Az Egyesült Államokban a gazdasági világválság óta nem volt olyan heves összetűzés a társadalmi aktivisták és a hatóságok között, mint a hatvanas években. A társadalmi kohézió meggyengülésének több oka is volt: az 1964-es polgárjogi törvény, Robert F. Kennedy, Malcolm X és Marthin Luther King, Jr. meggyilkolása, a vietnami háború, illetve ezekre válaszként az ellenkultúrát képviselő, szexuális szabadságot hirdető fiatalok tüntetései, a változásokat sürgető polgárjogi- és diákmozgalmak. A kultúra pedig ez időben (is) termékeny táptalajra lelt a politikában. Harper Lee, Silvia Plath, Mary McCarthy, Truman Capote regényeinek témái közvetlenül vagy közvetve, de egyértelműen reagálnak a kortárs problémákra, különös tekintettel a faji megkülönböztetésekre vagy a női egyenjogúsági harcokra. A fénykorát élő pop art a begyöpösödött konvenciók ellen lázad, a modern társadalom elidegenedettsége felett tör pálcát. A zenei szféra is alapvető változásokon megy keresztül. Többek között 1960-ban alapul a Motown Record Corporation, mely igen jelentős szerepet játszott az afro-amerikai zenészek integrációjában, és olyan művészeknek biztosított megjelenési lehetőséget, mint Aretha Franklin, James Brown, Jimmy Hendrix vagy a Temptations tagjai; de ekkor vált népszerűvé Bob Dylan folk zenéje, a Rolling Stones és a Grateful Dead is.  Az amerikai filmipar története is új fejezethez érkezett,  az ötvenes években gyors léptékben teret hódított a televízió, melynek hatására moziba járók száma csökkent, a nagy költségvetésű stúdiófilmek veszteségessé váltak, a hatvanas évekre pedig Hollywood már képtelen volt felmérni az új közönség igényeit. Ezek a körülmények mind hozzájárultak ahhoz, hogy egy merőben új felfogás váljon uralkodóvá a mozgóképes szakmában: elterjedtek a tömegpiacra termelő függetlenek, akik kis költségvetésű (low budget), kritikai felhangú filmekkel árasztották el a vásznakat.

Kiugrási lehetőség
Az általános korlátok leomlása, a dogmák megtagadása, az ellenkultúra éltetése globális változásokat eredményezett a közízlés terén. A hősi eposzok és az érzelgős melodrámák helyét a lázadó fiatalság életstílusának tematizálása vette át. Az Amerikai Filmszövetség (MPAA) tudatában volt az új hullám hatalmának, így viszonylag gyors léptékben reagált az új helyzetre. 1960-ban beszüntette a korábban használt tanúsítványok kiadását, azokat a filmeket, amelyek nem feleltek meg az előírásoknak egyszerűen “Felnőtt közönség számára ajánlott” felirattal látták el, majd 1968-ra átálltak a betűjeles osztályzásra (G –general, minden korosztálynak, R – restricted, azaz 16 éven felülieknek stb.) Ennek a gesztusnak két oldala van: először is olyan színben tüntette fel a filmipart, mint ami érzékeny a közönség elvárásaira, másrészt viszont az erőszak ábrázolását tekintve szinte teljesen szabad kezet adott a filmkészítőknek. Ez a korábban nem tapasztalt alkotói szabadság tette lehetővé, hogy az azóta a B-szériás munkák pápájaként számon tartott Roger Corman ismertté váljon.

Corman – aki saját elmondása szerint két nap alatt képes volt leforgatni egy egész estés filmet – első ízben Edgar Allan Poe adaptációival lépett be a köztudatba. Az Usher-ház bukása (House of Usher, 1960.), A vörös halál álarca (The Masque of the Red Death, 1964) illetve A kút és az inga (The Pit and the Pendulum, 1961) egyedi atmoszférával rendelkező, szürreális elemekkel operáló filmek, melyek nem csupán szakmai, de közönségsikert is jelentettek a rendezőnek. Tagja lett a James H. Nicholson és Samuel Z. Arkoff alapította AIP-stúdiónak (American International Pictures), mely kifejezetten a kamaszokat jelölte meg célközönségként, így Corman neve ezután inkább a B-szériás horror, tudományos-fantasztikus és gengszerfilmekkel forrt össze (Rémségek kicsiny boltja – The Little Shop of Horrors, 1960; X, 1963; Titkos küldetés – The Secret Invasion, 1964; Valentín napi mészárlás – The St. Valentine’s Day Massacre, 1967), miután pedig 1971-ben visszavonult a rendezéstől, producerként bábáskodott a filléres exploitation-munkák fölött. Neki köszönhető azonban az a film is, mely egy közel tíz évet átívelő sorozatot eredményezett, ez volt a Hells Angels motoros filmek nyitódarabja, a Peter Fonda főszereplésével készült Vad angyalok (Wild Angels, 1966).

