2013/07/01
A Hó és a Ne felejts el engem, Isztambul! rendezője, Aida Begić a Szarajevó gyermekeivel továbbszövi az egyedülálló, nem csupán múltjával, hanem jelenlegi környezetével is állandó harcra kényszerülő nő narratíváját. Míg a Hó egy vidéki kis kollektíva elszántságát mutatta be, addig a Szarajevó gyermekei a bosnyák főváros zegzugos sikátoraiban játszódik, és arra vállalkozik, hogy a délszláv háború árváinak immár felnőtt – és igencsak kilátástalannak tűnő – életébe engedjen betekintést.
A film főhőse a muszlim Rahima, az öccsét, Nadimot egyedül nevelő árva lány, aki megállás nélkül kettejük megélhetéséért dolgozik egy helyi étteremben. A robotolás mellett nem sok ideje marad arra, hogy elkanászodott testvérét nevelje, aki újabb és újabb konfliktusokba keveredik a gimnáziumban, és összetöri egy befolyásos politikus fiának telefonját, amelyet Rahimának kellene kifizetnie. A monoton hétköznapok, a pénztelenség és az alárendelt pozíció egyre több fejfájást okoznak a fiatal lánynak, aki összeroppanni látszik a teher alatt.
A kelet-európai nyomor filmezői közül kiemelkedik a rendhagyó Aida Begić, akinek alkotásai végén mindig felfénylik a sötét alagútból kivezető világosság: a remény, hogy a balkáni háború utáni bosnyák nemzedék talpra tud állni. A történetek lezárásai ugyan nem nevezhetők éppen happy endingnek, de mindenképpen derűlátóbbak, mint a szerbek (Golubociv: Klopka; Živković: Hadersfild) vagy a horvátok kortárs alkotásai (Ostojić: Ta divna splitska noć; Sviličić: Armin). A Szarajevó gyermekei esetében a központi kérdés az, hogy létezik-e optimista jövő egy olyan nemzedék számára, amely elvesztette felmenőit a háborúban, és amelynek tagjai úgy nőttek fel, hogy iskolatáska helyett honfitársaik halott testét cipelték nap mint nap. Begić bizonytalan igennel válaszol, amely jóllehet a huszadik század Balkánját vizslatva igen gyenge lábakon áll, de a fiatal rendezőnő alkotásait elnézve mégis egyre határozottabb kijelentéssé válik. A béke ugyan nem hozott sem gazdasági fellendülést, és az eltávozott férfiakat sem hozta vissza, Begić fél szeme mégis mindig a boldogabbnak ígérkező jövőbe kacsint, persze anélkül, hogy bármit is elárulna róla. Rahima esetében ilyen pozitív sugallat a helyi vegyeskereskedés egyik dolgozójának udvarlása, és a kibékülés a testvérével, nem beszélve megingathatatlan hitéről, amely a fejkendő-motívumban materializálódik. A Hó női főhőséhez hasonlóan ugyanis Rahima is ragaszkodik hajának eltakarásához, noha csak a háború végeztével kezdi el csak hordani a női idomokat elfedő leplet. Ez a gesztus persze sokféleképpen értelmezhető, és az áttérés az iszlámra ugyanúgy jelentheti a keresztény Istenben való teljes kiábrándultságot és csalódást, mint azt a gyászt, amelyet a balkáni háború legvéresebb, bosnyák szakaszában elhunyt közel százezer férfi női rokonai érezhetnek, akik testük elbarikádozásával emlékeznek oldalbordáik kiirtására. Bárhogyan is, a Szarajevó gyermekei kihangsúlyozza Rahima fejkendőviselését, aki az iszlám hitre való áttérése miatt állandó konfliktusba keveredik öccsével, aki képtelen megérteni nővére vallásosságát. A lány számára Allah az egyetlen biztos pont, míg a kamaszodó testvér életében semmi sem fix: szüleik elvesztése után állandó fenyegetést jelent számára az árvaház, az utcai illegális biznisz, a bűnözés, nem beszélve cukorbetegségéről, és arról az alárendelt pozícióról, amelybe szegény árvaként kényszerül. Hiába ért véget tehát a háború, a Szarajevó utcáin folyó harcok nem csillapodtak le, csupán áttevődtek a mindennapok monoton nyomorúságába.
