Talányos tárgy (Shane Carruth: Találmány)

Roboz Gábor

2012/09/26

A Találmány (Primer) egyfelől roppant hálás film, mert olyan mondatokat ad a fellengzősködésre hajlamos befogadó szájába, mint például: „Shane Carruth mozijának sikeres dekódolása után Lynch teljes életműve világos lesz, mint a nap”; „a Találmány értő élvezetéhez narratológiai kötetek forgatása mellett nem árt felfrissíteni fizika-tanulmányainkat”; „az amerikai függetlenfilmes 74 perces vállalkozása láttán Nolan Mementója olyan egyszerűnek tűnik majd, mint egy Dallas-epizód”. A 2004-es műnek semmi köze az imént említett rendezőkhöz, és feltehetően különórák nélkül is lehet vele kezdeni valamit, másfelől viszont a legkevésbé sem hálás film, mert úgy kényszerít értelmezésre, hogy közben szinte semmilyen módon nem nyit a befogadó felé.

Nagyságrendekkel egyszerűbb feladat arra a kérdésre választ adni, hogy a produkciót íróként, rendezőként, zeneszerzőként, vágóként és producerként is jegyző – sőt az egyik főszerepet is alakító – Carruth munkája miért akkora falat a nézők többségének. Az eredetileg matematikus végzettségű és szoftvermérnökként dolgozó amerikai alkotó minden olyan segítséget megtagad a nézőtől, amit még egy közepesen jóindulatú művészfilmes is megadna neki: a Találmányból szinte teljesen hiányoznak a hétköznapi tartalmú párbeszédek, a lazítást engedélyező átkötések, a lassabb befogadóknak szánt redundanciák, az azonosulást lehetővé tevő karakterépítés és a követhető történetépítés. Bár a rendező joggal vádolható azzal, hogy a fenti hozzáállással kirekeszti a nézőjét a játékból, a Találmány nem egy lánglelkű szerző avantgárd kitárulkozásának benyomását kelti, hanem inkább arra ad lehetőséget, hogy egy igen egyedi filmes gondolkodásmód lenyomataként tekintsünk rá.

A film értelmezésében sem a szűkebb, sem a tágabb kontextus nincs segítségünkre, hiszen Carruth elsőfilmes alkotó, és az időutazásos sci-fi alműfajának ismerete sem juttat közelebb bennünket a megfejtéshez. A Találmány ezzel együtt a tudományos-fantasztikus mozik ezen csoportjának képviselője, ugyanis két fiatal mérnök történetét meséli el, amelyben a jólfésült és morálisan éretlen szakemberek szabadidejüket különféle mellékprojektek megvalósításával töltik, és az egyik tervük kivitelezésekor véletlenül véghez viszik egy tárgy időben való visszaküldését.

Carruth mindössze hétezer dollárból készített mozija már az időutazás koncepcióját tekintve is különbözik zsánertársai túlnyomó részétől (egyébként az „időutazás” szó, jellemző módon, el sem hangzik a filmben), a főhősök ugyanis legfeljebb a gépezet létrehozásának időpontjáig tudnak visszaugrani az időben (annyit, ahány órát az időgépben töltenek), korábbra vagy a jövőbe nem. A rendező elgondolásának további fontos sajátossága, hogy az utazás végtelenszer ismételhető folyamat, amelynek során egymással párhuzamosan létező ének jönnek létre. Corinn Columpar összehasonlító elemzésében részben pont annak apropóján köti össze A móló (La Jetée) című sokat hivatkozott rövidfilmet a Találmánnyal, hogy míg az előbbi szerint egy én két verziója nem töltheti be egy időben ugyanazt a diegetikus teret (és a körkörös elbeszélésre éppen a szubjektum egységének fenntartásához van szükség), az utóbbi épp az ellenkező esetet és az így létrejött problémákat mutatja be.^[1]

A hagyományos elbeszélő filmeket azért értjük meg, mert tiszta ok-okozati lánc mentén építkeznek, és ez alól a komplex narratívákat használó, szélesebb közönség érdeklődésére számot tartó munkák sem kivételek. Ez utóbbi művek rendezői különösen nagy energiát fektetnek az egyes elbeszélői rétegek egyértelmű elhatárolásába, és többnyire úgy váltogatnak a narratíva szintjei között, hogy elhelyeznek a tájékozódáshoz szükséges jelzéseket. Carruth a filmbeli valóság megváltoztatásával új szinteket nyit, ezek meglétére azonban csak visszamenőleg derül fény: sűrű párbeszédekkel és gyakran csak néhány beállítással adja tudtunkra, hogy újabb és újabb időugrás történt, amelyek ismeretében bizonyos korábbi események, viselkedések vagy tárgyak (például egy fülhallgató) átértékelésre szorulnak. A rendező megfosztja a nézőt a legtöbb orientációs ponttól, amelyre a befogadása épülne (az egyes időpontokat sem hangsúlyozza ki, és a teljes cselekményidőt sem teszi egyértelművé), a teljes értelmezéshez szükséges információkat ugyanakkor elrejti a film különböző pontjain; ezek összeillesztgetése persze a befogadáson messze túlnyúló folyamat. A fentebb hivatkozott Columpar az adatbázis-logika jelenlétét véli felfedezni a film szerkesztésmódjában, amennyiben Carruth rengeteg információdarabot halmoz fel, ám az ezeket összefűző narratív szintézist homályossá teszi.

