bergman_cinema

ESSZÉ

A háromórai rítus: Ingmar Bergman házimozija

Kovács Kata

2011/07/20

Lena Bergman feljegyzései édesapja, Ingmar Bergman egyedülálló házimozijáról, amelyet egy pajtában alakított ki a balti Fårö szigetén, ahol 2007-ben bekövetkezett haláláig élt.

Apám minden nap három órakor ült le házi vetítőjében régi, ismert és kevésbé ismert fekete-fehér klasszikusokat nézni. Különös élmény átlépni a rozsdabarna pajtaajtót, magunk mögött hagyva a vakító fåröi fényt, ahol a mozi ölelő homálya fogad. A sötétség először töménynek hat. Odatapogatózunk a székünkhöz, leülünk, és hagyjuk, hogy a szemünk megszokja a szórt fényt. A varázsfuvolát ábrázoló hatalmas, fåröi falikárpit lassan előtűnik. 1974 egyik augusztusi estéjén, a telihold árnyékában itt, az öreg pajtában – amelynek átépítését éppen akkor fejezték be – vetítették le először Ingmar operafilmjét.

Ballaciner című esszékötetében J.M.G. Le Clézio a nap által megvilágított holdat, mint a filmvetítő prototípusát írja le – az éjszaka sötétje talán az első camera obscura, amelyhez más világok szolgáltatják a fényt. A film előfeltételei a fény és a sötétség, és lám, a falikárpiton egy hold lebeg a sápadt, misztikus fényben. Megpillantjuk a fehér keblű, feketébe öltözött, tőrét suhogtató Éj királynőjét is. Itt, ebben a vetítőteremben az Éj királynőjéé az uralom, de odaát ott a bölcs Sarastro is, aki a nappal és a fénnyel szövetkezik. Itt állunk tehát a két ellentétes erő között.

Próbálom kiszámolni, hány órát töltött el itt filmnézéssel Ingmar – ülve, vagy inkább fekve az első sorban elhelyezett karosszékben, lába a lábtartón.

Képzeljék el: déli szunyókálása után minden nap beült a piros jeepjébe, és még három előtt megérkezett a mozihoz. Két órát töltött itt.  (Kivéve szombaton, amikor kettőkor kezdődött a vetítés.)

Májustól októberig heti hat alkalommal napi egy film, durván harminc éven át, továbbá, júliusban heti háromszor Fårön tartózkodó családja társaságában esti vetítések. Tehát körülbelül nyolcezer órát töltött el itt. Nem csoda, hogy érezni a jelenlétét.

Anita Grede munkája, a mitologikus és helyi tájakat ábrázoló drapéria a vetítő egyetlen dísze.

1944. május 14.-én Ingmar egy bérelt filmvetítőt állított fel Stockholm kertvárosában, Abrahamsbergben lévő otthonában, egy apró, kétszobás lakásban, ahol édesanyámmal, Else Fisher táncossal laktak. (Anyám naplójában részletesen számolt be az eseményről.) Ingmar huszonöt éves volt, csillaga felfelé ívelt. Robert Wiene Dr. Caligariját (1919) nézték, Murnau Faustját (1926) és a Chaplin, a rendőrt (1917). „Szórakoztató!” – írta anyám a naplójában (bár a vetítő bérlése nem volt olcsó mulatság). Saját mozit tartani ugyanolyan élvezetes, mint saját bábszínházat? Mint saját varázsdobozt, amit bármikor felnyithatunk?

Ingmar úgy hívta meg az embereket közös filmélményekre, ahogyan mások (a normális emberek) áthívják a barátaikat vacsorára. Ritkán lehetett együtt vacsorázni vele, de meghívásai a közös mozizásokra mindig nagy összejöveteleket ígértek. És gyakran beszélgetéseket is – kedélyes és hosszas, film utáni társalgásokat a pajta oltalmazó homályában. Ingmar időnként azzal viccelt, hogy ez a hely maga a terápiás kanapé.

A vetítéshez mindig kapcsolódott egy különös rituálé. Ha sokan voltunk, a pajta előtti kék padnál gyülekeztünk. Ingmar szinte mindig elsőként érkezett, leült és várt ránk. Ölelések. „Akkor, mehetünk?” Míg a szemünk átváltott filmnéző módba, laza csevegés folyt (kullancscsípésekről és egyebekről), majd egy rövid előadást hallgattunk meg a soron következő filmről. Időnként körbeadtak egy szép, kézzel írt listát is a heti programról.

„Semmiféle felelősséget nem vállalok ezért a filmért – saját felelősségetekre vagytok itt” – mondta Ingmar, a kiterített bőrdzsekijével letakart karosszékébe ereszkedett, majd ujját körkörösen pörgetve adott jelet mozigépészének, Ingalillnek, aki otthonában mindenben a segítségére volt. A kézmozdulat, melyet unokái annyira imádtak, azt jelentette, a fények kialszanak, a vetítőt bekapcsolják, és a film elkezdődik.


A részvétel szabályai
A háromórai vetítés intézménnyé vált. Természetesen voltak írott és íratlan szabályok:

1. Pontosság
Mindenki ismeri Ingmar pontosság-imádatát.

2. Folytonosság
Hogy esős napokon egyedül menjen a moziba, vagy hogy csak az igazán érdekes filmeket nézzük meg, szóba sem jöhetett. Ahogyan az sem, hogy a napfényes délutánokat a parton töltsük, vagy a nehezebb filmeket kihagyjuk. Tehát mindenkinek megszállott elkötelezettségre volt szüksége. (Ez a megszállottság talán azt is jelentette, hogy közelebb kerülhettünk egy addig távoli apához.)

