2011/11/28
A Mordecai Richler Így látta Barney című regényéből készült Barney és a nőket a héten mutatják be Magyarországon. Ennek kapcsán beszélgettünk Robert Lantos producerrel, aki miután átfutotta a Prizma Cronenbergről szóló első számát, kedvesen megígérte, hogy továbbadja azt Davidnek – ha már úgyis róla szól az egész.
A korábbi nyilatkozatai alapján a Barney és a nők elkészítése egy kiemelt, személyes projekt volt az Ön számára. Mennyire jellemző a pályáján az erős érzelmi bevonódás egy-egy munkájába?
Van, amikor a rendező a szerző, ő írta a forgatókönyvet és elhozza nekem. Ezekben az esetekben sok mindent ráhagyok: ilyenkor sokkal kevesebb munkám van az anyaggal és ki is élvezem ezt a luxust. Aztán van a másik eset, ezek általában a regényadaptációk, amikor úgy kezdődik a dolog, hogy olvasok egy könyvet és megtetszik. Behozok a projektbe egy forgatókönyvírót, és elkezdjük az olykor sok éves csatározást az adaptációval, majd elérünk egy pontot, ahol meghívok egy rendezőt is, hogy részt vegyen a csapatmunkában. Mert ez mindig csapatmunka, és így nekem is sokkal több dolgom van vele. De mindkét módszert szeretem, és ha tehetem, felváltva használom őket.
Arra nem gondolt, hogy rendezzen is?
Amikor filmiskolába jártam, akkor igen, akkor vonzott a rendezés, de én igazából nem szeretek reggel ötkor vagy hatkor felkelni. A rendezőnek viszont muszáj.
Konkrétan a Barney és a nők esetében mennyire gyakorolt erős kreatív kontrollt? Mennyire tekinthető inkább Robert Lantos, mintsem Richard Lewis vagy Michael Könyves filmjének?
Semennyire. Ez a film sem az övék, sem az enyém, hanem Mordecai Richleré. Itt ő a szerző, saját magunkat úgy látom – és ezt mondtam is Richardnak még a legelején, mikor elkezdtük a munkát –, hogy mi a postások vagyunk. A levelet Richler írta, mi csak elvisszük a címzettnek, a közönségnek, mert ez a munkánk. Ez az ő alkotása, és úgy is volt, hogy Mordecai írja a forgatókönyvet, de 2001-ben meghalt. Az ő tiszteletére akartam megcsinálni a Barney és a nőket, úgy, hogy benne maradjon a kézjegye és a film közelítse meg a regényt minőségben, ami elég nagy feladat.
Az Így látta Barney meglehetősen komplex regény, aminek csak fele-harmada fért bele a filmbe. Mik voltak az átdolgozás szempontjai?
Mindent megpróbáltunk, próba-szerencse alapon, ha valami nem sikerült, akkor újra és újra nekifutottunk. Éveken keresztül nem jutottunk dűlőre, és nem is az írók, hanem az én hibámból. Azt akartam, hogy minden legyen benne a filmben, ha valaki kihúzott valamit, akkor kérdőre vontam, hogy ezzel mi van, miért hiányzik onnan mondjuk a pohár? Ennek aztán az lett az eredménye, hogy sok minden benne volt, de a lényeg nem. Egy filmben az a fontos, hogy megszeressük a karaktereket, de ha felaprózzuk a történetet, elveszünk a mellékszálak között, akkor erre nem is lesz lehetősége a nézőnek, a korai verziók pedig pont ebbe a hibába estek. Ezt oldotta meg Michael Könyves: ő volt a hatodik, aki megpróbálta, annyit kért, hogy had csinálja, ahogy jónak látja és nagyon sokat ki is hagyott. De a könyv szellemiségére jól ráérzett, mert a mellékes részletek elhagyásával csak kidomborította a fő gondolatot.
A cselekményidőt eltolták nagyjából két évtizeddel, az ötvenes évek eleje helyett a hetvenes évek közepe a kezdőpont. Az eredeti olvasható volt a beat-nemzedék egyfajta kritikájaként is, a filmet szándékosan fosztották meg ettől a ballaszttól?
Itt két nagy változtatásunk volt: először Párizsból Rómát csináltunk. Ezt még Mordecai ötlete volt, túl sok olyat láttunk már erről a generációról, hogy Párizs, Beat Hotel meg Montmartre, ez mára közhellyé vált, egy klisé, amit el akartunk kerülni. Frissebbnek hat a történet Rómában, ráadásul Olaszországban a könyvnek kultusza van, imádják, Franciaországban pedig alig ismerik. Úgy éreztük, oda kell mennünk, ahová hívnak minket, ahol visszhangja van ennek a történetnek. Ráadásul Richler fiatalon másfél évig élt Rómában a második feleségével, akit még az első esküvőjén ismert meg – hasonlóan ahhoz, mint Barney a könyvben. Szóval minden passzolt.
