A kortárs dán film elmúlt másfél-két évtizedének sikertörténete egyes tömegfilmes – kivált a bűnügyi – műfajok sikeres adaptálása mellett számos szerzői filmes pályakezdését is elhozta. Napjaink dán mozijában néha-néha még hallat magáról egy-egy veterán rendező (mint amilyen Nils Mamros vagy Søren Kragh-Jacobsen), illetve találunk néhány már komoly tapasztalattal rendelkező, és változatlanul termékeny alkotót (például Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Ole Bornedal, Per Fly), a terepen azonban egyre több képviselővel van jelen a legfrissebb generáció. Ez utóbbi nemzedék egyik tagja Pernille Fischer Christensen, aki az ezredfordulón készített rövidfilm-hármasa után hozzákezdett nagyjátékfilmes életműve építéséhez.

Christensen több szempontból is a kortárs dán mozi paradigmatikus rendezője: alacsony költségvetésből készít realista ábrázolásmódot használó, drámai történeteket feldolgozó filmeket, amelyek valamelyik filmfesztiválról egész biztosan díjjal térnek haza, és amelyek láttán a kritikusok flekkeken át méltathatják a meggyőző színészi játékot és a halk szavú rendezést. A középkorú alkotó egyszerűen és világosan fogalmaz, mintha abban bízna, hogy a filmekben megjelenített történetek, illetve konfliktusok elegendő drámai erővel rendelkeznek ahhoz, hogy hatást gyakoroljanak a közönségre. A Szappanopera (2006) egy több éves párkapcsolatból frissen kimenekült szépségszalon-tulajdonosnőről mesél, aki komplikált érzelmi viszonyba bonyolódik a költözés után megismert, transzvesztita alsószomszédjával. A Dansen (2008) egy tánctanárnő és egy villanyszerelő bimbózó románcát dolgozza fel, amit a férfi börtönviselt múltja, helyesebben a bűnét-bűnösségét illető homály nehezít meg. Az Egy család (2010) a címbeli Rheinwald-família életéből ragad ki egy kulcsfontosságú időszakot, amelynek során a családtagoknak meg kell birkóznia a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő apa lassú elmúlásával.

A rendező nem túl meglepő módon főként zárt terekben bontja ki a szereplők egymáshoz való viszonyára építő történeteit (e tekintetben legradikálisabb filmje a két lakásban játszódó Szappanopera), és jobbára tartózkodik a stilizálástól, leszámítva a Szappanopera fekete-fehér (álló)képsorokat tartalmazó közbevetéseit (amelyeknél egy mindentudó narrátor reflektál és kérdez rá az éppen zajló eseményekre) és az Egy család meséket idéző inzertekből és dokumentum-felvételeknek beállított képanyagból összeálló prológusát. Christensen továbbá szívesebben szűkíti a fókuszát, hogy (bár mellékszereplői sem elhanyagolható jelentőségűek) mindig a két főszereplő viszonyának formálódására tudjon koncentrálni, és ez valamelyest a nagyobb szereplőgárdát mozgató friss munkájára is igaz, amelyben kitüntetett szereppel bír az édesapa és fiatalabb lányának kapcsolata.

Az Egy család a központi problémát illetően egyébként érdekes módon könnyebben rokonítható a rendező állandó társ-forgatókönyvírójának más műveivel, mint a rendező korábbi alkotásaival (noha a Habibti My Love (2002) fél órás rövidfilmje szintén egy apa és lánya közötti konfliktust mutat be). A Jensen mellett a kortárs dán film másik meghatározó, több rendezővel együttműködő és szintén igen termékeny szkriptese Kim Fupz Aakeson, akinek munkásságában az apa figurája így vagy úgy, de gyakran jelentős szerephez jut. Míg a Christensennel jegyzett forgatókönyvekben ez a karakter korábban vagy csak áttételesen bírt jelentőséggel (a Szappanopera transzvesztita figurája számára komoly fájdalomforrás, hogy édesapja megszakította vele a kapcsolatot), vagy egyáltalán nem (Dansen), Aakeson önállóan írt Oké!-jában szintén egy haldokló apát szerepeltet, aki utolsó heteire beköltözik felnőtt lányához, hogy ezzel – néhol humorral ábrázolt – bonyodalmat kreáljon szerette számára. (A szintén Aakeson-szkriptből forgatott Apróbb zűrök pedig egy anya halála után válsághelyzetbe kerülő család sorsát mutatja be, amelyben az apa súlyos szívproblémái dacára foggal-körömmel ragaszkodik portási állásához.)

Christensen azért képes legutóbbi munkájával előrelépést tenni, mert emeli a tétet, és viszonylag hamar egyértelművé teszi, hogy – a zsánerrel inkább csak kacérkodó előző mozijai után – ezúttal ténylegesen melodrámában gondolkodik. Bármennyire is élő karaktereket vonultatnak fel a korábbi művei (kivált a Dansen üde tánctanárnője és faragatlan villanyszerelője közötti kapcsolat vibrál), egyik sem vázol fel szélsőségesen rendhagyó érzelmi helyzetet, és végső soron megelégszenek a szerelem esetenként irracionális karakterének kidomborításával.

Az Egy család a szerelem felől a szeretet felé mozdul el, és ismerős konfliktusok melodrámai halmozásával, akárcsak az utóbbi évek néhány Jensen-Bier együttműködésből született filmje (mint például a Hogy szeretsz?, a Testvéred feleségét és az Esküvő után), komplex érzelmi és morális szituációt határoz meg a főhős(ök) számára. Christensen nem elégszik meg a harmonikus családi létet megmérgező halálos betegség fenyegetésével: a nívós családi pékség fennmaradásáért aggódó apa, a külföldi karrier-lehetőség előtt álló – és ezért súlyos áldozatot hozó – lány és ez utóbbi művész-párjának vágyait ütközteti egymással. A karakán családfő életcélként tekint nagy múltú pékségük színvonalának megőrzésére, ennek kapcsán pedig a rendező azt a kérdést bújtatja el a filmben, hogy az egyénnek mennyiben van joga saját halálán túlmenően előre meghatározni egy másik ember (ez esetben történetesen a szerette) sorsát, egy erkölcsi kötelességként felfogott feladat ellátása érdekében.

Christensen szerencsésen kerüli az érzelemkitörések ábrázolását és a hatásvadász megoldásokat, és néhány apróbb kifogásolható pontot (például a szinte végig súlytalan nővér-figura szerepeltetését és néhány kártékony dalbetétet) leszámítva képes elérni, hogy az Egy családra ne csak meggyőző alakításokat felvonultató, halk szavú rendezésként emlékezzünk.