2016/03/22
Andy Vajna mostanra elhíresült, a haikuköltészet tömörségét idéző kritikája („Ez nem film.”) tulajdonképpen sokkal inkább a központosított magyar filmkultúra esztétikai horizontjáról árulkodik, mintsem valóban mondana bármit is Nemes Gyula legújabb filmjéről.
Mert a Zero tagathatatlanul film, még akkor is, ha a „nemfilmek” – azaz az avantgárd vagy ismertebb nevükön kísérleti filmek – szellemiségéhez közelebb áll, mint bármi máshoz.
A Zero nemfilmisége éppen a rendező azon ellentmondásos vállalkozásából fakad, hogy alkotását az avantgárd esztétikai önfelszámolásával forgassa le. Ennek a lehetetlen projektnek az izgalmas, filmnyelvileg provokatív, ezért megítélésében ellentmondásos terméke a Zero. Nemes több interjúban is elutasította a ráaggatott kísérleti filmes címkét – legutóbb például a friss Filmvilágban közölt beszélgetésben –, de ettől még tisztán látható, hogy a jelenkori magyar film egyik legeredetibb filmnyelvi kísérletezőjével van dolgunk. A Zero negatív kritikai fogadtatása is annak tudható be, hogy a szórványos hazai diskurzus a film önfelszámoló gesztusait mint hibákat értelmezte,
A Karlovy Vary Filmfesztivál bemutatója után kipattanó politikai botrány valójában huszadrangú kérdés a film megítélésekor, ám Nemes szerencsétlen nyilatkozata és az arra adott hisztérikus reakciók elfedték a Zero által feltett valódi kérdést: hogy ma lehet-e a rendszeren belül rendszerkritikus filmet készíteni. Ha a filmet valóban megnézzük, és túllépünk az ominózus „Orbán-arckép diskurzus”-on, láthatjuk, hogy a Zero válasza egyértelműen az, hogy nem lehet, és Nemes ezt a választ tisztán a film nyelvén fogalmazza meg.
Az imént említettem, hogy a Zero felszámolja önmagát. Ez a filmnyelvi önmegsemmísités mélyen gyökerezik az avantgárd film legradikálisabb hagyományában: olyan filmekre gondolok, amelyek a szó szoros értelmében felzabálják magukat. Például ott van Peter Kubelka villogó filmje (Arnulf Rainer) és Kurt Kren végletekig feszített provokációja, amellyel frontális támadást indított a néző ellen (16/67 September 20: The Eating Drinking Shitting Pissing Film), vagy az önmagát teljesen megszüntető No Film című filmje. De ebbe a kategóriába tartozik Andy Warhol Empire című nyolc órás munkája is, amely végtelen unalmasságával kergeti el a nézőt, vagy ha még messzebb akarunk visszanyúlni, akkor egészen a dadaista mozgalomig is eljuthatunk.
A bárminemű társadalmi/intézményi megfelelés elleni lázadás az avantgárd mélyen gyökerező tulajdonsága volt. A korai avantgárd művészek hittek abban, hogy megváltoztathatják az életet, és ennek az egyik bevett stratégiája az volt, hogy megszüntették az élet és a művészet közötti határt. (Ennek az egyik utolsó hulláma volt a hatvanas években induló performanszművészet.) Nemes filmje ebből a perspektívából nézve egy klasszikus avantgárd film régimotoros elkötelezettségével rombolja le önnön filmiségét.
Harmony Korine: Gummo
Az igazi zavar a fejekben akkor keletkezik, ha az avantgárd szelleme egy fősodorbeli – vagyis moziban forgalmazott, nagyobb stúdió vagy az állam által finanszírozott – játékfilm testébe költözik. Ez viszonylag ritkán fordul elő, de ha esetleg felbukkan egy-egy ilyen munka, akkor az esetek nagy részében látványosan megosztja a nézőket. Ami teljesen érthető: az avantgárd a szélesebb közönség számára láthatatlan marad, még akkor is, ha manapság az interneten könnyebben lehet hozzájutni efféle furcsaságokhoz. De ez az ellenérzés ugyanúgy jellemzi – már kevésbé érthető módon – a filmes kritikát is.