Hogy miért lett az ötvenes évekből hetvenes évek? Másképp csak úgy lehetett volna megoldani, ha két színész játssza Barney-t. Ha ugrunk mondjuk 1958-tól 2008-ig, azt egy színésszel nem lehet megoldani, és akkor ugye mindenki mást is cserélni kellett volna, az egész garnitúrát. Az ilyet nem szeretem egy filmben, és a közönség sem: a néző elveszti a figurákat, mert nem lehet valakit szeretni, aki teljesen más, mint tíz perccel azelőtt. A legtöbbször ez a megoldás nem is sikerül, hacsak nem arról van szó, hogy valakinek a gyerek- és felnőttkorát kell így megoldani.
Tehát az kötött volt, hogy cselekmény végpontja 2010 legyen.
Igen, és ezért visszafelé haladtunk. Azt figyeltük, milyen messze tudunk menni, hogy még ugyanaz a színész játszhassa a főhőst. Így állapodtunk meg 1974-ben.
Barney, talán a színészválasztás miatt is, sokkal szerethetőbb figura a filmben, mint a regényben.
Ő hollywoodi szempontból még mindig nem egy tipikus főhős, végül is azzal kezdődik a film, hogy hajnali háromkor felhívja a volt felesége férjét, hogy éppen a nő meztelen fotóit nézegeti.
Igen, de a film nézője ezen nevet, és ezzel máris elkezdte megszeretni a figurát. A könyvben Barney alakja ennyire nem egyértelműen szerethető.
Én nevettem a könyvön is, először egy repülőn olvastam, és annyira röhögtem, hogy részegnek néztek, akik körülöttem ültek. A könyvbeli Barney-t ugyanilyen szerethetőnek tartom, miért ne lenne egyértelműen az?
A könyvben, például a lábjegyzeteknek köszönhetően, nyilvánvaló, hogy Barney egy megbízhatatlan és szubjektív elbeszélő, ami miatt soha nem biztos, hogy az események úgy történtek, ahogy azokat ő leírja. A film elhagyja ezt a lebegtetést, egy percig sem kétséges, hogy minden, amit látunk, az valóban megtörtént és a főhős nem kozmetikázta az emlékeit.
Megpróbáltuk így csinálni. A gond az, hogy ez egy irodalmi technika, Barney mondja a történetét, a fia pedig hozzáteszi, hogy ez úgy volt, ez meg nem pont úgy volt. Filmben ehhez kell egy narrátor, sőt, kettős narráció, és előbbit legalább annyira nem szeretem, mint azt, ha két színész játszik egy szerepet. Arra vannak a színészek és a jelenetek, hogy megmutassák, mi történt, engem zavar, ha valaki azt magyarázza, hogy ez volt, aztán meg emez volt. Irodalomban ez egy tökéletes technika, már megszoktuk, de a moziban, ráadásul kétszer, hogy valaki azt mondja, hogy ez így történt, aztán másik azt, hogy mégsem, az csak zavaró. Az elején azért megpróbáltuk, úgy álltunk neki, hogy ez maradjon, de rájöttünk, hogy inkább a történet ellen dolgozik, mint mellette. Hátrány lett belőle.
Tervezi filmre vinni az eddig lefedetlen Richler-regényeket?
Még egy van, aminek nálam vannak a jogai, a Solomon Gursky Was Here. Dolgozunk rajta már pár éve, de nehezebb feladat, mint ez volt. Messze, nagyon messze van még attól, hogy kész legyen a forgatókönyv.
Az eddigi legismertebb és legsikeresebb Richler-adaptációkat Ted Kotcheff (The Apprenticeship of Duddy Kravitz, Légy bátor és erős) forgatta. Ő a Barney és nőknél nem merült fel, mint alkotó?
Beszélgettem vele erről, én voltam a Légy bátor és erős producere is, Teddel jóban vagyunk és Mordecai-nak is ő volt az egyik legjobb barátja, de úgy gondolta, hogy ebből a könyvből nem lehet filmet csinálni. Meg volt győződve róla, hogy lehetetlen vele megbirkózni, és azt mondta, hogy ha belevágok, hős vagyok, de ő azt sem tudja, hogy fogjon hozzá. Mondtam, csináljuk akkor együtt, de nem volt rá kapacitása, tényleg nagyon komolyan gondolta, hogy ebből nem lehet. Amikor megmutattam neki a kész forgatókönyvet, és meghívtam egy kisebb szerepre, akkor változott meg a véleménye. Szóval benne van Ted is ebben a filmben – kalauzként a vonaton.
Szokatlanul magas a Barney és a nők cameo-szintje, Ted Kotcheff mellett szinte az összes, rendszeresen Önnel dolgozó rendező szerepet vállalt benne, mint például David Cronenberg vagy Atom Egoyan.
Nem az összes, Szabó István például nincs benne. Ez saját magamnak volt ajándék, amit csak azok értenek, akik benne vannak a szakmában. Jó móka volt, tudnék cifrább választ is adni, de ez az igazi.
Partnereink
Szólj hozzá!