seom

KOREAI EXPEDÍCIÓ

Az ázsiai esszencializmusról (Összefoglalás a pécsi dél-koreai filmkonferenciáról)

Bátori Anna

2012/04/18

A Pécsi Tudományegyetem Film és Vizuális Kultúra Tanszékének köszönhetően kerülhetett sor a Koreai Kulturális Hét (március 26-31) megrendezésére, amelynek keretein belül nem csak a félsziget gasztronómiai, zenei, és nyelvi különlegességeit ízlelhettük meg, hanem bepillantást nyerhettünk a kortárs dél-koreai filmművészetbe is. A kulturális hét záró programjaként ugyanis – a Laterna Magica Egyesületnek és a pécsi film tanszék elhivatottságának hála – „A szélsőséges mozi és a film teste” címmel egy nemzetközi, tudományos konferencia vehette kezdetét, amelynek fő témája a kortárs koreai filmekben megjelenő szélsőséges erőszak, szexualitás és test ábrázolásának megvitatása volt.

A Pécsi Kulturális Központban megrendezett esemény több szempontból is igazi ínyencségnek számított: „A szélsőséges mozi és a film teste, avagy szubverzív képek és narratív stratégiák a kortárs dél-koreai filmben” című rendezvény lett ugyanis a világ első dél-koreai filmes konferenciája (!!!), azaz hazánk lepipálta a kortárs filmtudományi korpusz szereplőit, és amellett, hogy elsőként ért célba a témával, még olyan neves filmteoretikusokat is felvonultatott, mint Soyoung Kim (Korean National University of Arts),  Ho Ka Hang (University of Hongkong), Daniel Martin (Queen’s University), vagy Hye Seung Chun (Colorado State University).

És hogy miért az ázsiai félsziget mozgóképes korpusza lett Pécsi Tavaszi Fesztivál tudományos konferenciájának kiszemeltje? „Az első ok az, hogy a koreai film a szélsőségest három elemzési szinten is felveti: az audiovizuális (érzéki), a narratív és a fogalmi szinten, ahol a szocio-pszichológiai témákat és azonosságokat kezeli. A második ok, hogy a koreai filmekben a műfajtól függetlenül nagyon erős az esztétikai feszültség a három, az érzéki, narratív és tematikus szint között, vagyis a legtöbb film esztétizálja és stilizálja (is) a szélsőségest. A harmadik ok pedig egyszerűen az, hogy kevés koreai filmkonferenciát rendeznek a világon” nyilatkozta Dr. Tarnay László, a rendezvény fő szervezője, és a Pécsi Tudományegyetem Film és Vizuális Kultúra Tanszékének vezetője.

A „szélsőséges mozi” analízisének kiindulópontjaként a dél-koreai filmművészet olyan kiemelkedő  és alighanem mindannyiunk által jól ismert  alkotói szolgáltak, mint Kim Ki-Duk (Bin-Jip, Az irgalmas lány, Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz), Chan-wook Park (Oldboy, JSA, A bosszú ura, A bosszú asszonya), vagy Seung-wan Ryoo (Az erőszak városa, Arahan), de szó esett a koreai filmek műfajspecifikus sajátosságairól, az ország filmgyártásának támogatottságáról és az alkotások esztétikai egyediségéről is: „Hihetetlen magas színvonalú előadásokat lehetett hallani, magas színvonalú előadóktól. A konferencia egy szinten nagyon szakmai volt, de mindeközben megmaradt egy, a laikusok számára is érthető és élvezhető szinten. Sokat tanított a koreai filmekről, de sokkal általánosabban magáról a filmnézésről is. Alapvetően egy (mind színész, mind filmnézői szemszögből) nagyon érdekes, élvezetes és a magyar filmipar részére is hasznos előadás sorozatot láttam, amire sajnos nagyon kevesen látogattak el. Ezért részben a konferencia szervezőit, (akik egyébként mindent megtettek egy kényelmes és zökkenőmentes konferenciáért), részben a magyar érdektelenséget okolom. Szeretném, hogyha lenne még ilyen konferencia és szeretném, hogyha sokkal többen jelennének meg és hallgatnák meg ezeket az egészen hihetetlen professzorokat/előadókat”- nyilatkozta Wootsch Domokos színész, a konferencia egyik látogatója.

