2013/05/29
A novella eredetileg a Prizma erotikával és pornográfiával foglalkozó harmadik számában jelent meg.
Az első két napon Tess és Nelson Clark úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Felvették a munkaruhájukat és beszálltak a kocsiba. Elhajtottak az irodába. Este leültek a konyhaasztalhoz, és nem beszélgettek. Ettek valamit.
Ilyenek.
Aztán kaptak pár hívást, hogy vissza kéne már adni a kamerát meg a lámpákat.
Nelson ilyenkor vagy otthon volt Tess-szel, vagy nem.
A harmadik napon Tess csak azért kelt ki az ágyból, hogy kimenjen vécére. Be sem telefonált a munkahelyére, hogy beteget jelentsen. A szíve csak vert és vert, függetlenül attól, hogy mennyire nem akarta. Ez persze önmagában nem jelenti, hogy megpróbált bármit is tenni ellene.
Nem érte volna meg, hogy nekiálljon piálni, vagy hogy elkezdje méricskélni, milyen hosszú csőre lenne szüksége ahhoz, hogy összekösse a kipufogót a kocsi belső terével. Ahogy az se, hogy elmenjen az orvosi rendelőbe, és törje magát valami kamu dumával, hogy felírasson egy adag ütős altatót. Minden ehhez hasonló ötlet, például hogy nekiessen a csuklójának borotvával, csak újabb esztelenségnek tűnt, amivel nem tudta volna megoldani a problémát.
A kamera, a lámpákkal együtt, továbbra is ott hevert Clarkék ágya mellett.
Az öngyilkosság csak újabb agresszív kísérlet lett volna arra, hogy rendbe tegye az életét. Tessnek erről eszébe jutott, hogy ha bekapcsolja a kamerát és elrendezi a lámpákat, felveheti a saját halálát. Ki lehetne hozni belőle egy két részes snuff-filmet. Vagy egy minisorozatot. Esetleg ez lehetne az Újabb Nagy Projekt. Az öngyilkosság rögzítésével persze Tess Clark kicsit túlteljesítette volna a feladatot. De legalább készült volna egy újabb mozgóképes anyag, aminek van eleje, közepe és vége.
Munkába menni kész őrültségnek tűnt. Tess úgy érezte, egy újabb étkezésnek nagyjából annyi értelme lenne, mint tulipánokat ültetni a Föld felé hulló atombomba árnyékában.
Most flashback következik: az egész azzal kezdődött, hogy Nelson megnézte a bankszámlájukat. Ő mondta, hogy kizárólag akkor engedhetik meg maguknak, hogy gyereket vállaljanak, ha csinálnak egy felnőttfilmet.
– Egy nap – mondja Mrs. Clark – valami hasonló történik majd veletek is, és a rádöbbenés pillanatában az életetek végtelenül hosszúnak fog tűnni.
Az ötödik ágyban töltött nap után meg mertek volna esküdni, hogy egy örökkévalóság óta tart már az életük. Megtapasztalták, milyen lehet vámpírnak lenni. Képzeljük el, milyen lehet több ezer évig élni, és újra meg újra elkövetni ugyanazt az ostoba hibát. Több ezer évig járni kocsmáról kocsmára, és azt hinni, hogy jól érezzük magunkat. Azt gondolni, hogy mi vagyunk a figyelem középpontjában. Hogy a férjünk jóképű. Hogy mindketten rohadt dögösek vagyunk.
Clarkék azt gondolták, hogy sok pár szedi meg magát felnőttfilmek készítésével. A home video-ipar azért virágzik, mert a pornóvideók megjelenése felpörgette a keresletet. Azt gondolták, hogy rajtuk kívül minden pár így keres plusz pénzt a szabadidejében. Hogy a többi házaspár pazarlás helyett inkább idegenek elé tárja az aktusait. Először, gondolták Clarkék, bérelnek egy kamerát meg egy vágópultot. Aztán keresnek egy forgalmazót. És Nelson szerint, mivel házasok, a bűn problémája fel se merülhet.
