Bécsiszelet és film noir – A harmadik ember című filmnek saját múzeuma van Bécsben

Jankovics Márton

2014/07/23

Sissi és Mozart ugyan rendíthetetlen fölénnyel uralják a szuveníres standok polcait, azért a film noir rajongói is megtalálhatják Bécsben a maguk számítását. A harmadik embernek ugyanis saját kis múzeuma van, ráadásul egy nosztalgikus kis moziban minden hétvégén levetítik a filmet.

Valahogy megnyugtat az a tudat, hogy feltehetően sosem fognak fröccsöntött Harry Lime-figurát osztogatni a Happy Meal menühöz a bécsi McDonald’s-okban. A brit filmklasszikus legendás főgonosza egyszerűen nem az a típus, akinek jól állna a celebzeneszerzőhöz avagy sztárkirálynéhez hasonló népszerűség – elrettentő példaként gondoljunk csak a prágai városmarketing áldozatául eső Kafka esetére, aki, ha előre látta volna a sokszorosított jövőt, bizonyára nem barátjára bízza, inkább saját kezűleg égeti el műveit. Bár gondolatkísérletként tagadhatatlanul roppant szórakoztató, mégsem tudnék felhőtlenül örülni annak, ha Orson Welles elvetemült kölyökképe fürkészné minden lépésemet a Ringstrasse kirakataiban piramisként tornyosuló bonbonokról, bögrékről, noteszokról, pénztárcákról, tányérokról, telefontokokról, hűtőmágnesekről, kézitáskákról, bőröndökről és… szóval értitek, na.

Ám tömegtermelés és túllihegés ide vagy oda, azért valamiféle kultuszhelyek mégiscsak szükségesek, ahol az egyszeri filmrajongó méltó módon áldozhat Carol Reed és Graham Greene fekete-fehér remekműve előtt. Erre a szertartásra pedig nehezen lehetne elképzelni alkalmasabb helyet, mint a filmnek emléket állító Third Man Museumot, mely tele van zsúfolva korabeli plakátokkal, fotókkal, bakelitekkel, eredeti forgatókönyvvel, és egyéb kapcsolódó relikviákkal.

Lehet tehát szöszmötölni, hisz van izgalmas infó bőven: tegye föl a kezét például, aki tudott a ’97-es horvát remake-ről, mely a délszláv háborúra adaptálja a cselekményt, vagy hallotta gramofonról szólni a híres zenei témát, esetleg játszott már A harmadik ember-társasjátékkal!

Ez a rajongói anyag aztán észrevétlenül átfolyik a háború előtti és utáni Bécset bemutató történeti minikiállításba, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy Greene éjsötét sztorija mennyire közel állt a felszabdalt város korabeli valóságához. Mindezt mókás hangulati elemek egészítik ki: a jókora pince például a finálé földalatti hajszáját idézi meg, kamu-patkányokkal és menekülő Orson Welles-bábuval, de bármelyik félreeső sarokban találhatunk hasonló installációkat. A fő attrakció azonban az a 30-as évekből származó, elképesztően zajos mozigép, melyen levetítik nekünk a film két percét egy végtelenített celluloidról.

Miközben a hatalmas vetítőgép felizzik a megfelelő hőfokra, a múzeum bájos eredettörténetét is megérdeklődöm: a helyet egy osztrák idegenvezető alapította 2005-ban, aki sokáig azt nem tudta, hogy A harmadik embert eszik-e vagy isszák, így rendre zavarba jött a forgatási helyszínek felől érdeklődő brit turisták kérdéseitől. Utánajárt hát a dolognak, és mikor látta, hogy semmi nem őrzi a film emlékét a városban, kitett két plakátot a felesége irodájában, és azt kezdte mutogatni emlékhelyként a turistáknak.

Ez a hamisítatlan kis sufnimúzeum nőtte ki magát mára egy egész utcácskát elfoglaló intézménnyé, de közben abszolút megőrizte családias hangulatát.

Akinek mindez nem volna elég, az két bécsiszelet között befizethet a film helyszíneit végigjáró sétára is, melynek során még az igazi csatornarendszerbe is alászállhat, ami több ezer kilométer hosszan kacskaringózik az utcák alatt – a mai napig szorgosan szállítva a város szennyvízét. Érdekesség, hogy Orson Welles amúgy nem volt hajlandó betenni a lábát ide a forgatás idején, így részben dublőrrel, részben pedig egy londoni stúdióban forogtak a hajsza híres képsorai.

Ha még ez a séta sem elégíti ki filmtörténeti éhségünket, akkor jöhet az ínyenceknek való desszert: a Múzeum-negyed palotáinak árnyékában meghúzódó Burg Kino ugyanis az év minden egyes hétvégéjén műsorára tűzi a filmet, ahol így nagyvásznon izgulhatjuk végig Holly Martins végzetes sodródását. Én mondom, megéri.

Címkék: beszámoló, filmtörténet