2012/06/15
Aki rokonszenvezik a különös szerzetekről szóló történetekkel, könnyedén találhat magának olyan rendezőket, akiket elsősorban a kívülállók és csodabogarak ügyes-bajos dolgai foglalkoztatnak. Egyes alkotók, mint például a Coen-fivérek, Jarmusch és Jensen, szinte minden munkájukat annak szentelik, hogy margóra szorult figurákról meséljenek, és a sztorijaik gyakran ideális táptalajt biztosítanak a fekete humor, illetve a tragikomikus elemek megjelenéséhez. Ebbe a társaságba tartozik Dagur Kári is, akin filmjeinek alacsony száma ellenére világosan látszik, hogy nem a fősodor unásig ismert hőstípusai érdeklik.
A periferiális helyzetű izlandi moziról a többségnek feltehetően Kormákur (esetleg a még mindig aktív Friðriksson) neve ugrik be, pedig nem csak a 101 Reykjavík rendezője indult az ezredforduló környékén. Rajta kívül ugyanis ez idő tájt kezdett filmezni a könnyedebb hangvételt kedvelő Róbert I. Douglas, a sokfelé nyitott Olaf de Fleur Johannesson, a főleg tévére specializálódott Ragnar Bragason, de megemlíthető a kicsit korábban startolt Óskar Jónasson is. Az izlandi filmgyártás lehetőségei és elszigeteltsége okán persze az alkotóknak nincs könnyű dolga, ezért különösen felértékelődik az a teljesítmény, ha valaki nem csak kitartóan építgeti az életművét, hanem még láthatóvá is tudja tenni azt. Noha az író-rendező Kári egyelőre csupán pár kisfilmet és három egészestés produkciót jegyez, kellően tisztában van a nemzetközi érvényesülés feltételeivel, így számos díjjal elismert munkásságával hamar áttörte az országhatárokat.
A „piactudatos” jelző kissé félrevezető lenne Kári esetében, mert a szóról azokra az alkotókra asszociálhatunk, akik például kimatekozott szociális érzékenységgel dolgoznak különböző neves filmfesztiválokra, és a zenészként is ismert rendező munkái nem keltenek efféle visszatetszést. Ezzel együtt tény, hogy az „izlandi” jelző Kárinál inkább csak egzotikusan cseng, ugyanis alacsony költségvetésű nagyjátékfilmjei olyan koprodukciók, amelyek éppen a lokális jelleg háttérbe szorításával vagy inkább eltörlésével találják meg az utat a külföldi közönséghez is.
Még Kári legelső egészestése köthető a leginkább Izlandhoz: a Nói albínói (2003) helyszíne ugyanis a szigetország egy kis halászfaluja, és a film nyelve is izlandi. A rendező ezúttal egy magányos kamaszfiút választ főhősnek, aki talán vihetné is valamire, ám az iskolát kerüli, munkát nem vállal, így nem jut egyről a kettőre. Életszínvonalának javításában a családja sem tudja segíteni: a nagymamájával él, akivel láthatóan nem ápol különösebben szoros viszonyt, és az apja alkoholista taxisofőrként ugyancsak képtelen érdemi támogatást nyújtani neki (az anyjáról nem esik szó). Kári a címszereplő figuráján keresztül a többség által átélhető módon igyekszik megragadni az elidegenedés és a kilátástalanság állapotát, ráadásul sajátos humorérzéke itt-ott tragikomikussá teszi a történetet. A rendező finoman el-elrajzol egy-egy karaktert, képes meglepetést okozni egy kis fekete humorral (olykor Coenék is eszünkbe juthatnak róla), és tartózkodik a feltűnő vizuális megoldásoktól (ez egy-egy pillanatot leszámítva mindhárom filmjére igaz). Világosan mesél, ugyanakkor bele tud vinni annyi kraftot a munkájába, hogy az ne csak érthető, hanem szerethető is legyen a világ bármely táján. Sokatmondó tény, hogy a Prizma hatodik számát is színesítő Björn Norđfjörđ monográfiát szentelt a filmnek, hogy ezen keresztül szemléltesse az izlandi mozi helyzetét és térnyerési lehetőségeit.[1]
