Ilyenek a mindennapok a haláltáborban

Kránicz Bence

2015/06/11

Nemes Jeles László filmjét formatudatossága és a koncentrációs táborok másik valóságának érvényes bemutatása avatja a holokauszt témájú filmek fontos tételévé.

A Saul fia az idei év fontos filmjei közé tartozik, bemutatója nem csak itthon, hanem világszinten is eseményszámba megy. Nemes Jeles László első nagyjátékfilmje esetében különösen jól járunk, ha nem a többnyire eksztatikus állapotban cikkező magyar újságírók szövegeiből tájékozódunk, hanem a cannes-i premier után elismerő és határozottan pozitív, de visszafogott, józan kritikákkal jelentkező külföldi lapokat futjuk át. A Variety és a Hollywood Reporter tudósítói egyaránt megfogalmazták a Saul fia igazi tétjét és eredményét:

az alkotók képesek voltak érvényes művészi megoldást találni a náci haláltáborokban zajló mindennapi élet bemutatására.

Aligha fontos hangsúlyozni, hogy ennek a vállalásnak a teljesítése egyáltalán nem magától értetődő. Az utókor alkotói többféle stratégiát dolgoztak ki a tömeges pusztítás képeinek ábrázolására vagy fogalmának megragadására. Az (európai) elitértelmiség köreiben többé-kevésbé mainstreamnek tekinthető vélemény szerint csak az utóbbi eljárás, az ábrázolás kihagyása lehet erkölcsileg megalapozott.

A hiány filmjeiről van szó: a magukra hagyott, üres koncentrációs táborok képeiről (Alain Resnais: Sötétség és köd), a túlélők elbeszélt, de meg nem mutatott emlékeiről (Claude Lanzmann: Soá), a halálra szántak utolsó, még az értelmezhető-otthonos kisvilágban eltöltött napjainak bemutatásáról (Jeles András: Senkiföldje). Különböző filmekről, amelyekből éppen a lágerbeli élet és halál jelenetei hiányoznak.

Nemes Jeles filmje alapvetően ehhez a csoporthoz tartozik, miközben az alkotók igencsak közel kerülnek az intellektuális-etikai kerülőút nélküli – sőt, gyomorforgatóan naturalista – ábrázolás esztétikájához.

Saul ugyanis a Sonderkommando tagjaként ott van Auschwitz legsötétebb történéseinek középpontjában,

az elbeszélés intenzív szubjektivitása egyszerre hozza testközelbe a borzalmakat, és teszi lehetővé, hogy nézőként megtorpanjunk a halál kapujában.

Amíg Saul életben van, a néző is megmenekül attól, hogy végig kelljen néznie a foglyok kivégzését. Egyetlen alkalommal szakadunk el a főhőstől, és látunk olyasmit, amit ő nem – ekkor azonban már nincs kinek a nézőpontjával azonosulnunk, Saul lemondott az életről.

Noha az ilyen elbeszélésmód a lágerfilmekben újszerű, forradalminak mégsem nevezhető.

A kortárs európai holokausztfilmek közül Cate Shortland Loréjával rokonítható elsősorban Nemes Jeles filmje, ám ott a nácik – vagyis tulajdon szülei – bűneire ráébredő német kamaszlány mellé szegődik a kamera. A háború, a pusztítás zsigeri és érzéki megtapasztalása váltja fel az absztrakt-gondolati megközelítésmódot.

Ez a stratégia működteti a Saul fiát is, amelyben kulcsszerepe van a Zányi Tamás által kidolgozott, gépi zajok, parancsszavak, egybemosódó sirámok és tompa csendek lüktetéséből összeálló hangkulisszának. Amit a főhős nem lát, azt hallani kénytelen.

A Saul fia valós időben kibomló, kettős téttel bíró történetet mesél el, így egyszerre hat a szembesítés és az emlékezés-emlékeztetés erejével.

Saul önként vállalt feladata, hogy eltemesse gyermekét, a végső méltóság megadásának humanista kihívása. Tegyük félre a kérdést, hogy valóban Saul fiáról van-e szó, mert a vallási szokásoknak megfelelő temetés kötelme szempontjából ez lényegtelen. Annál inkább fontos a felvetés, hogy van-e értelme és helye ennek a rítusnak akkor, ha az addigi élet szabályai és szokásai érvényüket vesztették, sőt, Saul az igyekezetével társai túlélését is megnehezíti. A másik történetszálon ugyanis a főhős kommandójának tagjai szökést terveznek – a hajnalban megkísérelt lázadás előkészületei konvencionális és olajozottan működő határidő-dramaturgiába ágyazzák Saul magánakcióját.

Saul egyszerre kénytelen engedelmeskedni saját belső törvényének és társai utasításának, miközben a túlélésben éppen ő bízik a legkevésbé.

Röhrig Géza alakítása azért nagyszerű, mert nemcsak a felfoghatatlan pusztításban segédkezni kényszerülő, lelkileg-mentálisan összetört áldozatot képes pontosan, alázattal eljátszani, hanem az aktív, tettre kész „kalandhőst” is. Ennek a két szerepnek a konfliktusa teszi igazán elevenné, kiismerhetetlenné és izgalmassá Saul karakterét.

Röhrigtől minden egyes beállítás maximális koncentrációt igényel, már csak a Nemes Jeles védjegyének számító – a Saul fia előtanulmányának tekinthető rövidfilmben, a Türelemben is alkalmazott – 4:3 arányú kompozíciók miatt is.

A lágerbéliekre rázáruló, a környezetet hol kényelmetlenül, hol jótékonyan elszigetelő akadémiai képarány jellemző plánja a közelkép, a főhős pedig egyszerre rokona a hasonló formai elven működő horrorfilm tehetetlen áldozatainak és halált hozó monstrumainak.

A kézikamerával felvett, hosszúbeállításokra alapozott jelenetek nemcsak a jelenlét zsigeri hatását és a naturalista valóságélményt teremtik meg, hanem a formán keresztül fogalmazzák meg a történet mozgatórugóját. Saul küldetése, hogy fia eltemetésével megmentse saját emberségét, a szökés szervezésével pedig lehetőséget biztosítson társainak a túlélésre.

Nemes Jeles és operatőre, Erdély Mátyás a lágerlakók képeinek rögzítésével, a haláltáborokban zajló élet rekonstrukciójával tesznek kísérletet az áldozatok emlékének megőrzésére. A rögzítés erkölcsi feladata a film egyik epizódjában, az Auschwitzról készült fotók lehetséges keletkezéstörténetét bemutató kulcsjelenetben is megfogalmazódik.

Emiatt van jelentősége annak, hogy a film valódi nyersanyagra forgott: a leképezés, a lenyomat elkészítése szintén az emlékezés és emlékeztetés belső parancsára adott válasz.

Nemes Jeles László filmjét formatudatossága és a koncentrációs táborok másik valóságának érvényes bemutatása avatja a holokauszt témájú filmek fontos tételévé. Enigmatikus és fordulatos története miatt pedig okkal tarthat számot a nagyközönség érdeklődésére is. Sem formailag, sem ábrázolás- vagy elbeszélésmódjában nem radikális film, de éppen emiatt találhatja szíven azokat is, akik úgy érzik, kevés közük van a holokauszthoz.

Címkék: cannes, filmkritika, magyar film, Saul fia