2013/11/04
A hetvenes években új utakat kereső horrorfilm legtöbb szörnyét és áldozatát a 2000-es évek remake-hulláma előásta, kicsontozta, majd a hullagyalázás után CGI és 3D tűzijáték kíséretében szórta szét a hamvakat az örök mozivásznon. Talán nem csak a sors fintora, hogy a szerencsétlen Carrie White most is az utolsók között kullog, behúzott nyakkal tűrve a megaláztatást, hogy a fináléban egy erőtlen hattyúdal után visszaüljön a hátsó sorba. Pedig nem volt ez mindig így – a Carrie 1974-es irodalmi debütálása meghozta írójának a nemzetközi sikert és elismerést. Stephen King első kiadott könyvének puhafedeles verziója egy év alatt egymillió példányban kelt el, és hamarosan filmstúdiók is érdeklődni kezdtek a regény megfilmesítésének jogai iránt. Bár King az elmúlt negyven évben ötven regényt publikált, és eladott könyveinek száma eléri a 350 millió példányt, rendíthetetlen népszerűségének titka már az utólag általa is tipikus ifjúkori regényként aposztrofált Carrie-ben felfedezhető. A telekinetikus képességekkel megáldott kamaszlány történetében az árnyalt jellemábrázolás és a bensőségesen megismert karakterek alkotják a regény feszültségstruktúrájának vázát, mely nélkül a végső bosszújelenet – a könyv egyetlen klasszikus horrorepizódja – unalomig ismert revans-ujjgyakorlat lenne csupán.
A Carrie első, 1976-os mozgóképes adaptációja méltó követője volt az író sikerregényének. A silány King-feldolgozások erdejéből a Ragyogás mellett ez volt az egyetlen, filmművészeti és adaptációs szempontok alapján is kimagasló megfilmesítés. A Brian De Palma rendezésében készült horror becsatlakozott a műfaj hetvenes években zajló újhullámába, egyrészt a direktor szerzői kézjegyeinek felmutatásával, másrészt azzal, hogy a rémfilm közegét a gyermekes családok által sűrűn lakott kertvárosi Amerikába helyezte. De Palma ebben az időszakban alapvetően szerzői filmeket készített, a Carrie váratlan financiális és szakmai sikere azonban megelőlegezte a rendező jövőbeli mainstream pályafutását.
Szerencsés konstellációnak tűnik a Carrie–De Palma kettős, hiszen a King-regények adaptációi általában rendre azon a ponton véreznek el, ahol az író egyre mélyülő karakterrajzai a műfajtól való idegenségük miatt kikopnak a filmekből, magára hagyva a szüzsé kiüresedett burkát. A rendező auteuri pozíciójának köszönhetően bátran nyúlt a kingi alapanyaghoz, kihúzta az újságcikkek, levelek, jelentések száraz és unalmas halmazát, és olyan filmnyelvi sziporkákkal helyettesítette a regény feszültségfokozó leírásait, mint az andalgásból észrevétlenül szédítő forgásba átváltó, zseniálisan koreografált táncjelenet vagy Carrie öltözői zuhanyzásának erotikus képsorai. De Palma kamerája előtt egy szuperközeli segítségével pillanatok alatt zsákmányra leső ragadózóvá válik a bosszúszomjas tinilány, hűen megidézve az eredeti szöveg mikroszkopikus részletességű ökoszisztémáját.
Stephen King kultikus státusza és az első filmváltozat meghatározó sikere nehezítette a klasszikus horroralapanyag gyors újradefiniálását. Ám a Carrie remake-jének nem csak a kingi szöveg filmnyelvre adaptálása és De Palma szerzőiségének helyettesítése okozott problémát, hanem az az egyszerű tény is, hogy az irodalmi alapanyag vizuális attrakciók terén viszonylag korlátozott lehetőségeket biztosít. A telekinetikus képességek birtokában lévő lány meséje alapvetően ugyanis egy Hamupipőke-sémára épülő megváltástörténet, ami csak az utolsó harmadában fordul véres bosszúba. Ezt az adottságot nem könnyű a 2000-es évek horror remake-hullámának látványcentrikus világában érvényesíteni, ráadásul egy darab vérfürdő, legyen akárhány áldozata, a mai horrorkedvelő ifjúság ingerküszöbét aligha éri el.
Ezt a problémát a rendező, Kimberly Peirce olyan kényszermegoldásokkal próbálta orvosolni, mint a Carrie születését bemutató nyitójelenet, mely a csecsemőgyilkosság tabujával sokkolja a borzalomra éhes nagyérdeműt. A magasba emelt szabóolló végül persze nem vágja el a címszereplő torkát, viszont a rendező ezzel az epizóddal megfosztja a filmet a fanatikus anya fokozatos bemutatásának lehetőségétől, amit De Palma mesterien állított a feszültségkeltés szolgálatába (emlékezzünk csak vissza Piper Laurie figurájának stációira, aki zárt ajtók mögött változott jóságos szomszédasszonyból borult elméjű pszichopatává).
Pedig egy bátrabb rendező kezében a Carrie örök érvényű toposzai újjászülethettek volna, hiszen az aktualizálást számos, a történetben rejlő, manapság divatos téma segíthetné. Ilyen lehetne az utóbbi években főleg szerzői filmekben tematizálódó „gonosz, manipulatív gyerek” motívuma (Beszélnünk kell Kevinről, Fehér szalag, A házban), vagy az iskolai megfélemlítéseknek a digitális médiumok elterjedésével beköszöntő újabb korszaka. Bár Peirce tett némi erőtlen kísérletet a történet felfrissítésére, de ezek kimerültek az olyan kötelező díszítő elemek alkalmazásában, mint a mobiltelefon-használat és a „mai fiatalság” szabados szexuális életének demonstrálása.
Ennél kellemetlenebb, hogy a rendezőt időnként elhagyta arányérzéke, így kerülhettek be a filmbe olyan blőd részletek, mint a szalagavató estéjén a Carrie háza elé begördülő limuzin, vagy a fiúk készülődését bemutató – De Palmától átvett – jelenet, melynek kapcsán komolyan felmerül a gyanú, hogy a rendező nem találkozott még tizennyolc éves fiatalokkal. A történet mellékszereplői, akik Kingnél még félelmekkel és vágyakkal küzdő, hús-vér kamaszok, Peirce-nél üresfejű kartonfigurákká silányultak. (A Tommyt játszó Ansel Elgort bárgyúságban még a De Palma-film balázspali-frizurás William Kattjét is kenterbe veri, ami nem kis teljesítmény.) Chloё Grace Moretz szegényes eszköztára, a nyakhoz felhúzott váll, az erős érzelmi befolyásoltság hatására elkerekedő száj és a telekinetikus erőket aktiváló őrült hadonászás nem mérhető össze Sissy Spacek éteri jelenlétével. Az egyetlen értékelhető színészi teljesítmény Julianne Moore alakítása, aki Piper Laurie-nál ugyan egyhangúbban, de korrektül eleveníti meg a vallási fanatikus Margaret White figuráját. Az ötlettelen befejezés pont úgy viszonyul elődje híres álomjelenetéhez, mint az egész film a De Palma-i hagyományhoz: a klasszikus horror farvizén evezgetve, koncepció hiányában idétlen majmolásba fullad.
Partnereink
Szólj hozzá!