A japán származású, New Yorkban élő grafikus, Motomichi Nakamura sokszínű munkássága nem csak az animált mozgókép és a graphic design fogalmának átalakulására és „új média-művészettel”, video-művészettel való fúziójára, hanem videoklipjei révén az animált brutalitás potenciális felszabadító jellegére is rámutat.

Motomichi a legkülönbözőbb médiumokra, videoklipekre, óriáscégek reklámkampányaira, filmfesztiválok vagy tévécsatornák spotjaira, vagy a moszkvai Vinzavod kortárs művészeti központ és a MoMA falaira és LCD-képernyőire kiterjedő téma- és látványvilága ijesztően egységes. Kerüljenek Motomichi sajátos víziói szinte bármilyen kulturális kontextusba, letaglózó erejük a szélsőséges formai redukcióból és groteszk, borzongást kiváltó motívumaiból következik.

Bár a művész egyaránt merít a street art, a mangák, az animék, vagy akár a kommunista propaganda popkultúra által felszívott vizuális megoldásaiból, stílusát elsősorban a 90-es évek számítógépkultúrája határozza meg. Motomichi alapvető formai megoldásait, a nagy, homogén, pirosra, feketére és fehérre redukált színfelületek, az egyszerű és ismételhető minta-szerű formák és mozgásszekvenciák alkalmazását azért dolgozta ki 1997-ben, pályájának indulásakor, mert a kezdetleges gifkészítő program és a lassú internet kapcsolat, amellyel rendelkezett, csak igen kis méretű fájlokat volt képes kezelni.

Motomichi a vizuális egyszerűség mellett monomániásan ragaszkodik a félelem, paranoia, rettegés, fájdalom, öngyilkosság, halál tematikai motívumaihoz – legyen az installáció vagy VJ-show,  mozgóképeinek célja az egzisztenciális szorongásélmény transzformációja. A The Knife-nak készített első klipje a fizikai fájdalom képi megjelenítésére épül: a burjánzó növények, lüktető bugyrok, vicsorgó szájak, a megsokszorozódó orvosi eszközök a szado-mazochizmus esztétikájának megteremtésére tett kísérletnek értelmezhetők – a popkultúra keretei között.

The Knife: We Share our Mother’s Health (2006)

„Trees there will be
Apples, fruits maybe
You know what I fear
The end is always near”

Motomichi második klipjében jóval populárisabb kódokban fogalmaz: sikeresen és iróniától sem mentesen használja fel az emo ikonográfiáját és alapérzületét. A We share our Mother’s Health eltévelyedő magányos főhősét mitologikus vörös szemű óriásmadarak (Mothmanok) helyett szájból előmászó Dalí-pókok fenyegetik. Bár Motomichi munkáiban általában – még festményein, reklámjaiban is –  a karakterdesigné a fő szerep, klipjeiben a lehető legkevesebb eszközzel igyekszik összefüggő absztrakt teret és hatásos tér- és mozgásélményt kiváltani a nézőben. A kontrasztos, csíkos hátterek, a sajátos részleges áttűnések szinte a kép villódzását eredményezik, ami kiemeli a klip fojtott agresszivitását és nyomasztó hangulatát.

Temposhark: Blame (2008)

„Greed – Money greedy
Gold – Dirty money
Feel no shame – You take the blame
No means nothing to me”

Az őrült jelmezes live actjeiről elhíresült miami elektronikus „zajterroristának”, Otto von Schirach-nak készített video absztrakt, még éppen hogy felismerhető formában beszéli el Motomichi mozgóképeinek lényegét: a főszereplők szembesülnek és összecsapnak testet öltött félelmeikkel, legyen az fejeket gyűjtő óriásmadár, éhes pókhadsereg, vagy mindent kérlelhetetlenül eltaposó robotszerű óriás – a véres összecsapások vége minden esetben a közösségből kiszakadt, saját félelmeiket legyőzni próbáló hősök bukása. Motomichi félelemhez és depresszióhoz intézett, karikaturisztikus dicshimnuszainak lényege, hogy testet adnak az emberi természetben mindenképpen ott rejlő szorongásnak. Az eredmény egy sajátos animációs horror, amely éppen az animációval járó elvonatkoztatás segítségével vizualizálja az általános szorongást, a megmutatással szabadítva fel a nézőt alóla. Motomichi saját szavaival: „Munkáim nagy része az emberi természet felfedezését célozza. A félelem valami olyan, ami mindannyiunkban megvan. Állandóan azt kérdezem magamtól, mi az, amitől igazán félünk? Sok dolog van a társadalomban, amit igyekszünk nem észrevenni. Szerintem fontos, hogy ezeket felnyissuk és felszínre hozzuk, hogy többet tudhassunk meg róluk.” De Motomichi egyik szellemi rokonának, Chan-wook Parknak a szavai világosabban mutatnak rá a művész munkásságának hatásmechanizmusára: „Gyakran csak fekszem az ágyban éjszaka, és kegyetlen kínzásokról fantáziálok. Elképzelem egy személy életének legnyomorúságosabb összeomlását. Utána mosollyal az arcomon zuhanok álomba. Amíg a képzelet birodalmában járunk, minél kegyetlenebb, annál jobb – ez egészséges. Mindenkinek ajánlom. Remélem, hogy a filmjeim segítenek legalább egy kicsivel kegyetlenebbé tenni az emberek képzeletét.”

Otto von Schirach: Laptops & Martinis (2004)

„We can get together
and be very cooperative”