Seung-wan Ryoo: Arahan

Az esemény különlegességét  és intermediális jellegét  mutatja, hogy a szervezők a filmvetítések mellett olyan zenei különlegességgel kedveskedtek a résztvevőknek, mint például a Canarro együttes koncertje, akik ez alkalommal a koreai filmzenék világába kalauzolták a nézőket. A rendezőket dicséri emellett, hogy a szegényes körülmények ellenére is képesek voltak felvonultatni az ázsiai, és a hazai ételkülönlegességek széles skáláját és a konferencia így tényleg hű maradt a rendezvény kiírásához, azaz valóban célba vette az ember összes érzékszervét. A kulináris élvezetek mellett bepillantást nyerhettünk a dél-koreai film múltjába, jelenébe, és olyan vendégekkel is találkozhattunk, mint Kwon Young Sup, a Koreai Kulturális Központ igazgatója, de képviseltette magát az ELTE Filmtudomány tanszéke (Vincze Teréz, Bátori Anna), a Pécsi Tudományegyetem film szakja, (Tarnay László, Turnacker Katalin, Kiss Gellért, Császár Andrea) és a frissen megnyitott Koreai Kulturális Intézet is (Teszár Dávid). A konferencia tehát nem csupán a külföldi filmteoretikusokat mozgatta meg, hanem a magyar filmesztéták csoportját is, és egy igazi nemzetközi diskurzus vehette kezdetét. Az elméleti viták és előadások, illetve a gasztronómiai kirándulások után pedig olyan exkluzív filmvetítéseknek is tanúi lehettünk, mint Kim So-Young 2003-as dokumentumfilmje, az I’ll Be Seeing Her: Images of Women in Korean Cinema, amely igazi ritkaságnak számít a filmes szakmában, hiszen az ismeretlen dél-koreai filmtörténelem ötven évét dolgozza fel, és azt is megmutatja, hogy a globalizált piac hatásaként hogyan öntötték el svájci és kínai színészek a dél-koreai filmeket.

És hogy mire is jutott a filmszakma elméleti képviselőinek Pécsett tartózkodó csoportja? A dél-koreai kortárs film különlegessége eddig is szembeötlő volt, elég, ha az Oldboy cannes-i sikerére, és Kim Ki-Duk, vagy Chang-Dong Lee filmrendezők tabusértő munkáira gondolunk, az ország thriller-sorozatát (Tell Me Something, A halál jele, Keserédes élet) nem is említve. A dél-koreai film a narratív és a vizuális extrémitás olyan széles skáláját képes felvonultatni, amelyre más nemzet aligha képes manapság. Csonkolás, balták, vér, erőszak, prostitúció, plasztikai sebészet, gyermekgyilkosságok, hiperrealista horror és az ember test-reprezentációinak hangsúlyozása jellemzik Dél-Korea mozgóképes korpuszát, mely jelenség kialakulásának okait, és az egyes filmek elemzését műfajelméleti és intézményrendszeri perspektívából is végigkövethettük, nem beszélve a fenomenológiai, a pszichoanalitikus, a kolonialista szempontokról.

