#44. A rettenetes Rondo Hatton

Sepsi László

2013/01/26

Másfél évtizeddel azután, hogy az MGM stúdió csúnyán megütötte a bokáját a valódi cirkuszi freakeket szerepeltető Torzszülöttekkel, a konkurens Universal egy egész horrorszériát épített volna hús-vér óriására.

Rondo Hatton egyedi testi adottságaiból fakadóan a harmincas évek elejétől fogva kapott kisebb szerepeket Hollywoodban, az újságíróból lett színész ugyanis akromegáliában szenvedett. A ritka betegséget a növekedési hormon túltermelése okozza, és elsősorban az különbözteti meg a gigantizmustól, hogy felnőttkorban jelentkezik, így a beteg nem egyszerűen növekedni, hanem ezzel együtt – mivel a csontok növekedési zónái már bezárultak – torzulni kezd. Az akromegália legismertebb tünete az arcvonások eldurvulása és az arc részeinek megnagyobbodása, ami a hang megvastagodásával együtt ideális Universal-szörnnyé tette Hattont, aki először az 1944-es The Pearl of Death-ben alakította a „Creeper” névre hallgató monstrumot. Két évvel később a stúdió elindította a karakterre épülő szériát, amiből végül csak két film készült el: a House of Horrors és pár hónappal később prequelje, a The Brute Man. Mindkettőt csak poszthumusz mutatták be: Rondo Hatton 1946 februárjában elhunyt a betegsége okozta szívrohamban.

A Universal a színész halála után pontosan azt tette, ami egy olajozottan működő stúdiótól elvárható: még mielőtt megvádolhatták volna, hogy gátlástalanul kizsákmányolta Hattont és betegségét, lepasszolta a The Brute Mant a csekély presztízsű, főleg filléres horrorban és bűnfilmekben utazó PRC-nek, ami különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül be is mutatta azt. (Hasonlóan ahhoz, ahogy korábban az MGM megszabadult a Torzszülöttektől, eladva a filmet az exploitation-hálózat egyik leghírhedtebb egyéniségének, Dwain Espernek.) A B-széria egyik felettébb termékeny iparosa, Jean Yarbrough (A londoni farkasnémber, Ördögi denevér) rendezte filmpáros persze éppoly szemérmetlenül épít Hatton testének attrakciójára, mint tette azt a Torzszülöttek – a kamera mindkét moziban előszeretettel időzik Hatton arcán, áldozatai pedig agóniájuk közben rendre az orcáját tapogatják, ezzel bizonyítva a nézőnek, hogy nem maszkot lát – de szemben Browning mára kanonizált klasszikusával, nem próbál meg szembemenni a korszak ábrázolási normáival. Míg a Torzszülöttek – még a fennmaradt, bő egy órásra kurtított verzióban is – konzekvensen végigzongorázza a címszereplőihez kapcsolódó lehetséges viszonyulási pontokat, az ártalmatlan, gyermeki freak-képtől a cirkuszi attrakción át a saját morális kóddal rendelkező alternatív közösség fenyegetéséig, a Creeper-figura ábrázolásmódja távol áll attól, hogy szinte jelenetenként változó nézőponttal taszítsa ambivalens pozícióba befogadóját. Hatton monstruma teremtő nélküli Frankenstein-szörny, aki a House of Horrors-ban egyszerűen előmászik a kikötő sötét vizéből – majd csak a prequel kínál egy slashereket előlegező eredettörténetet –, és a torz külső alatt megbúvó szeretetéhségét is James Whale teremtményétől kölcsönözte. Azzal az apró különbséggel, hogy praktizáló sorozatgyilkosként a Creeper kéjes örömét leli gyönyörű nők gerincének összeroppantásában.

Az ikerfilmek egyike sem reflektál konkrétan Hatton betegségére – mint az a The Brute Manből kiderül, egy baleset okozta a Creeper arcának eltorzulását –, ugyanakkor a House of Horrors mégis egyértelműen foglalkozik műalkotás, kizsákmányolás és a kulturális hierarchia problémájával. A vízből kimentett Rondót egy éhező, perifériára szorult szobrász fogadja be, akinek szürrealista alkotásait a helyi főkritikus kávéházi arroganciával szemétnek minősíti – érvei leginkább az anatómiai hitelesség és az obszcenitás körül forognak. A magába zuhant művész Hattonban találja meg következő modelljét és hamar dolgozni kezd a Creeper jellegzetes arcát mintázó mellszobron – közben pedig elsóhajtja magát, hogy nem lenne rossz, ha valaki teljesen véletlenül azért eltörné ennek a fránya kritikusnak a gigáját. Nem kell kétszer mondania.

Amellett, hogy a kritikusok világát manipulálható és manipulatív piperkőcök gyülekezeteként ábrázolja, akik rendszerint valamilyen önérdektől – vagy a savazás puszta örömétől – hajtva végzik az evaluáció és kánonképzés felelősségteljes feladatát, a House of Horrors a mainstream művészet képében markáns ellenpontot kínál a magányos szürrealista szobrásszal szemben. Konkurense, a számottevő kapcsolati tőkével rendelkező, kritikusok által is futtatott festőművész valószerűtlen torzók helyett lenge öltözetű szőkeségek megfestésével jutott a magazinok címlapjára. Az anyagi és kritikai szempontból is sikeres fősodor, illetve az avantgárddal határos alantas művészet szembeállításán keresztül a House of Horrors folyamatosan reflektál saját kulturális státuszára – deklarálva, hogy míg a mainstream veszélytelen és kellemes, a kánonból kiszorult kultúra szükségszerűen az abnormálissal és a fenyegetővel foglalkozik, ahol elmosódik a határ dilettantizmus, kísérletezés és morális szabályszegések között. A Creepert kihasználó szobrász – aki, mint a fináléban be is vallja, arra játszott, hogy a rém elfogása után képmása sokat fog érni – és a Rondo Hattonnal rémisztgető Universal stúdió között nyilvánvaló a párhuzam. A House of Horrors az alsó-Hollywoodra beszivárgott exploitation-logika talán legszebb emlékműve, amely zárlatában bámulatos skizofréniával ítéli el saját hatásmechanizmusát, egyértelműen tisztázva, hogy torzszülötteket önös érdekből kizsákmányolni egyébként nem szép dolog – ami persze nem akadályozta meg, hogy ugyanezen évben elkészüljön a folytatás.

Címkék: horror, MONSTER OF THE WEEK, trash