A második Kári-mozi gyártó országainak listáján Izland mellett már csak egy név szerepel, a Sötét ló (2005) című filmet azonban éppen Dániához fűzik erősebb szálak, ugyanis a rendező – aki mellesleg a Dán Filmiskolában tanult – ezúttal dán színészekkel és dánul forgatott, a történet helyszíne pedig Koppenhága. A filmkészítő munkája tehát több szempontból is távol áll az előzőtől, azonban hiba lenne szimplán a dán produkciók közé sorolni, ezekre ugyanis ebben az időszakban túlnyomórészt másfajta érdeklődés, szerkezet és stílus jellemző. Kári ráadásul az előző filmjéhez képest is más felfogást mutat: ezúttal fekete-fehérben forgat, számozott fejezetekre osztja a történetét, a főhős mellett több szereplőt is követ, sőt az egyiket csak kicsivel a játékidő fele után ismerjük meg (hogy egy másiktól épp az utolsó harmadra vegyünk búcsút). A rendező a tematikát illetően annyiban változtat, hogy bár a későn bemutatott bíró figuráján keresztül az elidegenedést ábrázolja, inkább a csóró graffitisként tengődő főhős talajvesztettségét hangsúlyozza. Kári ugyanakkor még egyértelműbben jelzi, hogy milyen nagy kedvét leli a karakterrajzban: a főszereplő barátjának mókás figuráján túl a mellékszereplők nagy részét is egyéníti, és a főleg jellemkomikumra építő humorával még a kis szerephez jutó alakokat is emlékezetessé tudja tenni.
A The Good Heart (2009) Kári első munkája, amit főként angol ajkú színészekkel forgatott angol nyelven. A film története egy nagyvárosban, illetve túlnyomórészt egy bárban játszódik, ahol a halálára készülő csapos magához veszi és tanítani kezdi az öngyilkossági kísérletén túl lévő, hajléktalan srácot, hogy legyen kire hagynia a krimót. Az agresszív és mocskosszájú öreg modorra leginkább Bukowskira emlékeztet (és kinézetre is mutat némi hasonlóságot a néhai íróval), a csendes és mulya srác valamelyest háttérbe is szorul mellette. Kári a két főhősére és formálódó viszonyuk bemutatására koncentrál, de ezúttal sem hanyagolja el a mellékszereplők (jórészt kocsmatöltelékek) fazonírozását, továbbá most is elegyít drámát és komikumot. Nem téved nagyot az, aki mindezek alapján egy jellegzetes amerikai függetlenfilmet képzel el, a rendező azonban még mindig tud meglepetést okozni. Mint korábban néhány alkalommal, most is eljátssza azt a trükköt, hogy felvázol egy ismerős viszonyt, szereplőt vagy helyzetet (itt például a két különc kapcsolatát vagy a Kárinál mindig jelentős nőfigura megjelenését), és nem teljesen úgy gondolja tovább, ahogy várható lenne.
A filmek értékelését ugyan nyilván nem befolyásolja, de érdemes kitérni a magyar címekre is. Kári első nagyjátékfilmjénél az a szokatlan nyelvi helyzet áll elő, hogy az izlandi címben szereplő szóösszetétel jelentéses a magyar nyelvben is, míg azonban a többi országban sikerült megtalálni az eredeti adekvát megfelelőjét („Nói, az albínó”), addig hazánkban valamilyen misztikus oknál fogva megtartották a Nói albínóit. Ez egyes-egyedül azért probléma, mert Nóinak nincsenek albínói. (Ezek után nehéz kivárni, hogy milyen meglepetést tartogat a The Good Heart leendő hazai forgalmazója, különösen, hogy az egyértelműnek és szépelgőnek tűnő eredeti cím valódi jelentése csak a film végén derül ki.)
Eddigi filmjei alapján Kári nem hátborzongatóan izgalmas szerző összetéveszthetetlen stílussal és tematikával, ugyanakkor a karakterépítés terén feltűnően tehetséges, és a tragikomédia, illetve a szolidabb hangnemkeverés iránti érzéke is imponáló. Miközben sajátos humorral mesél fura figurákról, nem éppen az izlandi mozi hírnevét öregbíti, de úgy fest, hogy ez egyelőre nem is célja.
Címkék: skandináv film, szerzőiség
Partnereink
Szólj hozzá!