Semmi értelme felkelni az ágyból, és letörölni a szalagot. Ez olyan lenne, mint összetörni egy tükröt, amiért az igazságot mutatja. Olyan, mint megölni a rossz hír hozóját.
– Ahogy ott fetrengtek nap nap után az ágyban – magyarázza Mrs. Clark –, rájöttök, hogy valójában nem a fakarók ölik meg a vámpírokat. – Hanem az évszázadokon át magukkal hurcolt érzelmi teher és a sorozatos csalódások kínja.
Szeretjük azt gondolni, hogy idővel egyre viccesebbek és okosabbak leszünk. Hogy ha elég szorgalmasak vagyunk, előbb-utóbb miénk lesz a Nagy Nyeremény. Az első pár száz évben valószínűleg a vámpírok is ezt érzik. Utána jön a befuccsolt kapcsolatokat kísérő fájdalom élménye, csak kétszázszoros erővel.
Szar ügy.
Az örök fiatalsággal az a gond, hogy az ember rászokik a halogatásra. Clarkék inkább megtanultak felnőttfilmet készíteni. Ebbe beletartozott az is, hogy Nelson leborotválta a farka tövét, hogy nagyobbnak látsszon. Tess akkora mellet csináltatott magának, amekkorát még elbírt a gerince. Egy délutáni szundi ideje alatt olyan vadító lett az alakja, mint egy pornószínésznőnek. Az ajkába injekciózott töltőanyagoktól élete végéig szopós szája lett. Tess és Nelson elkezdett szoláriumba járni, naponta kétszer húsz percre. Hangosan felolvasták egymásnak az útmutatót, amiből megtanulták, hogy a videofilm-vágás pontos időkód szerint történik.
Minden pillanatot egy számsor jelöl, ami az óra, a perc, a másodperc és a pontos képkocka számából épül fel. Eszerint a 01:34:14:25-ös számsor egy szalag első órájának, harmincnegyedik percének, tizennegyedik másodpercének huszonötödik képkockájára vonatkozik.
Még egy felnőttfilm esetében is meg kell alkotni egy álvalóságot. Az események egymáshoz fűzésével meg kell teremteni a folytonosságot. A képsornak egyik pozitúrából a másikig kell vezetnie a nézőt. Csalni kell, hogy a befogadó folyamatként érzékelje a cselekvéssort. Az illúziónak hitelesnek kell lennie.
Az orális anyag nagy részét 10:22:19:02 előtt vették fel.
Majd jött a genitális anyag zöme 25:44:15:17-ig.
Aztán valamennyi perianális és perivaginális anyag 31:25:21:09-ig.
Végül az anális anyag 46:34:07:15-ig.
Mivel ezek a filmek mind ugyanúgy végződnek, a végpontig való eljutás, az orgazmus felé vezető út az igazán fontos. Maga az orgazmus puszta formalitás. Archív anyag.
Azt is észben kellett tartaniuk, hogy egy ilyen film átlagosan nyolc és tizenöt másodperc közötti beállításhosszal dolgozik. Clarkéknak tehát legfeljebb olyan húsz másodperces produkciókban kellett gondolkodniuk. Ezután mindig szétváltak, és megnyomták a PAUSE gombot. Majd új pozícióba állították a kamerát, és átrendezték a világítást. Aztán felvettek újabb húsz másodpercet. A házasságuk abban a szakaszban járt, amikor a szex még izgalmas volt, de az első forgatási nap után csak a pénz miatt folytatták. A pénz és a gyerek miatt.
– Mindketten tele voltunk energiával – mondja Mrs. Clark –, és úgy viselkedtünk, mint a kutyák etetés előtt.
Tess és Nelson soha életében nem nézett ki olyan jól, mint közvetlenül a forgatás előtt. A legrosszabb az egészben maga a felvétel folyamata volt. Hosszabb-rövidebb megszakításokkal csaknem az egész hetet a hálószobában töltötték. Még úgy is, hogy csak húsz másodperces szakaszokban csinálták, összesen vagy negyvennyolc órán keresztül szexeltek. Szoláriumbarna testükről a világítás miatt megállás nélkül csorgott az izzadtság.