Harmony Korine: Trash Humpers
Amikor például annak idején bemutatták Harmony Korine első filmjét, a (Fine Line Features által gyártott) Gummo – Tétova lelkeket, az amerikai filmkritika istennője, Pauline Kael egyenesen azt írta róla, hogy ez az általa valaha látott legrosszabb film. Korine később beleállt ebbe az enfant terrible-szerepbe, és csak úgy ontotta magából a pompás nemfilmeket, amelyek közül a Trash Humpers már szinte túlzás volt – hozzá képest Nemes egy Spielberg.
Nemes és Korine között ez a filmnyelvi önfelszámolás az egyik legerősebb kapocs. Ám amíg Korine Trash Humperssze a kívülálló művész dadaista performansza volt, addig Nemes ugyanezt a mutatványt a finanszírozási rendszeren belül próbálta véghezvinni. Ahogy a Zero mézgyári igazgatóból rendszerellenes terroristává változó hőse erőszakkal kivonul a társadalomból – miközben módszeresen végez a politikusokkal és a plázák népével –, úgy vonul ki Nemes a filmszakma és a filmes diskurzusok elvárásai alól.
Tagadja a koherens filmnyelvet, stílusokat halmoz és parodizál, eleinte önmagán és általában az önmagukat komolyan vevő filmeken röhög, sőt egy kimondottan vicces jelenetben még önmagát is agyonlöveti a kamera mellett fellázadó színészekkel. Aztán a montázs radikális túlpörgetésével, a trashfilmes paródián túllépve, a rendező még a nézőt is kitessékeli a moziból – felszámolja saját filmjét, sőt Vajna „nemfilmes” kritikáját is beleszövi a szétrobbanó képekbe.
Dusan Makavejev: Sweet Movie
Első rövidfilmjét, a Papagájt még valamiféle kócos poétika hajtotta, de a Huszárikot idéző lírai montázsfutamokat már kikezdte az anarchista düh – az ehhez hasonló pimasz játékosság a csehszlovák újhullám filmjeire, leginkább Věra Chytilová és Juraj Jakubisko munkáira volt jellemző. (Nem véletlen, hogy Nemes a prágai FAMU falai között talált rá a mestereire, nem pedig a pesti Filmművészetin.) Legnagyobb nemzetközi sikere, a Kopaszi gát lebontását bemutató Letűnt világ már felvonultatta a Nemesre jellemző kézgyeket: a kétélű iróniát és a filmnyelvi önledarálást.
Nemes: Papagáj
A Fúga című etűdjéhez hasonlóan Nemes megsemmíti a filmjét: a Letűnt világ utolsó perceiben a film szinte szétbomlik, és eszeveszett rohanással támadja le a színesen lobogó EU-zászlót. Ez a filmpoétikai játékosság és politikai irónia a Zero előképe. A rendező első nagyjátékfilmje, az Egyetleneim személyes, nemzedéki közérzetfilmje a hőséhez hasonló lendülettel rohant a filmnyelvi önmegsemmísítés felé: itt a film tetőpontján brutális stroboszkópként villog a kép, fittyet hányva a magyar film tradícióját uraló melankolikus hosszúbeállításoknak. Ezt az avantgárd flesselést még Kubelka is megirigyelte volna.
Nemes: Egyetleneim
A Zeróval Nemes kimaxolta ezt a poétikát, szó szerint eljutott egy zéróponthoz: ezen az úton nem lehet tovább menni, a nemfilmezés következő lépése a kamera letétele. Tarr apokaliptikus csendjéhez és sötétségéhez hasonlóan a Zero egy esztétikai program végső állomása, ám ami Tarrnál a teljes lelassulást és bezáródást jelentette, az Nemesnél a totális felpörgést: az előbbi altatóval, az utóbbi dinamittal végzett az esztétikai programjával. Csak remélni tudjuk, hogy Nemes nem hagy fel a filmezéssel, és valami egészen új irányban folytatja filmnyelvi kalandozásait.
Címkék: agyzúzás, kísérleti film, magyar film, Nemes Gyula, Zéró
Partnereink
Nemkritika egy zseniális nemfilmről! https://t.co/Yp9pMXZCTi