hagyja cserben nézőjét, ha a film maga nem több némi banális bölcsességnél, és néhány belső poénnál, amelyet leginkább csak azok értenek, akik valamilyen módon közel kerültek már a filmkészítéshez. A “film a filmben”-tematika könnyen válik a stáb magán-játszóterévé, ami a Kiságyúk esetében ahhoz a kellemetlenséghez vezet, hogy hiába ítéli el a rendező a nagyközönséggel fikarcnyit sem törődő Klaust, ő maga sem ismeri jobban a filmes univerzumon kívül álló átlagembert. Tomas Villum Jensen könnyedén rajzol karikatúrát az általa jól ismert művészfilm-rendezőkről, miközben a munkásosztály díszpéldányának kifigurázása már egyáltalán nem sikerül neki olyan ügyesen; Tonny alakja szórakoztató, de semmi köze nincs egy valódi melóshoz, agresszív viselkedés és aranyfog ide vagy oda. Ugyanígy kidolgozatlanok maradnak a filmparódiák is; míg Klaus művészfilmjei Brecht helyett leginkább a dél-amerikai szappanoperákat idézik, a Tonny által megálmodott akciófilm egy átlagos diákfilmfesztivál szintjén marad, hiteltelenítve a köré szervezett vörös-szőnyeges bemutatót. Fajsúlyos képviselet nélkül a kétféle értékrend ütköztetése sem tud megvalósulni, ezért érdektelenné válik a két alkotói hozzáállás szembesítése; így, bár a figurák és a szituációk abszolút működőképesek és szórakoztatóak, csontig hatoló paródia helyett csak néhány aranyköpéssel leszünk gazdagabbak.

Minden hibája ellenére azonban a Kiságyúk teljesíti a fent idézett tételmondat vállalását, vagyis nem több, és nem kevesebb, mint egy film, 90 percnyi mozgókép, amin vagy jól mulatunk, vagy kicsit idegeskedünk, aztán úgyis vége, és másik filmbe kezdünk (esetleg ellátogatunk az állatkertbe, vagy elmegyünk kirándulni). A magyar művészfilmek rajongói pedig felkészülhetnek a nagy összekacsintásra: lássuk be, hogyha a dánok Tarr Béla-motívumok kifigurázásával állítanak görbe tükröt az öncélú művészkedésnek, az már igazán a világhír kapuja.