A motoros szerint a világ – a világ szerint a motoros
A Hells Angels egy a ’40-es évek végén létrejött, de a mai napig létező motoros csoportosulás, akik Harley Davidsonokkal, saját kezűleg összetákolt chopperekkel rótták Amerika országútjait, kötöttségek nélküli, szabad életet hirdetve. Tagjai kezdetben a második világháború borzalmaiba beleőrült veteránok, akik képtelenek voltak visszailleszkedni a felszínes értékeket hajszoló amerikai társadalomba, és a vándoréletet választva, folyamatosan úton voltak új kalandokat remélve. A motoros bandákra először az 1947. július 4-5-én Hollister városában rendezett fesztiválon figyelt fel Amerika. Az American Motorcycle Association ugyanis erre a két napra szervezte az akkor már tradicionális Gipsy Tour Motorcycle Rally-t, amin ebben az évben több, mint négyezer motoros vett részt. A rendezvény első két napja problémamentesen zajlott, de a záró ünnepség kellő mennyiségű alkohol és tesztoszteron hatására kissé elvadult, így rendőrségi közbeavatkozást igényelt. A sajtó a még ártatlannak számító duhajkodást közepes erősségű lázongássá duzzasztotta, a motoros bandákkal szemben támasztott előítéletek elmélyültek.

A hatvanas évek – korábban tárgyalt – politikai és társadalmi változásai a klub legellentmondásosabb időszakát eredményezték: habár a konzervatív amerikai polgárok szemében, még mindig bűnözőknek számítottak a művészvilág egyre inkább felfigyelt rájuk, így a csoportosulás jelentős publicitásra tett szert. Különös figyelmet érdemel Hunter S. Thompson, a gonzózsurnalizmus megteremtőjének “pop-szociológiai” tanulmánya, mely bennfentes információkkal szolgál a banda hétköznapjairól. Thompson közel egy évet töltött együtt a Hells Angels tagjaival, hogy aztán a csoport nevével fémjelzett összefoglaló munkájában számoljon be a tapasztalatairól. Az elkészült mű abban egyedülálló, hogy az író megkérdőjelezhetetlen szimpátiája ellenére majdnem teljes egészében mellőzi a bandát körbelengő pátoszt, lerántja a leplet a mitikus, gyakran horrorisztikus történetekről, és olyannak mutatja be őket, amilyenek valójában: LSD mámorban úszó, mocsokban fetrengő, agresszív, könyörtelen, alkoholistáknak, akiknek egyetlen életcélja a korlátlan szabadság.

A film – megelőzve az egyéb művészeti ágakat – már nagyon korán elkezdett foglalkozni a motoros témával. Nyitányként az 1954-es A vad (The Wild One) című filmet jegyzik, mely végérvényesen megszilárdította Marlon Brando helyét a kor színész ikonjainak sorában. A nem várt sikeren felbuzdulva A vadat a hatvanas években több hasonló munka követte, olyan ismert színészekkel, mint Tom Stern vagy John Cassavetes; de gyakran előfordult, hogy maguk a klubtagok is szerephez jutottak. A motorosok és a filmes illetve zenei világ közötti kapcsolat állandósult.