Hogy izgalomban tartsák magukat, közvetlenül a képkeret mellett elhelyeztek egy tévét, amin egy felnőttfilm ment, miközben vették magukat. Lényegében ez a mozgókép lett a súgójuk, ami folyamatos segítséget nyújtott nekik. Úgy tűnt, mintha Clarkékhoz hasonlóan a film szereplői is a kamerán kívülre néznének, hogy ők is külső segédlettel tartsák eksztázisban magukat. Jól esett ez a kis voyeurködés, jó érzés volt nézni valakit, aki valaki mást néz. A segédeszközként használt felvétel legalább öt éve készülhetett. A rajta lévő férfiak hosszú barkót viseltek, a nők pedig fityegős fülbevalót és csillogó, kék szemfestéket. Azt ugyan nem tudhatták, hogy azok az emberek, akiket a filmbeli emberek néztek, mennyi idősek voltak, de azért megnyugtató volt a tudat, hogy így együtt egy korokon átívelő eszterláncot alkotnak.
A filmbeli emberek a kamera előtt Clarkékkal egykorúnak tűntek, mostanra azonban valószínűleg már középkorúak lehettek. A felvételen mindenesetre fiatalnak tűntek, hosszú, ruganyos kezük és lábuk csupa izom volt, ráadásul gyorsan mozogtak, mintha nem is filmet néztek volna a kamerán kívül, hanem egy órát.
Tess és Nelson úgy tartották egymásban a lelket, hogy felváltva magyaráztak arról, mit kezdenek majd a pénzzel.
Vesznek egy házat.
Elutaznak Mexikóba.
Csinálnak igazi filmeket. Játékfilmeket. Megalapítják saját független gyártó cégüket, és soha többé nem lesznek mások alkalmazottai.
A lányt pedig, már ha az lesz, Cassie-nek nevezik. Ha meg fiú lesz, akkor Baxternek. És egy unalmas szülőszobás videó helyett majd megmutatják neki a fogantatásáról készült felvételt. Hogy a gyerek lássa, egykor milyen baromi jól néztek ki a szülei. Hogy megmutassák, milyen az igazi haladó szellemiségű nevelés.
És aztán soha a büdös életben nem kell többet kefélniük.
Minél rosszabbul érezték magukat forgatás közben, annál nagyobb összegről álmodoztak. Minél jobban fájt hozzáérni egymás kicserepesedett bőréhez, vagy feküdni a hűvös, izzadtságtól átázott matracon, annál ragyogóbb jövőt képzeltek el maguknak. Az arcuk egy idő után fájt az állandó mosolygástól. A bőrük égett a folytonos taperolástól. A maratoni forgatás alatt napról napra lehetetlenebbnek tűnt a cél elérése.
Aztán egyszer csak, mint amikor egy orvos közli velünk, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedünk, vagy mint amikor egy bíró kihirdeti a halálos ítéletet, végeztek.
Clarkék mindent megtettek egymással, amit csak el tudtak képzelni. Már csak meg kellett vágni az anyagot.
Elvileg ez lett volna a munka szórakoztató része.
A különbség aközött, hogy milyennek látjuk magunkat, és hogy hogyan nézünk ki valójában, a legtöbb embert kikészíti.
Talán a vámpírok azért nem halnak meg, mert nem láthatják magukat fotókon vagy a tükörben.
– Akármennyit vesződtünk is a vágással – magyarázza Mrs. Clark –, nem menthettük meg magunkat.