3. Fáradhatatlanság
Ingmar gyakran mondta, ki nem állhatja Liv Ullman tacsijának látványát, amikor az kifejezésre juttatja egy-egy film feletti unalmát. Más szóval, tilos volt elunni egy filmet, vagy elaludni. Eszembe jut egy fűrészmalomról szóló dokumentumfilm, a farönkök hasogatása minden egyes, véget nem érő beállításban.

Voltak filmek, amelyek minden nyáron visszatértek. Ezek voltak az igazi, nagy kedvencek: Ariane Mnouchkine varázslatos Molière-je (1978) és Alain Corneau-tól a Minden áldott reggel (1991), a művész-lét és a zene megindító, nagy kérdéseiről. Kurosawától A vihar kapujában (1950). Jacques Becker Aranysisak című filmje (1952) Simone Signoret-val, állandó darab, ha romantikus filmek kerültek a terítékre.

Minden július 14.-én, Ingmar  születésnapján egy Chaplin-film ment – talán A cirkusz (1928) állt legközelebb a szívéhez. Gyakran vetített bevezetőképp egy rövidfilmet is. Victor Bergdahl animációs filmjeit, a Kapten Grogg-sorozatot, amely egy otthoni konyhaasztalon készült, szintén nagyon szerette. (Az unokáknak tartott Kapten Grogg fesztiválokat is.) Nekem gyakran vetítette Karin arca (Karins ansikte, 1983) című rövidfilmjét, amelyet édesanyjáról, szeretett nagymamámról készített.

Végül pedig minden nyár fénypontja: Viktor Sjöström filmje, A halál kocsisa (Körkarlen, 1921). Azt hiszem, utolsó sora mementó volt Ingmar számára: „Uram, hagyd, hogy a lelkem beérjen, mire lekaszálják”.

Egy másik Sjöström film – az első hollywoodi munkája – volt a legutolsó, amit Ingmarral láttam a pajtában, 2006 Húsvétján. Az Akit arcul csaptak (1924), a csodálatos Lon Chaney-vel a főszerepben a cirkusz világában játszódik. Ez volt az MGM első produkciója, és az éhes cirkuszi oroszlán üvöltése nem csak a filmben bukkan fel: a híres MGM logóban is ekkor debütált. Sjöström munkája közvetlen hatással volt Ingmar Fűrészpor és ragyogására (1953) is. Szégyen és megaláztatás, a fehér bohóc fájdalma, a burzsoá és a művész-élet közötti ellentét, a bohóc és a düh – mindez ott van ebben a mesteri némafilmben, amelyet Ingmar legkedvesebb direktora készített.

Néma nevetés
Soha nem felejtem el, mennyire nevettünk Buster Keaton A Generálisán (1926). Vonatút nyitott vagonokkal – Keaton beér az alagútba, rendíthetetlenül komolyan, arca fekete a koromtól. A pajta nevetéstől harsog. Ingmar végül felpattan, addig kacag, míg ki nem fogy a levegőből, fáradtan dörzsöli a szemeit.

A moziban Ingmar gyakorlatilag egy gyerek volt. És egy profi. Izgatott. Soha nem tett intellektuális megjegyzéseket, nem elemzett, ahogyan a mozirajongók szoktak. A legtöbb, amivel egy filmet méltatott, ennyi volt: „A nyár csúcsa – igazi Fårö film”.

Fiatal kollégái legtöbb filmjét látta. Bámulatos volt, milyen nagyvonalúan kommentálta őket. Gyakran szomorodott el vagy bántódott meg, ha valakinek nem tetszett a felkínált film.

Gyakran tűnődőm, mi is folyt valójában a háromórás vetítéseken – a puszta filmszereteten túl mitől volt Ingmar ennyire lelkes? Mi az, ami így fogva tartotta?

Visszatérve Le Clézio szavaihoz: „A film mindig a jelen”. Habár, tulajdonképpen már az egész véget ért – a színészek rég máshol járnak. Vagy, ahogyan Ingmar kiáltott fel egy régi film nézése közben, „Gondolj bele, hogy mindenki, akit látunk, halott!”

Úgy tűnt, mintha régi fekete-fehér filmjei társaságában hagyta volna magát elringatni a múlt és a jelen közötti különös térben – egyfajta átjáróban. A pszichoanalitikusok a fejlődést és a gyógyulást megelőző, átmeneti térről beszélnek; művészi értelemben ez a tér a játékosság és a kreativitás helye. Ingmar mozija Fårön olyan, mint egy ilyen mágikus, átmeneti tér: egy szoba a fény és a sötétség, az akkor és a most – az élet és a halál között.
Forrás: http://www.bfi.org.uk/sightandsound/newsandviews/comment/ingmar-bergman%27s-home-cinema.php

Címke: ,

royandersson00

INTERJÚ

01_lavinalead

INTERJÚ

handmaiden00

INTERJÚ

2001_expl_00

ESSZÉ

jarmlead

INTERJÚ

menandchickenlead

KRITIKA

refnlead

INTERJÚ

dooflead

INTERJÚ

lvt05

INTERJÚ

franco03

INTERJÚ

swlovestorylead

AJÁNLÓ

Film Title: It's Complicated

INTERJÚ

En Chance Til

KRITIKA

birdmanlead

INTERJÚ

underskin00

INTERJÚ

aerobics

TRAILERPARK

zerotheorem00

INTERJÚ

02_dankrimilead

TRAILERPARK

forcemajeure

ESSZÉ

menandchicken02

TRAILERPARK