Corman angyalai – variációk egy témára
Roger Corman nevéhez hat motoros film köthető, ám ezek közül mindössze egyet, a már említett Vad Angyalokat jegyzi rendezőként, a maradék ötben produceri feladatokat látott el. Egy kivételtől eltekintve (Dirt Gang, 1972) mindegyik az említett Hells Angels bandát helyezi a középpontba, külön csoportot teremtve a motoros filmek műfaján belül. Mégsem állítható, hogy önálló szubzsánert alkotnának, ugyanis nem rendelkeznek semmi olyan specifikummal, mely szavatolná alműfajként való kanonizálásukat, mindössze a számbeli fölény adta hírnevük miatt váltak oly „keresetté” filmes körökben. A bandát övező népszerűség, és az ezzel járó biztos üzleti alap volt az oka, hogy Corman filmes pályája során tematikusan a Hells Angels-t tüntette ki figyelmével.

A Vad angyalok (amiért Cormant a ’66-os Velencei Filmfesztiválon Arany Oroszlánra jelölték) ugyanazon évben készült el, amikor Hunter S. Thompson korábban említett tényfeltáró könyve megjelent, így a kettő kölcsönösen népszerűsíthette egymást. Bár a rendező és a motoros banda kapcsolatának jellege nem körvonalazható olyan erősen, mint Thompson esetében, dokumentáció szintjén a két mű mégis több ponton találkozik: mindkettőben felfedezhető a romantikus felhang, a szabadságot egyetlen elfogadható létállapotként hirdető ideológia igenlése, a terjengős pátosz azonban teljes mértékben hiányzik belőlük. Ahogy a könyv, úgy a film sem felejti el bemutatni a motorosok állatias szokásait, a könyörtelenséget, az erőszakot, bár Corman ez alkalommal jóval kevesebb lehetőséget ad az exploitation-ben rejlő potenciál kiaknázására, mint pályatársai. Bruce Dern helyett például Peter Fondára osztotta Heavenly Blues, a banda vezérének szerepét, akinek sármos fizimiskája, határozott fellépése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az összképet megítélő mutató pozitív irányba mozduljon el. (Bruce Dern végül kénytelen volt beérni Loser szerepével) Az egyensúly megtartása érdekében ugyan Corman valódi Hells Angels klubtagokat is szerepeltetett, akiknek jelenléte sokat hozzá is tett az atmoszféra autentikus jellegéhez, de összehasonlítva a későbbi filmekkel, Fonda bandatagjai mind küllemükben, mind viselkedésükben még mindig inkább a klasszikus hollywoodi lázadó figurákhoz köthetők, mintsem hogy egy szélsőségesen kívülálló, istentagadó, ösztön vezérelt létállapot képviselőiként lépjenek fel.

Hasonlóan “elnéző” szemléletmódot képvisel a John Cassavetes főszereplésével készült A pokol angyalai (Devils Angels, 1967. r.: Daniel Haller) de a Richard Compton által rendezett  Angels Die Hard (1970) már valamivel több helyet biztosít a zsigeri brutalitásnak. Cassavetes még jól fésült bandavezérként feszít hetyke fehér sállal a nyakában, jobbján angyalarcú kedvese – aki mintha épp egy Godard filmből ugrott volna át vendégszereplésre a tengeren túlra – körülöttük már valamivel mocskosabb, de még mindig ártalmatlan motoros bagázs, akik ugyan törnek-zúznak, vedelnek, és folyton kanosak, a rendőrfőnök lányát mégsem erőszakolják meg. Az igazi anarchista pólust ez esetben a kétszáz főt számláló, hirtelen összeverbuvált motoros tömeg képviseli, ami végül izzó lávafolyamként ömlik végig a csendes amerikai kisvároson, elpusztítva mindent, ami az útjába kerül. Compton filmjében a Tom Baker alakította vezér már sokkal állatiasabb külsőt kap: nyoma sincs a jóképű machonak, egy koszos, szakadt, szőrös figura veszi át a helyét. Az erőszakos jelenetek száma ugyan látványosan nő (hosszú percekig nézhetjük, ahogy a banda tagjai megtámadnak egy ártatlan kocsmatulajdonost, majd megerőszakolják a pincérnőt) a heroikus cselekedetek kiemelése (egy bajba jutott gyereket a rendőrökkel összefogva mentenek meg), és a motorosokkal szemben tanúsított “jogtalan” bánásmód hangsúlyozása még mindig erősen manipulatív. A történet az eddig említett három alkotásban szinte megegyező dramaturgia alapján működik: az egyik bandatag egy rendőri összetűzés során életét veszti vagy megsebesül, mire a többiek bosszút esküsznek. A viaskodásokat rendre vad orgia jelenetek és motoros száguldások hosszúra nyújtott képsorai kötik össze.

