Mennyire lehet macsó egy szemüveges bölcsész?

Pálos Máté

2015/01/26

Egy régi ismerősőm hívta fel a figyelmemet a Fent és lent blog VAN-ról (és a Csaknekedkislány nevű zenekarról) szóló cikkére, ami ugyan hetekkel ezelőtt jelent meg, de izgalmas felvetései miatt mégis érdemes kissé megkésve is foglalkoznunk vele.

Írásában masemalszom először azt mondja a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlanról, hogy minden klappol vele, végre egy jó magyar film született és neki is tetszett, aztán viszont érdekes vádakat fogalmaz meg. Most az elsővel, vagyis azzal, hogy ez a generációs film csak a budapesti bölcsészek (a romkocsmák félhomályában merengő diplomás munkanélküliek) számára érelmezhető, ne foglalkozzunk, maga a szerző is azt mondja, azt úgyis mindenki eldönti maga, hogy magára ismer-e a film szereplőiben. (A fesztiválsikerek és a nézőszámadatok – éppen mostanában hagyta maga mögött a Fehér istent a maga nagyjából 50 ezer fizető nézőjével – számomra azt mondják, hogy egyáltalán nem csak egy szűk réteg belső ügyéről van szó a VAN-ban. Vagy ha igen, az jelentéses a körön kívüliek számára is.)

Szóval a második vád így szól: ez a film a csávóké.

A sztori nem szól a filmbéli Eszterről, Tinta Éváról, a portugál lányról és a bárban felszedett barna hajú lányról. Utóbbi még le is vetkőzik. Ebben a filmben a nők kiegészítő elemek. A vágy titokzatos tárgyai vagy puszta testek, mint a pucér lány, akinek még neve és hangja sincs.

De csak ezek után lendül be igazán a szöveg. Azt állítja, Eszter vágyairól semmit sem tudunk meg. Éváról sem, csak annyit, hogy cukin kéri a jegyeket a buszon, és jó lába van, plusz Áron szerelmi vallomásánál nem is kap szót. A szűzies Évával áll szemben Eszter, aki nyilván ribanc, hiszen máris van valakije. A film azért ítéli el Évát, mert nem hajlandó eljátszani Eszter pótlákának a szerepét, mármint a cikk szerint.

És jön is a verdikt:

„Szóval ez amúgy egy remek film, de egyrészt ne tévesszük össze magunkat – a fővárosban élő artisztikus fiatalokat – a nemzedékünkkel. Másrészt vegyük észre, hogy a film egésze csak és kizárólag a srácok nézőpontját mutatja meg. Ezért csúszik ilyen jól, de ezért is bosszant, miért lett egy ilyen jó film ilyen reflektálatlanul macsó.”

Bosszantóan és reflektálatlanul macsó. Amellett, hogy az írás szimpatikus szempontokat mozgósít, megnyerően arconvágó a stílusa, kifejezetten fontos problémákat vet fel, a macsósággal kapcsolatban – bár jól hangzik az érvelés – , nincsen igaza. Nézzük sorban, hogy miért.

Az a kérdés, hogy miért nem szól a film a női mellékszereplőkről, nagyon egyszerűen megválaszolható.

Azért, mert mellékszereplők.

A VAN szélsőségesen karakterközpontú és szubjektivizált elbeszélést alkalmaz. Vagyis minden jelenetben ott vagyunk Áronnal, az ő szempontjából látjuk az eseményeket, a film stílusa az ő személyiségét és világlátását képezi le. Persze azt a kérdést fel lehet tenni, hogy miért van a filmek többségének férfi főszereplője, főleg az ilyen karakterközpontú filmeknek, de ez már egy másik probléma és másik kérdés, aminek tárgya valójában elsősorban nem is a VAN.

Aztán ott van a borzasztóan hangzó „reflektálatlan macsóság.” Az igazáság az, hogy Áron a legkevésbé sem macsó, hiszen passzív, sodródó, cselekvőképtelen, esetlen. Még szemüveges is. Arról nem is beszélve, hogy már-már kínosan anyás. Nyugodtan mondhatjuk, hogy róla mintázták a határozatlanság szobrát. A nője elhagyta, és ahogy én látom, egyáltalán nem szed fel nőket kedvére, hanem ha a nők kedve úgy tartja, akkor felszedik őt. Áron nagyjából a film teljes játékideje alatt tehetetlen.

Éppen erről a tehetetlen sodródásról szól a film.

Ha már itt tartunk, szerintem Eszter és a portugál lány sokkal „macsóbb”, mint Áron. Emlékszünk például, hogy a portugál lány hogy szedi fel a kávézóban a körmét rágó Áront? Ellentmondást nem tűrve.

Áron tipikus antihős, az uncool megtestesítője, a nem férfias férfi, a szó sztereotíp értelmében.

Az igaz, hogy a VAN-ban látunk egy pucér, önmagát szexre felkínáló nőt, de Áron éppen hogy nem hajlandó lefeküdni vele, mert nem biztos abban, hogy ezt akarja – ellentétben a nővel.

Tinta Éva is nyeregben van. Tényleg ő a vágy tárgya, mégis végig nála van a döntés joga a viszony alakulásáról, és a döntő pillanatban vissza is utasítja „hősünket.” Hogy miért, az nem lényeges, erre nem kell magyarázat.

Ha már felvettettük, hogy milyen férfi és női viselkedésmintákat mozgósít a VAN, érdemes szemügyre venni a szülők párosát is. Vajon ez a férfi-nő kapcsolat mennyire illik egy „reflektálatlanul macsó” világképbe? Én úgy emlékszem, hogy például kifejezetten hangsúlyos az, hogy pénzről elsősorban Áron anyja dönt, és azt is látjuk, ahogy az anya a munkahelyén elintéz Áronnak egy állásinterjút.

Ami a VAN-ban látható, az a macsó felállás ellentéte.

Több határozott, cselekvőképes, saját erősségeivel tisztában lévő, döntési helyzetben határozottan viselkedő, öntudatos nővel szemben áll egy sodródó, esetlen, passzív, tehetetlen, kicsit kétbalkezes férfi, akinek nem igazán akar összejönni semmi. Akit akkor is leszarnak a nők, ha fülükbe súgja, hogy milyen szépek, meg akkor is, ha dalban vall nekik szerelmet.

Szerintem a VAN egyáltalán nem vészesen macsó, és annyiban férfiközpontú, amenyiben férfi a főszereplője. De nagyon érdekelnének további ellenvélemények.

Címkék: jegyzet, magyar film, reisz