A bosnyák háború jelen esetben explicit módon is megjelenik, amikor Begić archív képsorokkal szakítja meg az elbeszélést, mintegy ok-okozati láncba foglalva a testvérpár sorsának alakulását. A porig rombolt főváros küszöbén éneklő gyerekek és a halott testre rátaláló fiatalok dokumentumfelvételei akár a főszereplőkről vagy a rendezőnőről is készülhettek volna, hiszen Begić egy egész nemzedék felcseperedésének illusztrálására törekedett. Ezt a kollektív nézőpontot erősíti a redundáns tükörmotívum, amely nem csupán Rahima mindennapjainak szerves részeként szerepel a filmben, hanem a lány álmában is vissza-visszatér, a menekülő muszlim asszony arca helyén. A Rahima képzeletében lejátszódó szekvencia nem csupán a múlttal való szembenézésre utal, és tart tükröt egy nemzedék elé, hanem a lány vallásosságára is választ adhat, aki Allahon keresztül azonosul kultúrájának hitével, és válik így teljesen bosnyákká.
A pozitív végkicsengés ellenére a Szarajevó gyermekei mind vizuálisan, mind pedig tematikailag is sötétebb, mint a Hó. A szürke, posztkommunista, háborús sikátorok vagy a bosnyák főváros labirintusrendszerében nyoma sincs se nyárnak, se fénynek, szemben a Hó békés, vidéki, napos tájaival. Begić kamerája ugyanolyan hitelesen örökíti meg a posztháborús Szarajevót, mint tette azt a kilencvenes évek szétlőtt házainak filmezésével. Úgy fest, a mindennapi nyomor mégsem volt elég a rendező számára, és a komor hangulatot csak tovább tetézte azzal, hogy a jeleneteket jó része éjszaka játszódik. Az egyetlen világos dolog így Rahima fehér fejkendője, amely – akárcsak a film egyéb motívumai, mint például a már említett tükör – állandóan visszahozza a vallásosság kérdését a filmbe.
A posztkommunista tér nem csupán a bűnözés és a leszakadás fekete-fehér valóságát hívja elő, hanem azt is kiemeli, hogy Szarajevó utcáin burjánzik a korrupció és a maffia keze mindenhová elér. Akinek tehát nem lenne elég a harcok sújtotta Szarajevó depresszív látványa, az most szembesülhet azzal, hogy tisztességes módon igencsak nehéz megélni a modern Bosznia-Hercegovinában. Rahima, a nincstelen árva is konfliktusba keveredik a helyi politikusokkal, és a rendszer elnyomása elől sem a rendőrség, sem a munkatársai nem kínálnak kiutat. Miután Nadim eltöri a helyi szemétdomb kiskirályának telefonját, esélyt sem kap arra, hogy megmagyarázza a helyzetet, mint ahogyan nővére számára is lehetetlenné válik saját igazságának érvényesítése, nem beszélve női pozíciójáról, azaz többszörösen alárendelt helyzetéről, amely csak megnehezíti mindennapjait. A hatalmi játékok feltérképezése után Begić ugyan beléptet egy tisztességes férfit is a képbe, aki valamelyest ellensúlyozni tudná az addigi kiábrándultságot, és visszaadhatja az emberekbe vetett hitet, azonban a vegyeskereskedés alkalmazottja olyannyira kis szerepet kap a történetben, hogy karakterének kedvessége sem képes mosolyt csalni az arcokra.
Begić dokumentarista kameramunkája, az állandóan reszkető kép, a sötét utcákon játszódó történet, a halál állandó kísértése Szarajevó gyermekeinek korhű világát mutatják be, mindemellett egy sajátosan bosnyák filmet eredményeznek, vérrel, női sorsokkal, és háborúval. A kérdés már csak az, hogy a vidék és a főváros reményvesztett állapotai után, illetve két nemzedék posztháborús mindennapjainak feldolgozása után Begić hová kalauzol majd a trilógia befejező darabjában: lesz-e megváltás, lesz-e újabb nemzedék, vagy maradunk az alagútban, amelyben sosem érhető el a fény – bár talán egyre erőteljesebben és világosabban pislákol.
Címkék: filmkritika
Partnereink
Szólj hozzá!