Az 1969-es Naked Angels (r.: Bruce D. Clark) és az 1971-es Angels As Hard As They Come (r.: Joe Viola) már a motoros életmód egyéb problémaköreit helyezik előtérbe: a csoporton belüli nézeteltéréseket, és a rivális bandák közti értékrendi különbségekből fakadó összetűzéseket, ezen felül pedig új rendszerben osztják ki a jó és a rossz szerepköreit. Az azóta kultuszfilmmé avanzsált Szelíd Motorosokkal (Easy Rider, r.: Denis Hopper, 1969.) egy időben készült Naked Angels angyalai viselkedésüket tekintve szinte decens polgárokként lépnek fel, nem csupán saját mikrotársadalmukban követik az általános érvényű értékeket, de a külvilág számára sem jelentenek többé igazi fenyegetést. Csupán a börtönből szabadult korábbi vezér, Mother képviseli a régi bevett szokásokat, külső jegyeiben, illetve vérmérsékletében is eltér társaitól, de a sivatagban lakó – perifériára szorult, de továbbra is amerikai – állampolgárokon még ő sem követ el meghatározó erőszakot, egy lakókocsi kirablásán túl semmi egyebet nem lehetne felhozni ellene a bíróságon. Az Angels As Hard As They Come motorosai még inkább elszeparálódtak a korábban játszóterükként használt kisvárosoktól és azok lakóitól, a filmben szereplő összes karakter kívülálló, immáron egyetlen mellékszereplő sem illeszthető be a megszokott kétosztatú (rendet tisztelők-lázadók) rendszerbe. Itt alapvetően három bázis különíthető el: a két elkóborolt Hells Angels tag, a hippik közössége és ez utóbbiakon élősködő, idegen motoros társaság. (A film egyértelmű utalás a motorosok és a hippi társadalom kapcsolatának megromlására a hatvanas évek végén.) Míg az első kettő kétségkívül az általános értelemben vett jó felé tendál, az ellenséges bandatagok a hamis önhittségben fürdő gonosz hálátlan szerepkörét kénytelenek magukénak tudni. A megváltozott tematika hatására a filmek tempója lassul, elszaporodnak a párbeszédes jelenetek.

Egy kapcsolat vége
Az 1972-ben készült Dirt Gang (r.: Jerry Jameson) több szempontból is kilóg a sorból; azon felül, hogy nem a Hells Angels bandát helyezi a középpontba, a hangulati tartalmat jelentősen módosító eltéréseket is mutat: a bandatagok a megszokott Harley-k és chopperek helyett egyszerű cross-motorokon feszítenek, az erőszak jóval áthatóbb, mint korábban, a történet pedig némi önreflexív jelleggel bír. A helyszín ezúttal is a sivatag, száraz, forró amerikai kisváros, a rettegésben tartott “áldozatok” azonban nem egyszerű polgárok, hanem egy filmes stáb tagjai. Közvetlenül ugyan semmi nem utal arra, hogy ez a film válaszként szolgálna a motorosok és a művészvilág kapcsolatának megromlására, de tény, hogy a ’69-es altamonti koncerten történt incidens nagy hatással volt a motorosok kirekesztődésére, a maradék szimpatizánsukat is elvesztették. 1969. december 6-án ugyanis a Rolling Stones aktuális turnéjuk záróakkordjaként ingyenes koncertet tartott, melyen a Hells Angels tagjait kérték fel a biztonsági feladatok ellátására. Amikor a zenészek színpadra léptek, a közönség jelentős része a fogyasztott drogok hatására már teljesen beszámíthatatlan állapotban volt, és több kisebb összetűzést követően egyikük a zenekar tagjaira szegezte pisztolyát, mire védekezésképpen egy motoros testőr halálra szúrta. A késelőt első fokon elítélték, de ’72-ben felmentették. A híres motoros-művész barátságoknak azonban vége szakadt. A Dirt Gang ennek fényében akár egyfajta bosszúként is értelmezhető, de legalábbis válaszként a jogtalan bánásmódra.