2010/10/20
Magyar rapszódiák
A magyar táncfilmek között azonban sajnos akad olyan mű is, ahol egyáltalán nem világos, hogy mi végre forgatta filmre az alkotó a koreográfiát, hiszen egyáltalán nem él a film adta lehetőségekkel. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy itthon, a külföldi gyakorlattal ellentétben, többnyire koreográfusok, nem pedig filmes szakemberek rendezik a táncfilmeket. Az idei EDIT-en sor került egy kerekasztal-beszélgetésre, ahol a magyar filmek alkotóit lehetett meghallgatni. Ez az egy óra sok kérdést megválaszolt: egyfelől a filmes szakma nem nyitott a táncművészetre, így a táncfilmre sem (a helyzet pedig a financiális gondok növekedésével valószínűleg romlani fog). Ez azt jelenti, hogy a koreográfusok, még ha akarnának, sem tudnak profi segítséget igénybe venni. Míg a legtöbben érezhetően tisztában voltak korlátaikkal, volt, aki egy vállrándítással csak annyit mondott, ha filmet akar forgatni, majd előkapja az otthoni kézikamerát. Sajnos a legújabb magyar alkotások valóban azt bizonyítják, hogy a táncfilmek honi készítői számára még mindig nem világos: a táncfilm épp annyira film, mint amennyire tánc.
A legszembetűnőbb félreértések a történetmesélő alkotások esetében figyelhetők meg: mivel ezek a filmek dramaturgiailag felépítettek és cselekményük van, közelebb állnak a történetmesélő kis- vagy nagyjátékfilmhez, mint a tiszta táncfilmek vagy táncadaptációk. Ezen csoport magyar képviselői sokszor túlzásba esnek, és többnyire túldramatizálják a látottakat, és ez ahelyett, hogy a néző átélését és azonosulását segítené, éppen azt akadályozza, amit eredetileg elérni volt hivatott. Ilyen Csabai Gabriella Érintések (2009) című munkája: komolysága, drámaisága olyannyira a végletekig fokozódik, hogy emiatt a dráma már-már komédiába fordul, kínos és nevetséges lesz. Sajnos Kopeczny Kata Megmértem a sötétséget (2009) című filmje is ugyanebbe a hibába esik. Az érzelmi túlkapások oka lehet, hogy a koreográfusok (és a táncosok) a színpadhoz, a távolsághoz szoktak, nem pedig a szűkszekond közelségéhez.
A honi alkotások között olyanok is akadnak, ahol a rendezői intenció teljességgel érthetetlen. Olykor még ezek az alkotások is jól indulnak, mint például a 9192631770 című film (r.: Nagy Zoltán, 2009), amely leginkább az élőszereplős ritmusfilmek csoportjába sorolható. Nagy Zoltán munkája azonban pillanatok alatt elveszti kezdeti lendületét, és mire a „Vége” felirathoz érünk, tökéletesen értelmetlenné válik. Fontos még a Homokszék című történetmesélő táncfilm (r.: Szűcs Réka, 2009) – ám sajnos nem a koreográfia, hanem a gyönyörű animáció-betétek miatt. Érdekes, hogy az idei magyar szekcióból a két animációs kisfilm volt egyedül értékelhető: az Árnyékfilm (r: Szabó Réka, 2010) és az Előtűnés (r: Berecz Dániel, 2010). Az előbbi – a készítők szavaival élve – élő szereplős rajzfilm. A fehér háttér előtt két apró, fekete figura mozog és táncol, hol harangot, hol békát, hol virágot formáznak, s egyik alakból a másikba folynak át szinte észrevétlenül. Az Előtűnés pedig az Árnyékfilm párdarabja lehetne: itt is fehér háttér előtt táncolnak a fekete figurák, ám ez a film már száz százalékig animáció. S míg Szabó Réka alkotása egy furcsa, amőbaszerű duett volt, addig Berecz Dániel rövidjében a megsokszorozódott táncos szimmetrikus formákba rendeződik a zene ritmusára.
Hol a humor mostanában?
