2014/12/16
Beszélgetés a rendező szokatlan munkamódszereiről.
Aki mostanában böngészte a külföldi filmes oldalak évösszesítő listáit, nyilván észrevette, hogy az Under the Skin szinte az összesen bekerült az első tíz közé. Nem titok, hamarosan mi is megkezdjük a visszatekintést 2014-re, és a rendhagyó „sci-fi” egy vagy több listán egész biztosan felbukkan majd nálunk is, de most arra gondoltunk, addig is kimazsolázunk néhány részletet a Dissolve-os srácok Glazer-interjújából. Mi többnyire a végeredménnyel szoktunk foglalkozni, a forgatási háttérrel ritkán, ezúttal azonban kivételt teszünk.
Csak utólag látom, mennyire eltávolodtunk tőle. A forgatókönyvíró, akinek a szkriptjéből dolgoztunk (Walter Campbell), nem is olvasta. Nem is akarta, és én ezt értékeltem.
Mégis, a központi dolgok átkerültek a filmbe. Nem dramaturgiai értelemben, hanem a szellemiséget tekintve. Egyébként egy londoni bemutatón találkoztam a szerzővel, Michel Faberrel és a feleségével, akik érthető módon féltek az eredménytől. De aztán nagyon megkönnyebbültek, hogy a film megáll a saját lábán, ugyanakkor kvázi lelki társa a regénynek. Szerintem amúgy nem kell egy könyvet hűen lefilmezni ahhoz, hogy adaptációról beszélhessünk. Nekem ez sose volt célom.
A film nagy részét egy OneCam nevű kamerával vettük fel, amit a filmhez építettünk. Tíz ilyet készítettünk, néha csak kettőt használtunk, néha mind a tizet. A kamerákat gyakran a műszerfalba építettük, vagy elrejtettük valahol az utcán, amikor Scarlett a szerepe szerint arra sétált.
Abszolút voltak, néha a férfi szereplőknek is. Előfordult, hogy hagyományos módon kiválogattunk néhány színészt, de sok szereplőnek csak azután szóltunk, hogy benne van a filmben, hogy leforgattuk a jelenetét. Ők civilek voltak. Arra mindenesetre
Amikor Scarlettnek civilekkel volt dolga, kitaláltunk neki valami kamu sztorit, meg volt olyan is, hogy egy jelenethez megírtunk három-négy oldalnyi dialógot. Aztán öt perc múlva kidobtam belőle egy csomót, és azt mondtam nekik, hogy inkább csak csevegjenek.
Ezt tényleg kihasználtuk. Arra építettünk, hogy Scarlett eltárgyiasított színésznő, van egy rögzített imázsa. Erre ő is épít. Ezt dekonstruáljuk a filmmel.
A zenét semennyire, a hanghasználat elméletét viszont már jóval a forgatás előtt kidolgoztuk. Az volt a cél, hogy felvegyünk a helyszíneken mindent, ami csak kell, mindent, amit egy hagyományos filmnél kidobnának. Rögzíteni akartuk azt a hangi káoszt, amit más forgatásokon elnémítanak.
Egy épületben dolgoztunk, az egyik szobában a hangi világon, egy másikban a zenén, egy harmadikban vágtam, egy negyedikben a vizuális effektek készültek. Bár sose kerültünk konkrétan egy helyiségbe, azért mindig közel maradtunk egymáshoz, folyamatosan vándoroltam a szobák között, rendszeresen találkoztunk, ment az információcsere. A zene hatást gyakorolt a vágásra, a vágás a hangokra, a hangok az effektekre, és így tovább. Azt akartam, hogy a film valamiféle állandó mozgásban készüljön.
Rengeteget. Nem akarom, hogy a promóciós gépezet félrevezesse a közönséget. Nézőként én sem akarom, hogy kibasszanak velem, vagy hogy hazudjanak nekem. Nem akarom, hogy valaki úgy vigyen el a moziba, hogy én számítok valamire, aztán kiderül, hogy valami teljesen másról van szó. Ennél a filmnél is azt akartam, hogy akik népszerűsítik, legyenek rá büszkék, ne próbálják eltitkolni, mit is reklámoznak.
(szerkesztette és fordította: Roboz Gábor)
A teljes interjú itt olvasható el.
Partnereink
Egy különleges film kulisszatitkai. http://t.co/oOthxGq9rx
Csak egy közepes lektűrregényből lehet kimagasló filmadaptációt csinálni. Mert a filmnyelvvel, a színészi játékkal hozzáad egy jó rendező igazi minőséget a sztorinak. Lásd Keresztapa.
Azonban egy kultregényből csak ilyen módszerrel lehet kiválóan működő film. Ha inspirációnak használja az ember az alapötletet, a hangulatot. A Szárnyas Fejvadász is így készült.
És ott van a két módszer szintéziseként a Ragyogás. Ami egyszerre használja, egyszerűsíti, és változtatja meg alapjaiban a Stephen King regényt.
Igen, bár a Ragyogás azért lássuk be, nem csak pozitív dolgokkal büszkélkedhet. A szereplők jellemét úgy leegyszerűsítette, hogy nem fejlődnek semmiből sehová, már az elején pszichopata, idegbajos állat az apa, reszkető, szubmisszív egérke az anya és a gyerek sem tűnik kevésbé zakkantnak, mint később. Erre rá lehet persze fogni, hogy jaj, mert ez MŰVÉSZET, és hogy ettől is olyan nagy ez a film… meg lehet tovább fényezni, de szerintem ebben a történetben pont az a lényeg, hogy egy család bizalma rendül meg egymásban, maga a családról alkotott kép pusztul el a történések hatására, nem pedig már eleve halott, mert ezzel legfeljebb a dramaturgiát likvidálta. A film legnagyobb pozitívumaként pedig én nem is a színészi játékot emelném ki, mint sokan, hanem azokat a beállításokat és helyszíni rendezettségeket, amik Dario Argento geometriai horrorhatásait is idézik.