Itthon ugyan közel egy éve, a 2008-as Anilogue-on volt látható, viszont a film honlapjáról mindenki számára ingyenesen letölthető a Sita Sings the Blues című amerikai animációs film, Nina Paley autodidakta rajzfilmrendezőnő első egészestés alkotása. A film az egyedi rövidfilmek személyességét és a rajzfilmek narratív tömörségét és vizuális stilizáltságát egyesíti. Bár egy nyolcvankét perces animációról van szó, a Sita Sings the Blues három rövidfilmet foglal magába, amelyek annak köszönhetik, hogy mégis egy filmet alkotnak, hogy a három főhősnő életének legfőbb motívuma – elhagyta őket a férjük – párhuzamba állítja őket. A film Az órák női hármasának animációs párja nagyobb időbeli ugrásokkal és jóval több iróniával.

A filmet a rendezőnő privát élete mellett – a háromból az egyik a saját tönkrement házasságának a története – a huszas-harmincas évekből Annette Hanshaw blues számainak dalszövegei és az indiai eposz, a Rámájána, Ráma király és felesége, Szíta története inspirálta. A Sita Sings the Blues igazi posztmodern és posztkoloniális csemege: a különböző kulturális rétegeket, az indiai szent szöveget és amerikai blues-t, Bollywoodot és Betty Boopot vegyítő film egy hibrid szerelmi történetet alkot, melynek erénye nem a mese ill. mesék eredetisége, hanem ezeknek a vegyes tartalmaknak és motívumoknak – vállaltan és hangsúlyozottan szubjektív – egymásba szövése mind narratív, mind képi szinten.

Amellett, hogy a Sita Sings the Blues Nina Paley stúdióháttér nélküli egyszemélyes alkotása, a film önreflektív személyességét hangsúlyozza, hogy a kortárs cselekményszál főhősnőjét is Ninának hívják, és nem titkoltan a rendezőnő tönkremenő házasságát láthatjuk nagyvonalakban. A film keletkezésének a kulcsa is ez a mind közül vizuálisan és elbeszélésében is legtömörebb és -visszafogottabb történetszál: Nina és férje, Dave San Francisco-ban élnek egy macskával, a férfi Indiába költözik, hogy ott dolgozzon, majd miután Nina utánaköltözik, a férje szakít vele e-mailben (!), amikor a nő pár napra visszatér Amerikába. A macskájával egyedül maradó Nina lelkileg összetörve a Rámájanát kezdi el olvasni, és ismer rá Ráma és Szíta történetében a sajátjára. Ennek a szálnak az utolsó jelenete, amiben Nina a számítógépén rajzfilmet készít, lefekvés előtt a Rámájanát olvassa, lakása falán pedig a másik szál sziluett szerepelőit látjuk, visszamenőleg reflektál arra, hogy hogyan került Nina az indiai eposzba, jobban mondva az eposz mellé.

A kortárs amerikai és az ősi indiai pár közt a hidat a wayang árnyjátékokat idéző sziluett figurák „ismeretterjesztő” jelenetei képezik. A három, indiai akcentussal beszélő narratíván kívüli alak az eleve több verzióban létező eposz sztoriját próbálja meg emlékezetből összerakosgatni, értelmezni és Nina történetével összekapcsolni. A Rámájana szerint Ráma király és gyönyörű felesége, Szíta boldogságban éltek, míg az asszonyt el nem rabolta a démonok tízfejű királya. Ráma a majmok királyának segítségével ugyan kiszabadította feleségét a fogságból, de utána elfordult tőle, és száműzte udvarából. A Sita Sings the Blues nem kötelezők röviden, hanem hangsúlyozottan az ősi történet kizárólag Szítára koncentráló szubjektív adaptációja. A több ezer éves eposz a három narrátor-kommentátor kötetlen baráti beszélgetése alapján elevenedik meg, és végig az elhangzottakhoz igazodva módosul; az adaptáció viszonylagosságát jelzi, hogy vizuálisan ez a szál a legeklektikusabb: finoman kidolgozott wayang árnyak, aprólékosan megfestett akvarellképek és autentikus hindu ábrázolásokat felhasználó papírkivágásos jelenetek kollázsa.

A harmadik összefüggő epizódfüzér, amiben Szíta ténylegesen blues-t énekel, az összfilmtől függetlenül is létező film, ugyanis egyik darabja, a Trial by Fire már korábban, 2003-ban elkészült és önálló filmként bemutatták.

Ezekben a flash animációs epizódokban Szíta a jazz korszak egyik nagynevű énekesnője, Annette Hanshaw hangján szólal meg, ábrázolása pedig a szintén a harmincas években született animációs szexszimbólum, a göndör feketehajú, darázsderekú és ringó csípőjű, hatalmas fejű Betty Boop alakját idézi. Az énekes betétek a Betty Boop és Annette Hanshaw által fémjelzett korszak klasszikus hollywoodi musicaljeit és a bollywoodi filmek látványos zenés-táncos jeleneteit felelevenítve Szíta és Nina éppen aktuális érzelmi állapotát hivatottak kifejezni a felhőtlen boldogságtól a kényszerű elszakadásig , az újratalálkozás örömétől a fájdalmas elhagyatottságig.

A Sita Sings the Blues három rövidfilmje – Nina tiszta vonalas kortárs története, a Rámájana gyorstalpaló kollázs változata és a flash animációs Annette Hanshaw-betétek –, bár vizuálisan markánsan elkülönülnek egymástól, önmagukban mégsem tudnak egységes narratívát alkotni. Nina története szorosan összefügg, és visszamenőleg reflektál a sziluett narrátorok Rámájana meséjének a létrejöttére, akik nemcsak Szíta, hanem Nina történetét is kommentálják, de még a leginkább önálló egységet alkotó dalbetét-füzér sem tud a másik kettőtől függetlenül létezni, legalábbis a zenés jelenetek érthetetlenek a három árnyalak értelmező narrációja nélkül azok számára, akik nem naprakészek a Rámájanából. A Sita Sings the Blues három rövidfilm, melyek csakis egymás függvényében értelmezhetők és értelmezendők.