Tom Hardy gondterhelt tekintetében sűrűsödik össze a lét

Árva Márton

2014/09/07

A Locke a lehető leghétköznapibb motívumok átlényegítésével alapozza meg rétegzett suspense-drámáját.

A főállásban forgatókönyvíróként dolgozó (Eastern promises – Gyilkos ígéretek, Gyönyörű mocsokságok), de alkalmanként a rendezői széket is elfoglaló (Kolibri-kód) Steven Knight több szempontból is vakmerő kihívást vállalt. Közel másfél órás monodrámája nem csupán a film és a színház határmezsgyéjét tapogató kísérlet, hanem a mozgóképi történetszövő eszközök redukciójának próbája is. A szüzsé egészét a címszereplő autójának terében kidolgozó Locke tulajdonképpen egy Birmingham és London közötti út krónikája, ami többé-kevésbé valós időben követi le és időrendben meséli el az eseményeket: Ivan Locke telefonbeszélgetéseit.

A fülke vagy az Élve eltemetve önmegtartóztató formai bravúrjainak új értelmet adó, letisztult munka az etűdszerű bevezető képsor után éles kanyarral távolodik el a (film reklámkampánya által is derekasan megtámogatott) nézői elvárásoktól, hogy a „klausztrofób thriller” alzsánere felől egyre inkább a karakterközpontú kamaradráma sűrűjébe hajtson. A volánnál ülő Locke néhány határozott vonással felvázolt, majd megfontolt komótossággal tovább árnyalt figurájáról ugyanis hamar lepattogzik mindenféle akcióhősi sallang és „running man”-klisé, hogy a Párbajtól a Drive-ig sorakozó lehetséges sofőr-előképektől elszakadva, higgadt fejjel (és pedánsan ügyelve a sebességkorlátozásokra) járja be az önmaga számára kijelölt utat.

A „racionális következő lépést” megszállottan kereső főhős harcait nem fizikai síkon vívja, hiszen nem ő kerül veszélybe. Az évek során hűen követett emberi értékei és morális iránytűi szorulnak védelemre, miután egy felelősségteljesnek tűnő döntés az addig maximális kontroll alatt tartott világára lavinaként ható problémahalmazt zúdít. Talán eltúlzott a gesztus, de az angol empirista filozófustól öröklött név – ha kidolgozottabb tézisek kimondására nem is, határozott erkölcsi elvrendszerének betartására mindenképp – kötelezi. A külső történéseket szinte teljesen a háttérbe (azaz legtöbbször a telefonvonal másik végére) szorítja ez az értékrendpróba, ami lassanként zavarba ejtően közel kúszik a nézőhöz, és olyan elemi létkérdéseket pedzeget, mint

az emberi integritás, a szülőkhöz, a munkához vagy a párkapcsolathoz való viszony.

Knight kérdésfelvetései attól válnak igazán provokatívvá, hogy a cselekmény az esetleges dilemmákat elrejtve, a döntés meghozatala után indul be, a becsülendő következetesség és a makacs önfejűség között ingadozó főhős útja pedig a lezárás fényében sikerként és kudarcként is értékelhető.

A kezdeti- és végállapot összevetéséből levont mérleg viszonylagossága tehát széles közönség előtt avathatja igazi vitaindító darabbá a Locke kocsikázását. A főhőst felvértező elvek és a beszélgetései során hangoztatott érvek a cselekményvilágon belül nem csapnak össze hozzájuk mérhető ellenérvekkel, ez utóbbiak felsorakoztatásának elkerülhetetlen feladata így a nézőre hárul.

A Locke a minimalizmus felszíni egyszerűségével tehát egy ambiciózus létösszegző gondolatmenetet igyekszik fokozatos mozgásba hozni.

„Sokkal érdekesebb, ha nem arra hajt, hogy lelője a miniszterelnököt” – mondja az író-rendező ebben az interjúban, és Knight valóban arra törekszik, hogy rámutasson: a megfelelő eszközök használatával a leghétköznapibb helyzetből, a néző számára unásig ismert történetből – például abból, hogy egy negyven körüli építésvezető hazaindul a munkából – is kibomlik a kellő drámai töltet illetve feszültség. A Locke ráadásul nem csupán az információadagolás vagy a dialógusok magabiztos eleganciája miatt figyelemre méltó, sikeres kísérlet, ehhez a vizuális kidolgozottság, a találóan földhöz ragadt metaforák használata és az intelligens színészi játék is alaposan hozzájárul.

A visszafogottság mindegyik komponens esetében megfigyelhető koncepció, így a banálisnak induló, de alaposan továbbgondolható sztorihoz meglepő adalékokat tud biztosítani egy-egy utcai lámpa fénye, egy műszerfalon elhelyezkedő képernyő vagy a megszólalást megelőlegező pillanatnyi csend.

A szélvédő tükröződései, a sofőr arcán látható fények és árnyékok váltakozása vagy a mélységéletlen térben elhaladó többi jármű látványa lírai montázsokká összeálló, az egymásra exponálás révén olykor szinte absztrakt kompozíciókba rendeződő képsorokat eredményez, melyek

színes pontjai nyughatatlanul cikáznak

Locke gondterhelt szemei körül. A hatalmas felelősséggel járó talapzat kiöntése, a GPS-navigáció térképén homályba vesző cél vagy a múltbeli traumákat életre keltő visszapillantó tükör pedig a giccshatáron még épp innen levő, kifejezőképességük határáig vitt metaforákként árnyalják az elbeszélés érzelmi rétegzettségét.

Tom Hardy szintén visszafogott eszköztárral dolgozó karakter-megformálása a kisebb hangszínváltásoknak is fokozott jelentőséget kölcsönöz, Richard Burton előtt tisztelgő Locke-figurája újraértelmezi és a középkorú, jómódú közegben támasztja fel a brit dühöngő ifjúság férfialakját. A mindössze hangban jelen lévő színészek pedig értelem szerűen korlátozott lehetőségeik ellenére brillíroznak kisebb-nagyobb lehetőségeiket tökéletesen kihasználva.

A Locke úgy bontja ki egyszerű alaphelyzetéből az emberi értékrend alapjaira rákérdező példameséjét, hogy eközben érzékletes fokozással és elvontabb mozgóképi kompozíciókkal jeleníti meg egy döntés következményeinek sodrás-élményét. Költőiségét éppen a lecsupaszítás hidegvérű praktikumában találja meg.

Címkék: ajánló, klausztrofóbia, thriller