Bármennyi időt eltölthettek volna a konditeremben vagy a plasztikai sebésznél, soha nem úgy képzelik el magukat a forgatás előtt, ahogyan a felvételeken kinéztek. A képsorokon két, szinte teljesen szőrtelen állatot láttak, sötétrózsaszín bőrrel és aránytalan testtel. Mintha korcs kutyákat láttak volna, rövid lábakkal, hosszú nyakkal, vaskos törzzsel és látható derék nélkül. Testnedvektől fénylő vigyorral néztek egymásra, és időnként néha-néha valamelyikük a kamerára pillantott, csak hogy megnézze, világít-e még a piros pötty. A hasuk a visszatartott levegőtől egészen laposnak tűnt.
A felvétel nem csak alapvető csúnyaságukkal, hanem az öregedéssel is szembesítette őket. Ajkuk szivattyúként tapadt a másik testére, a bőrük meg mintha lifegett volna a testnyílásaik körül. A testük úgy mozgott együtt, mintha valamilyen förtelmes gépezetet alkotnának, amit az üzemeltetője maximális sebességgel dolgoztat, míg a masina be nem krepál.
Nelson pénisze ferdének és koszosnak tűnt. Olyan volt, mintha egy kínai büfé szemetesének legaljáról rángatták volna elő. Tess ajka és melle valószerűtlenül nagynak tűnt, a műtéti hegek még mindig vörösen égtek.
Guszta látványt nyújtottak.
Miközben magukat nézték, különböző szögekből, különböző pozitúrákban, Tess Clark sírva fakadt. A talpuktól a fejük búbjáig minden egyes porcikájukat szemügyre vehették, a lábuk között őrzött titkoktól kezdve a hónaljszőrükön át a legutolsó anyajegyig. Aztán véget ért a felvétel, és ők magukra maradtak a sötétben.
Ráébredtek, hogy nem többek a képsorokon látott lényeknél.
Ezután még a sírás is csak egy újabb elvetélt megoldásnak tűnt, hogy feldogozzák önmaguk látványát. Bármiféle érzelmi megnyilvánulás bugyutának és feleslegesnek tűnt, mert sehogy sem tudták letagadni, amit láttak. Bármiféle tett az újrakezdés irányába csak egy újabb csalóka álom felé mutatott volna.
Persze készíthettek volna másik filmet. Megalapíthatták volna a gyártó cégüket. Most azonban már nem tudtak hinni benne. Egyik felvételen sem úgy néznének ki, ahogy elképzelték magukat.
És tudták, hogy bármennyire keményen dolgoznak, bármennyi pénzt keresnek, előbb-utóbb mindketten meg fognak halni.
Két napon belül, egy bérelt kamera meg pár lámpa segítségével, kamatostul felhasználták az egymásba fektetett érzelmi tőkéjüket. Egyikük sem tartogatott már meglepetést a másik számára.
A kamerát és a lámpákat bérbe adó cég egyfolytában hívogatta őket, hogy visszaszerezze a felszerelést. Folyamatosan szívták a bankszámlájukról a pénzt, mígnem több lett a tartozásuk, mint a megtakarításaik.
Egy nap Nelson Clark kikászálódott az ágyból, hogy összepakolja és visszavigye a kamerát meg a lámpákat. Elment, de nem jött meg.
Ahogy a következő héten Mrs. Clark menzesze sem.
– Ezeket – mondja Mrs. Clark, miközben rámutat két hatalmas mellére – elvileg le lehetett volna írni az adómból.
Várandósnak látszott. És mint kiderült, az is volt.
Nelson Clark soha nem jött vissza. Egy ekkora városban évente több száz férfi dönt úgy, hogy lelép. Srácok is elszöknek. Feleségek is elmenekülnek. Egyesek csak úgy eltűnnek.
Ez van.
Tess Clark elégette ugyan a felvételt, de ahányszor csak lehunyja a szemét, maga előtt látja. Még most is, majdnem tizenhat év múltán. Még most is, amikor már túl van a gyereke születésén és halálán.
A lányt végül Cassandrának nevezte el.
Fordította: Roboz Gábor
Címkék: fordítás, OFF-SCREEN
Partnereink
Az egész Kísértettek című könyv, amiben ez a novella is szerepel elég kemény amúgy.