A humor, nem úgy, mint a külföldi táncfilmeseknél, egyértelműen hiánycikk itthon. A Bukfenc (r.: Mayer Bernadette, Góbi Rita, 2009) – amely különleges képi és hangi világa miatt is kiemelendő – az animációk mellett talán az egyetlen kortárs magyar táncfilm, amelybe a főhős, a kútba szorult furcsa szerzet némi játékosságot tud csempészni. A Városi szívből (r.: Kulcsár Vajda Enikő, 2009) sem hiányzik a humor – igaz, ez a sorozat eredetileg az internetre készült, így képileg nem túl igényes. Igaz az is, hogy az ötlet nem egyedi – láttunk már olyat, hogy valaki kivitte művészetét az utcára, az emberek pedig értetlenkedve reagáltak a szokatlan jelenségre. A film mindenesetre kedves és szerethető, üdítő színfolt a komor magyar táncfilmes szcénában. S végül meg kell említeni Jurányi Patrik egypercesét, a Sidewalkot (2010), amely ugyan a maga alig több, mint egy percével félkésznek hat, mégis teli van játékossággal és könnyedséggel, bátran nyúl a filmes eszközökhöz, és nem rest beleépíteni koreográfiájába a fővárosi utcák berendezését.
A külföldi filmesek ugyanakkor nem ódzkodnak a vicctől. Az egyik legjelesebb kortárs alkotás a német Fora Dentro című (r.: Wiebke Pöpel, 2004) élőszereplős ritmusfilm pár tiszta táncfilmes betéttel feldúsítva: egy medencében táncol eleinte egy, majd két táncosnő, valamint egy narancs. A ritmusos vágás és a különleges filmhang, illetve a bizarr helyszín – egy üres medence – teszik élvezhetővé és értékelhetővé az alkotást. Műfajilag a geg, a tánc és a film viszonyát tekintve szintén a ritmusfilm csoportjába sorolható az amerikai Flying Lesson (r.: Phil Harder, Rosanne Chamecki, Andrea Lerner, 2007), ahol a két szereplő valóban megtanul repülni – persze csak a montázsnak köszönhetően. A vágási technika teszi érdekessé a brit Stair című ritmusfilmet is (r.: Roddy Simpson, 2008), amely egy teljesen hétköznapi történést mesél el táncban: egy nőt látunk le-fölmenni a lépcsőn – deréktól lefelé. A Binary Form (r.: Chirstinn Whyte, Jake Messenger, 2009) az előbbi három ritmusfilmmel ellentétben lemond az élő szereplőről, csupán a film végén láthatunk egy animált táncoló alakot, aki a nullákból és vonalakból áll össze egy pillanat erejéig.
A The Impossibility of Being an Apple (r.: Clara Garcia Fraile, 2008) kedves alkotás: a film alatt a szereplők almaevésre, papírrepülőhajtogatásra és a mellettük ülő ember szagolgatására szólítják fel a nézőket – érdekes kísérlet az interaktív filmre. Egyszerű, de nagyszerű ötletet dolgoz fel a Dance like Your Old Man című alkotás: civil nők utánozzák apjuk mozgását, miközben mesélnek róluk. A filmen csak a nőket látjuk és halljuk, mégis felidéződnek az apaalakok, így egy szimpla fogásnak köszönhetően nem egy-egy, hanem két-két emberről szólnak a jelenetek, ami az ötletnek és a kiválasztott nőknek köszönhetően még szórakoztató is.
A külföldi kínálatban tehát megtalálhatók a már említett táncfilmtípusok, melyek miközben valódi film- és táncművészeti értéket képviselnek, olykor humorral vegyítik a komoly mondanivalót, alkalomadtán dokumentarista törekvéseket céloznak meg, sőt néha lecsupaszítját a narratívát nullákra és vonalakra. Ezeket a filmeket összességében az jellemzi, hogy sokkal bátrabban kísérleteznek a műfajjal, és nem félnek játékosan használni a mozgókép lehetőségeit.
Járható utak
Az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb, legösszetettebb táncfilmje a szlovén Dom Svobode (r.: Iztok Kovač, 2000). A film több stílust megidéz: bizonyos szcénái Fellini tömegjeleneteire emlékeztetnek, egyes karakterei a formani abszurd humorra, a koszlott, már-már sci-fibe illő, apokaliptikus helyszín Tarkovszkijra, a dokumentumrészletek pedig von Trierre és a dogmára. Már ebből a felsorolásból is látszik a film mélysége és összetettsége az előbbiekhez képest. A kvázi-cselekmény három szálon fut: adott egy előadás, ahol a táncosok egy szakadék tetejéről kötélen lefelé lógva vízszintesen táncolnak, adottak az előadást előkészítő munkálatokat és magukat a táncosokat bemutató dokumentum-részletek, valamint egy vízió az elhagyott gyárban, ahol egy ügyefogyott, szódásszifon-szemüveges kétballáb tesz kisebb körutat, miközben mindenféle valószerűtlen jelenetbe botlik. A látomás egyáltalán nem kapcsolódik a produkcióhoz, de a film nem is vállalkozott egy egységes történet elmesélésére. Maga a táncelőadás akár egyedül is elvihetné a filmet a vállán, hiszen itt egyfelől a helyszín, és abból eredően a táncosok függő helyzete, valamint a különleges perspektíva teszi az alkotást kizárólag filmre alkalmassá.
