2015/05/28
Élünk. Halunk. Újra élünk.
Meghitt, nyár előtti nyaralásnak indult, néhány dologra számítottunk, de arra nem, hogy felrobban a fejünk.
Volt, aki hozott laptopot, bár kizárólag munkához, az még csak ötlet szinten sem merült fel, hogy filmet nézzünk, annyira azért nem vagyunk rögeszmések, hogy projektort cipeljünk magunkkal hosszúhétvégézésre, egy képernyőt meg ennyien bajos lett volna körbeülni. Úgyhogy inkább társasjátékokat és söröket vittünk. De a második napon, vagyis múlt pénteken minden visszavonhatatlanul megváltozott.
Amíg a társaság egyik fele egy közértben vadászott a felvágottak és sajtok között, a házban ejtőzők közül valakinek valahogyan működni kezdett a wi-fi, valamiért rögtön a moziműsort kezdte böngészni, és húsz-huszonöt másodpercen belül világos volt, hogy aznap délután megnézzük a Mad Max – A harag útját, a lakhelyünktől fél órányira lévő, dunaújvárosi Dózsa MoziCentrumban.
Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy minden filmet nagyvásznon nézünk: ismerünk egy olyan mozit, ami éjjel-nappal nyitva van, soha senki nem ülhet elénk és hangoskodás sincs, szóval gyakran elcsábít minket. De azért vagyunk annyira mozifetisiszták, hogy amikor csak időnk és pénztárcánk engedi, ott lógunk valamelyik vetítőteremben, és várjuk, hogy ránk boruljon a sötétség. Azt hittük, az elmúlt néhány évben kiismertük annyira a mozikat, hogy ne érjen minket meglepetés, de a nagy magabiztosságunk csak addig tartott, amíg benyitottunk az Épületbe.
Fluxuskondenzátorra semmi szükség, elég belépni a Dózsa MoziCentrum kapuján, és úgy húsz évet ugrunk vissza, egy olyan korba, amikor a „nagy mozik”-ról nem lélektelen multiplexekre asszociáltunk. Mindannyiunkat levett a lábáról a szocreál hangulat, a hatalmas előtér (mit tér, csarnok!), a régimódi ízesített popcorn, a terem elé kihelyezett vetítőgép, és hogy kétoldalt rácsos ajtók szeparálják el a várakozókat a moziteremtől.
Még dél körül lefoglaltuk a helyeket az előadásra, de elpepecseltük az időt, úgyhogy az autóút vége felé már nem tudtunk minden piros lámpát figyelembe venni, és amikor végre kézbe vehettük a jegyeinket (mit jegy, tikett!), már tényleg a vallásos áhítathoz hasonló stádiumban jártunk. A teremben amúgy rajtunk kívül négyen ültek.
Az 520 férőhelyes, Dolby Digital hangrendszerrel, SONY 4K vetítővel, 60 m2-es vászonnal felszerelt teremben a hang néha kicsit eltompult, a vásznat koszfoltok tarkították, reklámok nem voltak, a szereplők magyarul beszéltek – minden pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett.
Vagyis a fejünk már a vetítés előtt is bőven repedezett, és amikor két órával később kibotorkáltunk az Épületből, úgy kellett összeszedegetnünk a darabjait, mi pedig pont az ilyen élményeket keressük, amikor moziba megyünk.
Címkék: beszámoló, mad max, mozi
Partnereink
Micsoda gyönyörű nap! http://t.co/PnboLlaNct
Így robbant fel a fejünk, amikor elmentünk megnézni a Mad Maxet
http://t.co/gL915a3wt1
#mozi #film http://t.co/bRsc09fNQa
@prizmafolyoirat, Nagyjából egy hónappal ezelőtt hasonló időutazásra készültünk, de mi a Die Hard 1-et néztük ki a műsorból. Az áhítat ugyanez volt, szuper délutánnak indult. De kiderült, hogy elnéztüka moziműsort. Persze nem 27 évvel, csak egy héttel, de így is lemaradtunk a filmről, a moziélményről viszont nem akartunk. Ez volt a második, de az előzőnél nagyságrenddel nagyobb hiba. Minden megérzésünk, józan eszünk és magabiztos ítéletünk ellenére, ami azt súgta, hogy ne tegyük, jegyet vettünk a Pláza Ásza 2-re, ami 10 perc múlva kezdődött…
A mozi értékéből persze nem von le semmit, de mi csalódtunk önmagunkban, mert megbeszéltük, hogy ez lesz az első film, amiről kimegyünk a vetítés alatt, és még ezt se tettük meg. Egy teljes éjszaka és a dunaújvárosi kocsmák italkészlete ment rá a szörnyű élmény felülírására, de végül sikerült.