10 emlékezetes film 2012-ből

Pálos Máté

2013/01/04

Abc-sorrendben, videókkal, tánccal, dalolással.

4:44 – Last Day on Earth
Ferrara Melankóliára adott válaszában a világvégét az ózonpajzs megszűnése hozza el, de Trier filmjével ellentétben pszichologizálás helyett a globális vég realista forgatókönyvét látjuk egy New York-i pár utolsó óráin keresztül. A nő belefeledkezik utolsó festménye elkészítésébe, a férfi próbál valami értelmes elfoglaltságot találni magának – sikertelenül. A második felére a film ugyan talán felesleges kanyarokat vesz, de ez nem gyengíti Ferrara vízióját, amely szerint a földi élet végének leghangsúlyosabb eleme az utolsó CNN-adás és a megnövekedett Skype-forgalom. (A film egy felemelő és kétségbeesett, „őrült tánckoreográfiát” tartalmaz Dafoe előadásában.)
Kulcsmondat: Cisco a Dalai Láma szavain a vég előtt pár órával való meditácójának végkövetkeztetése, amit lakása teraszáról hoz a környék tudtára: „We’re gonna die guys! We are already dead!”

Alpok
Az Oscar-jelölésig jutott, zseniális Dogtooth (Kutyafog) rendezőjének, a mostanában görög új hullámnak nevezett (greek weird wave) filmcsoport fontos alkotójának második filmje. Giorgos Lanthimos jó érzékkel mutatja be a nehezen megfejthető saját logikával működő mikroközösségeket: a Kutyafogban a már felnőtt gyerekeket a világtól hermetikusan elzáró családot, az Alpokban pedig egy furcsa szolgáltatást nyújtó titkos társaságot, ami családok gyászán próbál könnyíteni azzal, hogy egyikük az elhunyt helyére lépve eljátssza életének fontos eseményeit. (Külön kiemelendő, hogy a film szintén tartalmaz egy igazán kattant koreográfiájú táncot.)

Bikanyak
„Húsipari gengsztermelodráma” (Sepsi) az önálló életet élő tesztoszteronról és a levágásig vastagodó bikanyakakról. Michael R. Roskam debütáló (!) filmje, sok elfojtott erőszakos érzelemmel.

The Color Wheel
A fekete-fehér, 16-mm-re forgott, jobbára kétszemélyes road-movie-t a New York-i Alex Ross Perry rendezte, a forgatókönyvét pedig egy stand-up-esten összeszedett komikussal, Carlen Altmannal közösen írták – ők láthatók a főszerepekben is. A film nem nélkülözi az esetlen megoldásokat, és a határozottabb rendezői elképzelést igénylő jeleneteket, de nyersesége és modorossága ellenére is sodró lendületű, és kevés eszközzel képes megteremteni egy egységes sötét és szarkasztikus atmoszférát – mintha a Hímnem-nőnem hipsterré avanzsált főhősei adaptálnák Salinger Franny és Zooey-ját, nyakon öntve némi bergmani piszkálódással.
Kulcspillanat: A testvérpár házaspárnak adja ki magát, hogy szobát kapjon a szigorú szabályok szerint működő motelben. A lány esti programja a fiókban talált Biblia olvasása, pólóján Who farted?-felirat.

Holdfény királyság
Wes Anderson fájdalmas all-star indie-himnusza a bármilyen sivár vidéket (lásd a párfilmjét: Sivár vidék, 1973, Terrence Malick) vagy eldugott tengerpartot egy mese határtalan otthonosságával felruházó, de a gyerekkorból átmenthetetlen teremtő fantáziához. Kritikánk itt olvasható, itt csak két megkapó pillanatra utalnék: egyrészt a vércseppekre, amik az élő szarvasbogárból és horogból összeszerelt fülbevaló viselésének árát demonstrálandó kicsordulnak a lány füléből, másrészt a végefőcím során a moziteremben maradt nézőket megörvendeztető zenei kompozícióra. (Az elmaradhatatlan esetlen-béna őrült táncot itt gyerekek követik el, ráadásul a tengerparton.)

Holy Motors
Carax visszatérését zajos elismeréssel fogadta a fesztiválközönség és a kritikusok. A Holy Motors az a fajta, magát radikálisként megfogalmazó alkotás, ami kihívja maga ellen a minden elemére kiterjedő megfejtés vágyát vagy éppen a blöffnek titulálás befogadói örömét – zsúfolásig tömve van filmtörténeti utalásokkal, önreflexív, a mozi természetét fejtegető motívumokkal, Carax különbejáratú magánmitológiájára vonatkozó elemekkel. Ezek felfejtése örömteli, hasznos és elkerülhetetlen időtöltés, de a Holy Motors legnagyobb érdeme az, hogy egyszeri megtekintés során, a filmtörténeti utalások felismerése nélkül is működik, így valójában kevésbé rejtélyes, mint amilyennek elsőre tűnhet. Ezen a szinten a fim lényege a pofonegyszerű alapötlet – variációk a szimuláció témájára – következetes végigvitele és az önálló kisfilmnek vagy videoinstallációnak is beillő vizuális kreativitása – persze a film élvezetéhez azért nem árt némi vonzódás a szürrealizmushoz. (A fenséges duett-koreográfia a latexruhás szuperhajlékony nővel mindenképp filmtörténeti jelentőségű, amennyiben az őrült tánc műfaján belül is egy őrült szélsőséget képvisel.)
Kulcskérdés/kulcsmomentum: „Who were we, when we were who we were?” – vagyis Kylie Minogue epizódszerepe, amelyben tanulságképpen a főhős, Oscar odébb rúgja egy kirakati próbababa földön heverő fejét.