Joon-ho Bong: A halál jele

Teszár Dávid (Koreai Kulturális Központ) a dél-koreai film felemelkedésének gyártási, forgalmazási és bemutatási hátteréről beszélt (csak egy adat: a Swiri-t anno huszonnégy vásznon vetítették, ma pedig közel nyolcszáz bemutatóhely várja a filmeket). Teszár szerint három különböző irányzatot különböztethetünk meg a modern koreai kultúrtörténetben. A Korean New Wave a nyolcvanas évek második felében indult, és olyan filmeket foglal magában, amelyek leginkább politikai témákat dolgoznak fel. A New Korean Cinema a kilencvenes évek új rendezőgenerációjának színre lépését jelenti, akik azon műfaji-, és művészfilmek gyártását kezdik el, amelyeket mi, európai nézők ismerünk. A legújabb irányzat pedig a hallyu, a koreai hullám, amely nem egy filmes jelenség, hanem leginkább össz-kulturális sokként értelmezhető irányvonal, amelyben a fiatal pom-pom lányok üvöltésétől kezdve a robotszerűen mozgó fiúzenekarokon át minden „furcsa” jelzővel felruházott termék fellelhető. A jelenségre reflektált Soyoung Kim (Korean National University of Arts) is, aki a „posztmodern kapitalizmus”, illetve a fantázia szüleményének nevezte a hallyu-t, és a K-popot. Kim szerint Dél-Korea agresszív globalizációja egy olyan transz-szinematikus teret eredményezett, amelyben a mozgóképek (tv, LCD, interface-ek) az uralkodóak, és ebbe a térbe kényszerül belenőni a koreai film is. Ennek köszönhető, hogy az ország filmgyártása mind mennyiségileg, mind minőségileg kiemelkedővé vált: a képek, reklámok áradata olyan neo-liberális folyamatot indított el, amelyben a mozgóképek permanens közvetítése miatt az állampolgárok állandó sokkhatásnak vannak kitéve. Bár Kim álláspontja nem meggyőző, az a tény vitathatatlan, hogy a fesztiváldíjas alkotások a digitális korszak beköszöntével, és a globalizáció diaszpóráinak elszórása után kezdtek el növekedni. A kritikusok által leginkább elfogadott művek tehát a New Korean Cinema korpuszának termékei; olyan filmek, melyek az amerikanizációs folyamatokat és műfaji sematizmust saját malmukra tudták hajtani.

A koreai film műfaji revíziójáról beszélt Császár Andrea (PTE, animációs filmek), és Kiss Gellért (PTE, thriller), mintegy rávilágítva a félsziget (szub)száner-mixelő, professzionális –és a narratív szélsőségektől egyáltalán nem mentes –  filmkészítésére. Kiss szerint a 2010-es év a thriller „szélsőséges éve”, (ekkor készül el az I Saw The Devil, és a The Yellow Sea); a zsánerkeveredés tetőpontja, amikor a thriller más műfajokkal (pl. horror) kezd keveredni. Az így keletkezett szélsőséges erőszak nyomta rá e filmekre az „Asian Extrem” címkét, és mind Daniel Martin (Queen’s University) rámutatott, a koreai alkotások számos esetben estek áldozatul a nyugati kategorizálásnak. Ennek köszönhető, hogy a félsziget filmjeit Kim Ki-Dukkal azonosítják, és ez alól sajnos a konferencia sem volt kivétel. Az előadások fele ugyanis a neves rendezővel foglalkozott, és sajnos elfeledkezett, vagy felszínesen érintett más koreai nagyságokat. Úgy néz ki tehát, hogy a Kim Ki-Duk neve egyet jelent a koreai művészfilmmel, és sok időnek kell még eltelnie, hogy ez az egyenlet érvényét veszíthesse. Addig is bőven akad azért mit boncolgatni a rendező filmjein. Hye Seung Chung (Colorado State University) például feminista nézőpontból közelítette meg a Kim Ki-Duk-alkotásokat, és az azokban nőgyűlöletről és toposzokról (prostituáltak, sérültek, az otthonukat elvesztett hősök) beszélt, majd a Bad Guy elemzése kapcsán a kolonializmus jelenségére is kitért. A konferencia egyik elméleti megközelítési módja arra világított rá, hogy a koreai nép japán-megszállása, majd amerikai befolyása erőteljesen hatott a félsziget filmkészítésére. Ez az álláspont aligha vitatható, főleg, ha az ország blockbusterjeire (Swiri, JSA) gondolunk. Amire azonban a Colorado Egyetem professzora célzott, az a Kim Ki-Duk filmjeiben fellelhető kirekesztettség-érzés, avagy az a Spivak-féle (Can The Subaltern Speak?) felérendelt-alárendelt-viszony, mely a koreai karakterek némaságában érhető tetten. A rendező figurái ugyanis alig beszélnek, ami Chung szerint népének kolonializációs történelmére, azaz elnyomott viszonyára utal, amelyben a gyarmatosított egyén képtelen önnön jogainak képviseletére.