Toll, papír és kellő mennyiségű kitartás birtokában megkísérelhető a Találmány narratív szerkezetének felvázolása (természetesen találunk olyan nézőt, aki erre vállalkozott), ha pedig az egyes időegyeneseket külön-külön eseménysorral rendelkező narratív rétegekként fogjuk fel, akkor a rendező produkcióját amolyan „rejtett” elbeszélői szintekkel dolgozó filmként értelmezhetjük. Nem elég, hogy Carruth (egy-két jelenetet kivéve) nem ismétel és nem egyértelműsít, kulcsfontosságú események megjelenítésétől is tartózkodik, és néha csak egy-egy félmondattal utal olyan történésekre, amelyek a teljes történet megértéséhez elengedhetetlenek (sőt egy szereplőt, aki maga is belebonyolódik az időutazásba, és ezzel súlyos következményeket idéz elő, a hagyományos módon meg sem mutat). Így pofátlan módon még azt is eléri, hogy az első megtekintés után világos legyen: a főhősök által használt zsargon, amely végig zavaró tényezőnek hat, tulajdonképpen egy vállrándítással is elintézhető, a lényegi értelmezői munkát ugyanis csak nehezíti, de nem akadályozza.

Carruth egyik legkevésbé nézőbarát húzása az, hogy az ének megsokszorozását (ami jellegzetes eleme az időutazásos sci-fiknek, és radikális fikciós eljárásként különösen egyértelműsített cselekményszerkesztést vonna magával) egy-két pillanatot leszámítva nem mutatja meg világosan, mint például a Vissza a jövőbe-filmek, hanem vagy csak verbálisan utal a többi én vagy másolat jelenlétére és ténykedésére, vagy olyan sűrű jelenetsorral lep meg minket, amely azonnali dekódolása embert próbáló feladat. (A cselekmény előrehaladtával egyébként a Találmány lényegében thrillerként kezd el működni, a műfaj direkt hatásmechanizmusa helyett azonban éppen az értelmezés nehezítése biztosítja a fő feszültségforrást.)

Különösen érdekes a narrátor személyének kérdése, amit több elemző (például a nagyon alapos Jason Gendler^[2]) az egyik főhős harmadik másolatának tart, ám erre kézzelfogható bizonyítékot nem kapunk a filmből, és az sem teljesen világos, hogy a második személyű megszólítást használó alak (aki egy telefonhíváson keresztül kommunikál, és külsőből egy váltással belső narrátor lesz) valójában kihez beszél: saját másolatához vagy másolataihoz, társához vagy annak másolataihoz, esetleg másvalakihez. A Találmány akkor nevezhető intenzív szubjektivitású filmnek, ha ezt a meghatározást azon esetekre is fenntartjuk, amikor a kérdéses szubjektivitást hordozó személy több „példányban” van jelen a diegézisben (így paradox módon éppen a mesélő szubjektivitásának pontos beazonosíthatósága válik kérdésessé). Ebből a szempontból pedig a film hazai változata még kettőt csavar a helyzeten. A Találmány szinkronjának készítői ugyanis valamilyen oknál fogva úgy döntöttek, hogy a narrátor a többes szám második személyű megszólítást használja (erre az angol „you” személyes névmás persze lehetőséget ad), ráadásul ritka perverz fogásként más színésszel mondatták fel a narráció nyitó mondatait, így a magyar verzió befogadója azt hiheti, hogy más személy narrál a film elején és végén, holott az eredetiben ez egyértelműen ugyanaz a szereplő.

Mindezek alapján úgy tűnhet, hogy Carruth a fentebb taglalt, elrejtésre alapozó technikával teljes erőbedobással a médium vizuális természete ellen dolgozik (Gendler számításai szerint a teljes fabulának durván a harmada [!] jelenik meg a szüzsében). Ez részben igaz, ám a rendező újabb zavarba ejtő fogása feltűnő formatudatossága: a jó érzékkel komponált beállítások mellett ugyanis hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Találmány alkotója fontos narratív eszközzé avatja a vágást. A sűrűn alkalmazott ugróvágással Carruth nem csak formai szinten képezi le a főhősök újabb és újabb időugrások miatt töredezetté vált valóságérzékelését, hanem bizonyos alkalmakkor váltogat is vele az egyes ének között.^[3]

A Találmány olyan kultuszfilm, amelynek esetében a rajongói közösséget nem a szerethető karakterek és jelenetek, illetve az idézhető párbeszédek iránti odaadás tartja össze, hanem az értelmezés vágya, az egymással párhuzamosan létező olvasatok helyett A megoldás keresése (lásd a több szerző által hivatkozott primermovie.com-os fórumot, ahol sok ezer hozzászólás célja a cselekmény által teremtett talányok megfejtése). Mintha rengeteg néző teljes egyetértésben úgy vélné, hogy nem öncélú és kibogozhatatlan produkcióval, hanem inkább egy sajátos észjárás termékével van dolgunk.

Carruth olyan történetet fogalmaz meg, amelynek esetében bizonytalanok maradunk a mesélő személyazonosságát illetően, lényeges események sokasága zajlik képen kívül, és a hagyományos ok-okozati logika felborul. A Találmány rendezője szinte teljesen bezárja előttünk az ajtót, de ezzel csak azt éri el, hogy még jobban ki akarjuk nyitni.

Címkék: filmelemzés, függetlenfilm, sci-fi