Ha táncfilmekről szólunk, akkor megkerülhetetlen a DV8 fizikai színház. Ők vitték tökélyre ugyanis azt a komplex, kevert táncfilmes irányt, amelyet a Dom Svobode is képvisel. Enter Achilles című alkotásuk (r: Clara von Gool, 1996) a történetmesélő táncfilm kategóriájába sorolható. Férfiak lelki és fizikai csatározását láthatjuk sörrel, cigifüsstel, focilabdával és egy guminővel fűszerezve, miközben olyan érzelmeket fejeznek ki, mint féltékenység, szorongás, valahova tartozni akarás, csordaszellem és kitaszítottság, vagy az ember elállatiasodása. A fő helyszín egy kocsma, és habár majdnem mindenki megszégyenül a film során, a humor, az irónia mégis ott pislákol a filmkockák sarkában.
A Strange Fish című táncfilm (r: David Hinton, 1992) történetet is mesél, és érzelmekről is szól, mindeközben tömve van bibliai szimbólumokkal, miközben a játékosság és humor sem idegen tőle. A Dead Dreams of Monochrome Men (r: David Hinton, 1990) egy fekete-fehér álomvilágba vezet be, ahol négy férfi hol kerülgeti egymást, hol összejön, hol menekülni próbál. A helyszínek lecsupaszítottak, absztraktak, ahogy egy valamirevaló vízióhoz illik – a látomásosságot erősíti a folyamatos fény-árnyék játék, a hirtelen helyszínváltozások és a töredékesség. A DV8 talán legremekebb filmje a The Cost of Living címet viseli (r: Lloyd Newson, 2004). Ez a mozaikszerű alkotás különböző, perifériára szorult emberek életéből mutat be egy-egy darabot: van itt artistalány, aki hullahopp-karikákkal csábít és védekezik egyszerre; magányos fiú, aki titokban Cher-rajongó; mitugrász, aki önnön esendőségét szóáradattal leplezi; illetve a film legerősebb eleme, a nyomorék férfi, akinek lába nem lévén, kezén közlekedik – vagy táncol. A The Cost of Living édes-keserű hangulata megejtő és mosolyra fakasztó egyszerre – érzékenyen mesél emberi problémákról, ám sikerül mindig azon a határon belül maradnia, amikor még elviselhető a borzalmak látványa, vagy nem kínos az emberek szerencsétlensége.
Gúzsba kötve
A kortárs táncfilmek kínálata nagyon vegyes: lefényképezett színház, táncadaptáció, táncfilm, narratív film vagy non-narratív lírai etűd, tiszta tánc, animált vagy élőszereplős ritmusfilm – nagyjából ezekből keverik a paletta különböző színeit, és ebből a felsorolásból is látszik, hogy mennyi lehetőség rejlik a kísérleti film ezen különleges hajtásában. Ugyanakkor a kortárs táncfilmek színvonalukban nem mutatnak egységes képet. A külföldi produkciók egyértelműen kiforrottabbak a magyar alkotásoknál: bátran élnek a film adta technikai lehetőségekkel, ami miatt egyértelmű, hogy miért forgott filmszalagra a koreográfia, és mitől lett így több, mintha színpadon láttuk volna. És ami még nagyon fontos: nem félnek játékosan felhasználni a filmes eszközöket, amitől egyes alkotások kifejezetten üdítőek és viccesek. Az itthoni szakmának tehát van mit tanulnia. A magyar táncfilm ugyanis láthatóan még keresi útjait a kifejezésre, sok alkotás még nem tud mit kezdeni azzal, hogy vászonra készült, nem pedig színpadra. Remélhetőleg fejlődni fog a magyar táncfilmes szcéna, és akár a külföldi kollégáktól tanulva a jövőben bátrabb, kreatívabb, igazi táncos filmek fognak majd születni.
Címkék: fesztivál, kísérleti film
Partnereink
Szólj hozzá!