Kim Ji-woon: I Saw the Devil

Az identitás kérdésének körüljárása kapcsán merült fel a pszichoanalitikus megközelítés. Thorsten Boz-Bernstein (Gulf Universitry) Kim Ki-duk filmjeiben kereste a Másikat, és arra jutott, hogy az alkotásokban fellelhető tárgyak végül az egyének részeivé válnak, azaz egy új ego-t kapnak. Így jön létre a Másik és az Én szintézise, amely egy olyan világot hoz létre, amelyben képtelenség eldönteni, hogy hol kezdődik az álom, és hol ér véget a valóság.
Vincze Teréz (ELTE) is a Kim Ki-Duk filmjeiben domináns identitásproblémát járta körül. Az ő megközelítése azért is volt egyedülálló, mert az alkotások lírai egységének elemzése közben a magyar költészet két nagy alakját (Babits Mihály és Szabó Lőrinc dualista és monoista test-felfogását) hozta példaként, és azt bizonyította, hogy a koreai rendező filmjeiben jelen lévő, és marginalizált Másik a megosztott Korea-problémára vezethető vissza, a megoldás mindig a szellemmé válás folyamatában érhető tetten. Akárcsak Botz-Bernstein; Vincze is egyetértett azzal, hogy Kim Ki-Duk filmjeiben összefolyik az egyéni szubjektum és az elvont szellem, és a rendező feladata pedig mindig e két fenomén egyensúlyának fenntartása kell, hogy legyen.

A konferencia harmadik elméleti megközelítési módja, a fenomenológia abból a test-koncepcióból indult ki, amelyet az eddigi teóriák (pszichoanalízis, kolonializmus) is felvetettek: hogyan lehetséges az, hogy a koreai filmek letaglózzák a néző testét? Miközben ezen alkotásokból szemezgetünk, egyszerre ízleljük és tapintjuk a vásznon látható dolgokat, azaz a koreai film a képernyő test-képein keresztül saját testünkre is hat. David Scott Diffrient (Colorado University) a „horrality” fogalmán keresztül kísérelte meg bemutatni az emberi arc és a fiziognómia filmbéli fontosságát, és a szuperközeli plánok letaglózó mechanizmusait; Dotty Hamilton (Avila University) a vásznon megjelenő dolgok ízlelhetőségére, Tarnay László (PTE) pedig a test és a vásznon látottak tapinthatóságára hívta fel a figyelmet.

És hogy mitől is sokkolnak a dél-koreai alkotások? Bár meghallgathattuk a félsziget filmtermésének műfaji (Kiss Gellért), kolonialista-pszichonalitikus (Soyoung Kim, Boz-Borstein, Earl Jackson) és fenomenológiai elemzését (Tarnay László, Bátori Anna, Dotty Hamilton); a kérdés megválaszolatlan maradt. Persze egy ilyen új jelenség esetében, mind amilyen a koreai film,  amelyre az angolszász filmkritika is csak mostanság figyelt fel  nem lehet elvárni, hogy végső igazságokkal és válaszokkal álljon elő. Hogy miért is szeretjük annyira a koreai filmeket? Figyelem filmgeek-ek, esztéták, nézők, letöltők, avagy a különleges alkotásoknak időt szentelő közönség: vigyázó szemeiteket a koreai filmre vessétek, mert bár számos lehetséges megoldás kínálkozik a jelenség analízisét illetően; a kérdés még mindig megválaszolatlanul lebeg a világ filmes szférájában, és a koreai filmes cunami még csak most kezdi el igazán mardosni Európa partjait.

Babits Mihály

Címke:

Nézz bele!
sarajevo_ff

EXKLUZÍV, FESZTIVÁL

6203.0.570.359

Jegyzet

UnChienAndalou

KÍSÉRLETI VETÍTŐ

varro

FESZTIVÁL

Képernyőfotó 2014-04-11 - 3.27.23

AJÁNLÓ

2014_porlasplumas

KINO LATINO

rio2096lead2

ANIMATÉKA

20130314210443_sajnalom02

KAFF

safe_image

FESZTIVÁL

4dxlead

ESSZÉ

anilogue33lead

ANIMATÉKA

anilogue2_3lead

ANIMATÉKA

anilogue1_3lead

ANIMATÉKA

Surviving

FESZTIVÁL

Chasing_Ice_1

FESZTIVÁL

cabininthewoodswelivefilm09

FESZTIVÁL

imawoman

FESZTIVÁL

img_0151

FESZTIVÁL

AARGH

FESZTIVÁL

udine-lead

KELETI EXPEDÍCIÓ

Partnereink

Blik - Journal for Audiovisul Culture Szellemkép Szabadiskola Artportal.hu