Mindenki a mennybe megy
A román Radu Jude realista, már-már eszköztelen filmjében egy egyedül élő apa napját követjük végig, aki el szeretne utazni kislányával a tengerhez, ehhez azonban dűlőre kellene jutnia gyereke anyjával és annak jelenlegi élettársával, azonban ez a folyamat a film előrehadtával szinte észrevétlenül tettlegességig fajuló, brutális családi thrillerbe torkollik. A minden pillanatban kiszámíthatatlan és pattanásig feszült főszereplő játéka, a családon belüli erőszak témájához kapcsolódó sajátos szempontú, kifordított kérdésfelvetés, és a hibátlan dramaturgia intenzív drámát eredményeznek.

Paradise: Love
Az osztrák mizantróp a női szexturizmust tematizáló anti-szerelmes filmje rendkívül fojtogató és kellemetlen tapasztalat, mert a vígjátéki hangütés (lásd a magyar forgalmazó a cím fordításában – Szerelmet a feketepiacról – is megnyilvánuló törekvését, hogy a filmet arthouse komédiaként tálalja) és a napfényes, levegős és szimmetrikus kompozíciók a nevetésen és a gyönyörködésen keresztül rendre saját gyönyöréhségével és illuzórikus emberképével szembesítik a nézőt. A film legnagyobb erőssége az amatőr szereplők erős jelenléte és a dokumentarista eszközkészletben megnyilvánuló keresetlen realizmus. (Seidl az őrült tánc motívumának komikus elemét hangsúlyozza, sőt, ha a bárjeleneteken kívül a hotelszobában zajló bulijelenetre gondolunk, kijelenthetjük, egész filmjét a kattant tánc látványának bonyolult hatásmechanizmusára építi.)
Kulcskép: A tengerparton cigánykerekező feketék.

Shame – A szégyentelen
A brit videoművész-szcénából jövő, majd rögtön első filmjével, egy ír terrorista éhségsztrájkjáról szóló Éhséggel elismert és bátor, kísérletező filmalkotóvá avanzsált Steve McQueen második, szintén Fassbender főszereplésével forgatott filmje. McQueen a New York-i szexfüggő sztorijában is test és politika bonyolult egymásra hatását, a férfimagány és az ellene való lázadás testi természetét szálazza szét, de filmjei elsősorban a hipnotikus, szikár minimalista stilizáció és a minden filmképen ott pulzáló taktilis vizualitás következtében lesznek összetéveszthetetlenül sűrű közegű, súlyos levegőjű alkotások, amik (Vincze Teréz szavaival:) újradefiniálják a nézői tekintet minőségét.
Emlékezetes jelenet: Mulligan dala, ami mellesleg szintén egy „on-set ének”, csak úgy, mint a Holy Motors dalbetétje.)

Szerelem
Haneke eddigi legklasszikusabb filmjében beteljesíti és kérlelhetetlenül színre viszi a polgári fantáziát, aminek vége a fenti szerelemkoncepciónak megfelelően a szerelem (ön)pusztítás és halál általi végtelenbe szublimálása, a halál visszavétele a társadalomtól, a polgári otthon intimitásában. Mindazonáltal Haneke stílusa nem lett érzelmesebb vagy barátságosabb, de az kétségtelen, hogy a Szerelem valami furcsa játék folytán, eddig egyetlen alkotásként az életműben, megengedi az arra vágyó nézőnek azt a – fenti értelmezéssel ellentétes – olvasatot, mely szerint a filmben látott polgári értékrend működtethető, a destruktív erő a betegséggel azonosítható, és így legalább a tehetős műveltek domesztikálhatják a halált és ezzel beteljesíthetik a szerelmet.
Emlékezetes momentum: Egyrészt a reggeli tojás, amelynek feltörése egybeesik a betegség elszabadulásával, másrészt Georg – tökéletes ritmusban kivitelezett, a filmben jól elhelyezett és nem kevésbé ijesztő – rémálma.

Ha a tízbe nem is került be, de említendő még Cronenberg sokaknak csalódást okozó, számomra az első percétől az utolsóig izgalmas Cosmopolis-a, Apichatpong belsőszerveket lakmározó szellemeket szerepeltető meditációja, a Hotel Mekong, Miranda July A jövő című szürreális melodrámája, amely némileg meglepő módon a közeljövőben megtekinthető lesz a tévében, illetve a mexikói Carlos Reygadas Cannes-ban durván kifütyült új filmje, a Post tenebras lux, amit egy lengyel filmfesztiválon nem éppen ideális technikai körülmények között láttam – örömteli, hogy rögtön Oroszország és Mexikó után, a film, ha minden igaz, február végén hazai forgalmazásba kerül.

Címkék: A LISTA MÁMORA, Cronenberg, Haneke, Steve McQueen, TOP 2012